Miért lettem inkább turkológus

   Amikor elkezdtem foglalkozni a történelemmel óhatatlanul belebotlottam a nyelvészetbe. Már pályám nagyon korai szakában sikerült belegabalyodnom a témába, hiszen Magyarországon a két tudományág ekkor még szorosan összefonódott. Az elmúlt évszázad ugyanis folyamatosan arról szólt, hogy a nyelvészek írták a történelmet. Neves nyelvészeink ütötték bele az orrukat olyanba, amihez igazából semmi közük. A finnugor elmélet töviről-hegyire erről szól. Az összehasonlító nyelvtudomány kimutatta, hogy szavaink milyen egyezéseket mutatnak egymással, és erre építve gyártottak őstörténetet, őshazát és mindent, ami ezzel kapcsolatos. Egy gond van az összehasonlító nyelvtudománnyal, amit Padányi Viktor írt le nagyon találóan: „Ha jelenlegi nyelvünk helyett magának a Kalevalának a nyelvét beszélnénk annak legtőrülmetszettebb értelmében, még az sem jelentené szükségképpen azt, hogy úgynevezett finnugor nép vagyunk.” Egy nép alapnyelvének és annak, hogy milyen utat járt be a térben az idő folyamán nincs sok köze egymáshoz. Legalábbis jóval kevesebb, mint azt sokan feltételezik. Tudom, hogy vannak minden nyelvben jövevényszavak. Ez persze megint más, de ugyanolyan zsákutca lehet, mint az előzőek. Szerintem ezeket is fenntartással kell kezelni, és nem szabad mindent mindenre ráerőltetni, ahogy annak idején Pais Dezső is beleesett ebbe a hibába, hiszen az olvasható nála, hogy a „mangalica” és a „varkocs” XII. századi szlovák jövevényszavak! Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések tették hiteltelenné számomra őt és ezt az egész etimologizálást. De nem ez volt az első dolog, ami miatt úgy döntöttem, hogy én inkább a másik irányba indulok el.

   Már rögtön gimnáziumi tanulmányaim során belebotlottam egy olyan írásba, ami megalapozta a jövőmet. A neves nyelvész, Szende Aladár, által publikált nyelvtankönyvünkben ugyanis volt egy írás, amivel tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kutatásra ösztönözzön. A címe: „A nyelvrokonságunk bizonyítékai”. Az írást teljes egészben leközlöm, és mindössze észrevételeimet szúrom közbe. Nem akarom a nyelvészt játszani, hiszen nem vagyok az, azonban az érdekességekre megpróbálom ráirányítani a figyelmet. Egy kis ellentmondással indít a szerző, de gonosz lennék, ha nem említeném meg, hogy tudom mire akar kilyukadni, és az alább közölt mondat az elméletbe beleillik.

   „Nem értjük nyelvrokonainkat, nem is érthetjük őket, még a legközelebbiket sem.”

   Semmi gond nem lenne ezzel a kijelentéssel, hiszen két különböző nyelvről beszélünk, így mondhatnánk, hogy teljesen igaz, de nézzünk körül egy kicsit a ténylegesen rokon nyelvek között. Ne menjünk messzire, csak Európában vizsgálódjunk. Az úgynevezett újlatin nyelvcsalád nyelveinek majd mindegyikének legalább a fele a latin nyelvből származik. Nyelvtanuk szinte azonos, és szavaikban minimálisnak mondható alaktani változások vannak. A germán nyelvcsaládban már a nyelvtanban vannak lényegi különbségek, de vannak itt is nyelvek, ahol a szavak igen hasonlóak. A szláv nyelveknél pedig tudunk olyan példákat, mint a szerb és a horvát, vagy a cseh és a szlovák, ahol annyi a különbség, mintha tájszólása lenne az egyik a másiknak. De hogy magyarázza Szende Aladár az előző kijelentését?

