Lassan kezd mániámmá válni a török időkkel való példálózás, de mit tegyek? Teljesen olyan időket élünk, mint akkor. Aki ezt nem látja be, annak érdemes lenne egy kicsit jobban elmerülnie a történelem tanulmányozásában. Ebben próbálok egy kicsit segíteni.
895-ben a nem sokkal korábban alakult magyar törzsszövetség elhatározta, hogy megtámadja a Duna menti bolgárok birodalmát, mely a Balkán hegységtől a Tiszáig tartott. Az okokat, és az előzményeket már egy másik tanulmányomban kitárgyaltam, ahol arról is volt szó, hogy a magyar seregek egyike a bolgárok főseregével vette fel a harcot a Duna mentén.
Valahol ott kellene kezdenem, ahol a magyarság történetének előző fejezetét abbahagytam. De kénytelen vagyok így is egy kicsit visszatekinteni, hiszen minden eseménynek, így ennek is, megvannak a közvetlen előzményei.
A meotiszi történet ott ért véget, hogy az addig egymás mellett élő népek úgy döntöttek, hogy innentől együtt fognak élni, és szorosabbra fűzik az addigi laza szövetségi viszonyukat.
Ez az utolsó rész a sorozatban, és ehhez már nem tudok, és nem is akarok semmit hozzáfűzni. Ha nem 170 évvel ezelőtt veti valaki ezeket papírra, hanem napjainkban, nem tudom mit kapna a különböző köröktől. Én nem csinálok mást, csak leközlöm ezeket a sorokat, az olvasó meg döntse el, hogy mi változott 1847 óta.
Ha a sorozat tegnapi részére azt mondtam, hogy pikáns, akkor erre a részre nehéz lesz megfelelő jelzőt találnom. Igazából nem is akarok. Ahogy véleményt nyilvánítani sem. Ezek a mondatok nem az én mondataim. Aki leírta őket biztos megvolt rá minden oka, hogy így vélekedjen erről a csoportról. Mindenesetre furcsa, amiket ez a nagyszerű ember 170 évvel ezelőtt papírra vetett. Hiszen továbbra is 1847-et írunk.
A sorozat egy igen pikáns részéhez értünk ezzel, hogy az oláhokat mutatjuk be. Bevallom számomra több szempontból furcsa volt ez a leírás. Elsősorban tömörsége miatt. Nyilván azért amit a szerző is bevall, hogy igen csekély a rendelkezésre álló adat ezzel az igen furcsa embertömeggel kapcsolatban.
A sorozat mostani részében két népet is bemutatok egyszerre, mert a róluk készült leírások kicsit rövidebbek, viszont annál érdekesebbek. Látni fogjuk, hogy milyen egyedi módon adja elő, hogy bár a szászok semmiben sem különböznek a németektől, a nyelvük mégis mennyire más. A második részben pedig a kor kereskedőit, az örményeket mutatja be, akiknek jellemrajza is ennek megfelelő.
A tegnap útjára indított sorozat következő része már önmagában is különleges, hiszen miért veszi a szerző külön a magyarokat a székelyektől? Erre ő maga ad választ a leírásban, és jelzi is, hogy jogos a felvetés. Ahogy az előző részben, úgy itt is arra szeretnék rávilágítani, hogy egy 1847-es leírásban hogyan látják a kor emberét, és gondolkodjunk el azon, hogy mi hogyan látjuk napjainkban ugyanezt a népet.
Van nekem egy méltán híres névrokonom, aki több mint másfélszáz évvel ezelőtt alkotott hasonló dolgokat, mint én napjainkban. Félreértés ne essék, nem szeretném magam egy lapon említeni vele, de büszkeséggel tölt el, hogy a nyomdokaiba léphettem. Kőváry Lászlóról van szó, akinek egy számomra fontos munkájából szeretnék itt egy sorozatot készíteni. Az „Erdélyország statisztikája” című munkájában messzemenő részletességgel írja le a keleti országrész akkori viszonyait.
Mindenki azt mondja, hogy Magyarország rosszul járt Trianonban. Ez tény. De az is tény, hogy járhattunk volna rosszabbul is. Ha egy kicsit jobban utánanézünk, kiderül, hogy összetehetjük a két kezünket, hogy ennyivel megúsztuk. A következőkben azt fogom elemezni, hogy mi maradt volna Magyarországból, ha az antanthatalmak elfogadják a szomszédaink összes követelését, és mindent megadnak nekik, amit kérnek.
román.jpg)
