Úgy gondoltam, hogy még várok egy kicsit, hogy mi fog történni, és meg akarom látni, hogy mi forrja ki magát, aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Mindenki ezt teszi. Várnak, és lesik a sült galambot. Az viszont nem olyan rendes, hogy tényleg belerepüljön a szánkba. Mégis mire várunk? Aki azt mondja, hogy nem jött el az idő, az hazudik.
A cikk megírásához az adott ihletet, hogy egy nem Magyarországon született ismerősömmel beszélgettünk a magyarokról. Ő is azt az általánosan kialakult nézetet vallja, amit oly sokan gondolnak rólunk a nagyvilágban. Mégpedig azt, hogy a magyar egy pesszimista nép. Szerintem azonban ez nem igaz. Mindössze arról van szó, hogy mi nem szeretünk senkit.
Munkám során, olyan szinten bele kellett másznom a népek statisztikájába, hogy annak idején mikor Botos László barátom nekem adta a „népstatisztikai kutató” titulust, nem is igazán járt messze az igazságtól. Jelen írásban elsősorban azokra az őrületekre szeretném felhívni a figyelmet, melyek más megvilágításba helyezik azokat a demagóg módon ismételgetett számokat, amik miatt rendszeres vitáim vannak.
Amikor nekiálltam a játékaim megalkotásának, sokan azzal támadtak le, hogy a „mi lett volna, ha” játék egy badarság, és álomvilágban élek. Aztán az idők során rá kellett döbbennem, hogy nem én élek álomvilágban, hanem azok, akik ezt állítják rólam. Mire gondolok?
Nos, annyit szögezzünk le mindjárt az elején, hogy Trianon elkerülhetetlen volt. Akárki akármit mond, elvesztettük a háborút, és ennek egyenes következménye volt, hogy megcsonkítják az országot. Minden háború így zajlik, hiába mondta azt a wilsoni elvekre hivatkozva Clemenceau, hogy: „A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le, mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét, mi a népek számára teremtünk békét.”
Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”
Kogalniceanu, 1843.
Mottó: „Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”
Szenteleky Kornél,
a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője
Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”
Kogalniceanu, 1843.
Mottó: „Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”
Szenteleky Kornél,
a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője
A történelem során számtalanszor bebizonyosodott, hogy pár év leforgása alatt barátokká tudtak változni az ellenségek, ha egy új közös ellenség jelent meg a színen. Nem állítom, hogy Moldovával hatalmas barát lesz Magyarország a közeljövőben, de az tény, hogy közös az ellenség. Így viszont van közös pontunk. Miről is van szó? Moldováról nagyon sokan, nagyon keveset tudnak.