   „Hiszen a finnugor alapnyelv csak a Kr. e. III. évezred végéig lehetett egységes, az ugor alapnyelv pedig a Kr. e. I. évezred körül bomlott fel. Milyen sokat változott azóta a nyelvet hordozó társadalom, annak életmódja, kultúrája, civilizációja történelmének sokszor viszontagságos alakulása, más népekkel történt érintkezések okán is! Mégis biztonsággal állapíthatjuk meg, hogy kétség nem fér az ősi nyelvrokonsághoz. Sokat segítenek ebben a különféle tudományok: az állat- és növényföldrajz azzal, hogy kimutatja, milyen volt évezredekkel ezelőtt Eurázsia élővilága; a régészet azzal, hogy megvallatja a földből kiásott sokféle leletet; a történeti embertan (antropológia) azzal, hogy az ember alaktani sajátosságait s ezek földrajzi változatait vizsgálja; a néprajz azzal, hogy kutatja a népek életmódját szálláshelyeiken; a történelem azzal, hogy feltárja a népek mozgását és érintkezéseit. A döntő szó mégis a nyelvtudományé annak ellenére, hogy az ősi időkből nyelvi emlék nem maradt fönn.”

   Nem tudom, ki hogy van vele, de ez már jóval nagyobb ellentmondás, mint az előző. Tehát minden, amit a nyelvtudomány megállapít, az csak feltételezés, de mindent tényként kell elfogadnunk. Azonban a szerző nem elégszik meg ennyivel. Nézzük meg miről is szól az összehasonlító nyelvtudomány, valamint hű képet kapunk áldásos tevékenységéről is.

   „Az összehasonlító nyelvtudomány ugyanis feltételezi, hogy a rokon népek valamikor többé-kevésbé egységes nyelvet – alapnyelvet – beszéltek, amely többé-kevésbé egységes műveltséget hordozott egy feltételezett területen. Ha ez valóban így volt, akkor ez a nyelv nem tűnhetett el még évezredek leforgása alatt sem – hacsak hordozói másikkal fel nem cserélték. A nyelvtani rendszer és a nyelvi elemek szükségszerűen tartalmazzák azokat a vonásokat, amelyek a nyelvek együttélésének korába mutat vissza. Össze kell tehát vetni a rokon nyelvek elemeit és rendszerét (nyelvtanát), s így következtetni arra, hogy valamely jelenség a rokonság milyen fokán lehetett közös tulajdon. Erről egy szakmunkában a következő példát olvashatjuk: Egy „kutya” jelentésű azonos szó a következő rokon nyelvekben található: magyar: eb (ragozva ebet, ebem stb.), a vogul: amp, osztják: ámp.”

   Halkan azért felhívnám a figyelmet a vogul és az osztják alakra, és utalnék a mű legelső mondatára. Később erre természetesen visszatérünk, mivel a mű lehetővé teszi, most azonban készüljön fel mindenki, mert megtudhatjuk, hogy őseink hogyan hívták a kutyát.

   „Az összevetés alapján megállapítható, hogy a szó már az ugor korban is megvolt, jelentése azonos volt a maival, empe lehetett. Az empe - - eb fejlődés már a mi nyelvünkben következett be, az ugor alapnyelvi alak megállapításának magyar hangtörténeti szempontból tehát igen nagy a jelentősége.”

   Jelzem, hogy az „empe” csak egy feltételezett alak. Semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy valóban így hívták őseink a kutyát. De ezek szerint ennek nagy a jelentősége. Az, hogy hogyan lett az „empé”-ből „eb”, az innen nem derül ki. Nézzük azonban tovább.

   „A magyar facsar szónak a rokon nyelvi megfelelői között például ilyeneket találunk: osztyák-pazart (nyom, szorít); zürjén-pidzirt (kinyom, kisajtol); cseremisz-pazart (nyom, sajtol); finn-puserta (nyom, szorít). Az egybevetés alapján tudjuk, hogy a szó már a finnugor korban megvolt, s jelentése nyom, kinyom, kisajtol féle lehetett.”

