Kőváry László a magyarokról
Van nekem egy méltán híres névrokonom, aki több mint másfélszáz évvel ezelőtt alkotott hasonló dolgokat, mint én napjainkban. Félreértés ne essék, nem szeretném magam egy lapon említeni vele, de büszkeséggel tölt el, hogy a nyomdokaiba léphettem. Kőváry Lászlóról van szó, akinek egy számomra fontos munkájából szeretnék itt egy sorozatot készíteni. Az „Erdélyország statisztikája” című munkájában messzemenő részletességgel írja le a keleti országrész akkori viszonyait. Ami engem különösen megfogott a műben az a népek leírása. Egy szép beszédű székely emberről beszélünk, akinek már önmagában a stílusa magával ragadó. Ez a könyv 1847-ben jelent meg Kolozsvárott. A leírtakat változtatás nélkül, az eredeti helyesírással közlöm. Az általa elemzett népek jellemének leírását szeretném kiragadni, de távol álljon tőlem, hogy messzemenő következtetést vonjak le bármiből, csak érdekességként szeretném ezeket a leírásokat közölni. Elsőként a magyarokat vegyük górcső alá.
Magyarok jelleme.
Ámbár az idő viszontagsága sokképpen igyekezett a magyart ős jellemétől megfosztani, mégis Erdélyben aligha sikerült. S nem hogy ő kölcsönözött volna, de sok részben mind az oláh-, mind a szászra ruházott át mind nyelvéből mind öltözetéből. És bár a szász-nemzetteli elegyedést azon törvény sok részben akadályozza, mely a magyart a szász földöni birhatástól elzárja: mégis Kükülőmegye Felső-fejér- Torda- és Kolozsmegyében, valamint Besztercze - vidéken is egész helységek vannak elmagyarasodva; Szászváros, Alvincz, Torda, Kolozsvár, Enyed stb. a száz elemet magában csaknem egésszen felolvasztá. II. József császár is hiába vágata el a bajuszt, hiába akarta egy nemzetté tenni, mégis csak magyar maradt. Hogy mivolt régen, mint ivá a véres bort esküjénél azt beszéli a história, mi most, azt a mindennapi élet. Egy büszke és nemes, komoly rátartásában szótlan, hevében pedig sok beszédü nemzet; elleneihez merész, nőkhez lovagias, jogaiért hazájáért halni tudó, s ugy annyira honszerető, hogy honát békében , királyát háborúban élnem hagyja. (…) Szereti a harczat, de azt csak hazájáért királyáért és szabadságáért. Vendégeihez őszinte, vigalmaiban kitörő zajos, bújában dühöngő, házánál kényelmet, uraltatást szerető. Tudománynyal ,nem sokat törődik, az egy hazája históriáján jogtanán kivűl nem sokat gondol vele; művészet köréből költeményre fogékony, szónoklatnak nagy barátja; politikai éltében nyíltszivűségénél fogva kevéssé számító, elhatározásainál merész, de kitartása nincs éppen elég; pártosságra ingerelhető; házi életében nem igen nagy a rend; szereti jól élni, keveset dolgozni, sokat költeni, keveset kereskedni; gyermekeihez nejéhez elég vidám, foglalkozás s öltözésben, szeszélyes, a bon-tonnal nem sokat törődik , a bókokat nem tűrheti, a feszt ki nem állhatja.