   Nekem újra csak az tűnt fel, hogy a többi úgynevezett finnugor szó aránylag még hasonlít is. A magyar szó nemcsak hangalakjában, de jelentésében sem közelít a többihez. Ugyanis szerintem a „facsar” nem feltétlenül csak ezekkel a jelentésekkel bír. Ettől függetlenül sikerül megmagyarázni, hogy ezeknek közük lehet egymáshoz. Hasonlít ahhoz a megállapításhoz, hogy a „kengyel” szavunk a finnugor „kens” (bőrharisnya) szóból származik, mivel mindkettőbe beledugják a lábukat. Az utolsó mondattal viszont nem tudok mit kezdeni. Nekem nem kell ahhoz szavakat egybevetnem, hogy megállapítsam, hogy erre a tevékenységre volt szavunk. Ahogy sok minden másra is. De szerencsére az is kiderül, hogy azért van amiben hasonlítunk a többiekhez.

   „A névragozásban az egyes szám első személyű birtokos jelölése a legtöbb nyelvben az –m toldalék szolgál: pl. magyar: fejem; vogul: semom (szemem); cseremisz: atsam (atyám); mordvin: kudom (házam); lapp: vivvam (vőm) stb. Ugyanez az –m megvan a szamojéd nyelvekben is. Az egyes szám első személyének ilyenfajta jelölése tehát már az uráli korban élhetett.”

   A többi személyragról mély hallgatás, de legalább már ezt is tudjuk, ez a rag már jó rég óta a nyelvünk része. Majd az is kiderül, hogy a nem az irodalmi nyelv a rokon, hanem a magyar nyelvjárások. Vagy valami ilyesmi.

   „A hasonlítást kifejező szerkezetben a mai magyar köznyelv a „nálam nagyobb” típust ismeri, a nyelvjárások többségében azonban a „tőlem nagyobb” típus járja. A rokon nyelvi megfelelők, a vogul: tas ánomol iániy (tőlem nagy), finn: hán on suurempi minna (tőlem nagyobb), stb. rámutatnak, hogy a magyar nyelvjárási forma ősi örökség, már a finnugor alapnyelvben is megvolt.”

   Ha csak a szavak számát megnézzük, már teljesen biztos vagyok benne, hogy ezeket a kifejezéseket másként is le lehet fordítani, tehát elég komoly megerőszakolás kellett ide, hogy így kijöjjön ez a szabályszerűség. Az alapnyelvre való visszavezetéssel itt továbbra sem tudok mit kezdeni, de nem szabad megfeledkeznünk róla, ugyanis ez az egész őrületnek a lényegi része. A szakmunka szerencsére itt véget ér, a szerző azonban folytatja a korábban már pedzegetett facsar szó magyarázatát. Elég kifacsart módon.

   „Miért állíthatjuk, hogy a finn puserta szó a magyar facsar megfelelője, hiszen egészen más a hangzása. A válasz erre a következő. A közös eredetű szókészlet feltárása az etimológia, vagyis szómagyarázat, a szóeredeztetés feladata. Ehhez azonban alaposan ismerni kell a rokon nyelvek hangtörténetét. A hangtörténet a hangok időbeli változásait tárgyalja. Ezeket ismerve hangalakjuk szerint ma eltérő elemeket is egyeztethetünk egymással. Bizonyosak az egyeztetésben csak akkor lehetünk, ha az eltérésben szabályosság van. A nyelvrokonság legfőbb bizonyítékai tehát nem a pontos megfelelésben rejlenek, hanem a szabályos eltérésekben, különbségekben. Példánkban ezúttal csupán a szó első hangját tekintve feltűnik, hogy a magyar „f” mássalhangzónak a többi finnugor nyelvben „p” felel meg.

Kétségtelen a különbség szabályos”

   Ezért hangzott el az az ominózus első mondat. Azért nem értjük őket, mert különbözünk tőlük. De mit szólnak ehhez a többi nyelvcsalád tagjai? Illetve a nyelvcsalád többi tagjai? Az, hogy a táblázat egy része miért üres, annak bevallom nem néztem utána, de valószínűleg oda nem alátámasztást segítő szavak kerültek volna. Ettől függetlenül tény, hogy létezik a hangzócsere, melynek legjellemzőbb formája a hangromlás. De felettébb furcsa, hogy azon kívül, hogy a „f-p” hangzócsere van a magyar és a többi nyelv között, a szavak többi része még csak nem is hasonlít. Ettől függetlenül sikerül még az ősszavakat is kiokoskodni ebből a táblázatból.

   „Ha pedig még az is kiderül, hogy ez a szabályosság a szamojéd nyelvekre is kiterjed (mint ahogy példáink közül a fa, a fej, a fon esetében valóban így is van), akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a jelenség az uráli alapnyelvben is megvolt. A szabályos hangtani eltéréseket ismerve ki is következtethetjük az alapnyelvi hangalakokat. Példáink esetében ezek: pu, pata, pane. Ha a szószármaztatással megállapítható szavak elég nagy számban mutatnak hangtani megfeleléseket, akkor bízvást körülhatárolhatjuk a szókészletnek azt a részét, amely most már nemcsak az alapszókincsre vet világot, hanem – ezen keresztül – az alapnyelvet beszélő nép anyagi és szellemi műveltségére, életmódjára is.”

   És, hogy miért van jelentősége az ősszavaknak, arra Zsirai Miklós: A magyarság eredete című munkájában ad választ, ugyanis ahogy korábban már kifejtettem a „finnugristák” a szavak segítségével gyártanak őshazát is. A szövegben aláhúzva találjuk a szerző szerinti finnugor ősszavakat.

   „A finnugor alapnyelv kikövetkeztetett szókincsének tanulsága szerint a finnugor ősnép erdőben, vízben, folyóban, tóban bővelkedő területen élt és vadászattal, halászattal szerezte meg élelmét; tele nyilvánvalóan hosszú volt és havas lehetett, mert hisz hótalpat készített magának; ismert számos állatot: emlőst, madarat, halat, férget, több fontos növényt, fafélét és a legfontosabb ásványokat. A természet jelenségeire, tárgyaira vonatkozó aránylag gazdag szókészletének javarésze azonban nem szolgálhat közelebbi földrajzi fogódzóul: felhő mindenhol látható, tó majdnem mindenütt található, kígyó, lepke óriási területen él. Ismert azonban a finnugor ősnép olyan állatokat, növényeket is, amelyek nem mindenütt, nem akárhol, hanem csak bizonyos földrajzilag pontosan körülhatárolt területen fordulnak elő. Ezektől remélhetünk közvetlen útbaigazítást. Íme néhány a legbeszédesebb, a legfontosabb példák közül: Az egyező elnevezések bizonysága szerint az ősnép ismerte a jegenyefenyőt, az erdei fenyőt, számos tűlevelű fát, több prémes állatot, ismerte a rénszarvast, a nemes lazacot, a lazacpisztrángot stb. Ezek a növények, állatok csak északon, nagyjából az északi szélesség 55. foka fölött élnek, vagyis az ősfinnugorság ettől a határvonaltól északra lakott. Túlságosan északra azonban nem gondolkodhatunk, mert amint N. Sebestyén Irén pompás etimológiai eredményeiből és életföldrajzi kutatásaiból kiderül, az ősnép a kecsegét, a tokhalat, a harcsát is ismerte, ezek a halak pedig csak a Fekete- és a Kaspi-tenger vízrendszerében élnek, amely a Káma-folyó vonalán az északi szélesség 62. fokáig nyúlik föl. Ugyanilyen értelemben vall a sün is: azonos jelentésben majdnem minden finnugor nyelvben megvan s életterét Oroszországban az északi szélesség 61. foka határolja. Azt is határozottan állíthatjuk, hogy a finnugor őshazának az Urál-hegység innenső, európai oldalán kellett lennie, mert a névegyezésekből kitetszőleg az ősnép ismerte a mézelő méhet, a nyestet, a lazacot. A nyest, és a lazac kizárólag európai területen honos, a méh pedig csak 1776 óta él az Urálon túl, ahova hiteles feljegyzések szerint orosz telepesek vitték magukkal. Van aztán arra is okunk, hogy figyelmünket Észak-Európának keleti szélére irányítsuk. Az ősnép ismerte a cirbolyafenyőt, amelyről tudni való, hogy Európában csak a Közép-Urál tövében, az 57. és a 65. szélességi fokok között tenyészik. Mindezek alapján a finnugor őshazát Európa északkeleti szélén, nagyjából a Volga-könyök és az Urál-hegység közt elterülő lankás, dombos vidéken, a votjákok és a déli-zürjének mai lakóhelyén kell keresnünk.”

   Hogy például az Ázsiában is előforduló nyestek mit szólnak ehhez, azt nem tudom. Hogy a cirbolyafenyő, aminek életterét a magassági szint, és nem a földrajzi szélesség határozza meg, hogyan lett közös ősszó, szintén rejtély. Ennyi nehezen emészthető információ után viszont nem szeretném továbbiakkal terhelni a tisztelt olvasót. Inkább mindenkinek azt javaslom, hogy nézzen utána a szavaknak, és az említett fajok elterjedési területének és rájön, hogy az egész kicsit sántít. De nem csak ez miatt. Az csak egy dolog, hogy a leírtak köszönő viszonyban sincsenek az igazsággal, és az egészből süt, hogy egy megerőszakolt őrület. Nem is akarok bizonygatni semmit, hiszen értelmetlen. Egy valamit kell csak megállapítanunk, ami egyértelműen kiviláglik a leírtakból. Hogy miért van ez.

   A XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben már volt egy „ugor-török” háború. Sajnos azt a finnugor pártiak nyerték, ugyanis a Habsburg érdekeket jobban szolgálta a magyarságot nem éppen dicső eredettel felruházó elmélet. Nem lett volna számukra kívánatos, ha az éppen elfojtott magyar nemzettudat egy olyan őssel büszkélkedik, amely meghatározta egész Európa kultúráját. Jobban hangzott egy halászó, vadászó, gyűjtögető, mások árnyékában vegetáló ős elmélete. Ezért nyomták el az ős-türk elméletet, ezért taposták sárba a hun-eredetet bizonyító tényeket, ami aztán folytatódott a kommunizmusban is. Ugyanezen okból. Minden eszközzel lejáratták a sumerológiát és a türk elméletet, bojkottálták az ilyen nézetet valló tudósokat, és mindent megadtak a finnugor elmélet kiagyalóinak, majd később a követőiknek. Pénzt, nyilvánosságot, elismerést. Az ezredforduló táján azonban kiújult a harc, és most már úgy tűnik, hogy most mi állunk nyerésre, és a finnugor elmélet van hanyatlóban. Genetikusok, antropológusok, régészek és történészek is kimondták, hogy semmi közünk a finnekhez. Már a finnek is azt tanítják az iskoláikban, hogy nem vagyunk rokonok! Pár éve már abban a tudatban élek, hogy a halszagú atyafiság már a múlté, de kiderült, hogy vannak még elvetemült fanatikusok, akiket nem lehet meggyőzni a józan ész érveivel, és még mindig tényként fogadják el a fent leírtakat. Ezért éreztem szükségét, hogy ezeket leírjam, hogy a táborukat tovább tudjuk gyengíteni azáltal, hogy olyan is olvasson a témában tőlük, akit alapból ez nem nagyon érdekel. Remélem nem ültem le hiába a számítógép elé. Szeretném, ha a nyelvészek örökre elhagynák a történészek játszóterét, mert az látható, hogy nem vezet sehová.