Hódoltsági magyarok

   Lassan kezd mániámmá válni a török időkkel való példálózás, de mit tegyek? Teljesen olyan időket élünk, mint akkor. Aki ezt nem látja be, annak érdemes lenne egy kicsit jobban elmerülnie a történelem tanulmányozásában. Ebben próbálok egy kicsit segíteni.

   Az vitathatatlan tény, hogy ez a két évszázad kitörölhetetlen nyomot hagyott a történelmünkben. Magyarország legmagyarabb területei 1526 és 1711 között folyamatosan háborús övezet voltak, és messzemenő magyarázatot ad arra, hogy jelenleg miért csak 50 %-a magyar a Kárpát-medencének, holott előtte 80% fölött volt az arányunk. Szerintem kevesek által vizsgált tény az, hogy a mai Csonka-Magyarországnak csak kevesebb, mint a fele, tehát nagyjából 34 ezer km2, nem került török fennhatóság alá. Ami akkor ezen felül megúszta, az ma román, szlovák vagy osztrák hódoltság alatt van. De mindenből ki lehet lábalni. Ahogy akkor a török iga után felvirágoztak a magyarországi városok, úgy tudnának a lerázott iga után újra felvirágozni az erdélyi, délvidéki és felvidéki városok is. Természetesen nem a levegőbe beszélek, hiszen előttünk vannak az élő példák, csak túlságosan felületes történelemismeretünk miatt nem foglalkozunk vele. Különböző területről veszek pár várost, aminek azonos volt a sorsa, és ezek segítségével fogom igazolni szavaimat.

   Az első ilyen csoport, melynek tagja szinte azonos sorsra volt ítélve Pécs, Szeged és Kecskemét. Mindhárom 1543-ban került megszállás alá, és csak 1686-ban szabadultak fel. 143 évig nem tartoztak az országhoz! De mindhárom sikeresen átvészelte ezt az időszakot. Szeged kincstári város lett, és közvetlenül a szultánnak adózott. A hódoltság előtt az egyik legnagyobb város volt 7.000 lakossal. Kecskemét először a budai pasának, majd szintén kincstári városként a szultánnak adózott. Mohács előestéjén 2.000 lakosa volt. Pécs pedig sikeres kereskedővárossá vált, és a bevándorlók kedvenc helye lett. Mindhárom város etnikai viszonyai eléggé eltolódtak a megszállás alatt. Bár Szeged és Kecskemét sikeresen olvasztotta be a magyarságba az idegeneket, Pécsnek alig 40%-a volt csak magyar. Ennek megfelelően a török kiűzése után Szeged 2.000 lakossal bírt, míg a halmaztelepülésként működő Kecskemét 6.100-zal. Az 1720-as összeírásnál Szegednek már 4.949, Pécsnek 2.310 lakosa volt. A híres 1787-es népszámláláskor Szegednek 20.679 lakosa volt, Kecskemétnek pedig, mint a legnépesebb nem szabad király város 22.734. Pécs azonban a török kiűzésével lakosságát is elvesztette, és a számos német telepes ellenére is csak 8.392 fő volt a lakossága 1787-ben.

   Másik három településnek más lett sorsa. Buda, Nagykanizsa és Eger is vilajet központ volt a megszállás alatt. Azonban elfoglalásuk és felszabadításuk is más-más időpontban történt. Budát az elsők közt 1541-ben elfoglalták és 1686-ban szabadul fel. Eger folyamatosan a törökök célkeresztjében tartózkodik. 1552-től végvár, és egy kellemetlen szálka a megszállóknak, ezért is lesz 1596-os elfoglalása után a róla elnevezett vilajet központja. Egy évvel Buda után, 1687-ben szabadul fel. Nagykanizsa 1566-tól Szigetvár eleste után lesz végvár. Szintén többször próbálták bevenni, mire 1600-ban sikerült. Elég későn is szabadul fel. Csak 1690-ben. Buda tehát 145 évig, Eger 91 évig Nagykanizsa pedig 90 évig volt idegen megszállás alatt. Eger 44 évig, Nagykanizsa 34 évig végvár. Buda a megszállás előtt az egyik legnagyobb volt az országban 8.000 fős lakosságával. Felszabadításakor azonban csak pár százan laktak a rommá lőtt városban. Nagykanizsán is mindössze 256 emberről számolnak be. A megszállás alatt azonban jelentős szerepet játszottak a Török Birodalomban. Nagykanizsa hasonló sorsra jutott, mint Pécs. Jó fekvése miatt kereskedőváros volt, de az idegenek távozása, és a megyében elvesztett vezető szerepe, a központ a meg nem száll Zalaegerszegre tevődött át, hozzájárultak, hogy csak 3.711 lakosa volt 1787-ben. Ez persze semmi se rosszabb, mint a nagy átlag, hiszen ha azt vesszük, ennyi lakosa volt abban az időben Nagybányának, Trencsénnek és Bártfának is. Buda és Eger jobb helyzetben volt és hamarabb kiheverték a megszállás okozta sokkot. Budának már 1720-ban 12.324 fő volt a lakossága, majd 1787-ben már 22.538. Eger városa 1787-ben 16.852 főt számlált.

   Volt azonban olyan város, ami teljesen átformálódott a megszállás éveiben. Ilyen Pest, Esztergom és Székesfehérvár. Pest Budával együtt esett el, és szabadult fel. De amíg a várban a budai pasa fényes udvart tartott fent, addig az egykor jelentős kereskedőváros jelentéktelenné zsugorodott. Esztergomot 1543 és 1683 között mindössze 10 évig 1595 és 1605 között sikerült visszafoglalni, míg Székesfehérvárnak 1543 és 1688 közötti megszállását, csak 1 évre 1601-ben szakították meg. Az is olyan balszerencsésre sikerült, hogy a megfutamodásakor robbantotta fel a török a híres fehérvári bazilikát, valamint a megszállás alatt semmisültek meg a királysírok, és a bazilika levéltára, ahol feltehetően az Aranybulla egyik példányát is őrizték. Míg Pest a jelentéktelenné válás miatt semmisült meg, addig Esztergom és Székesfehérvár a folyamatos harcoknak vált martalékává. Esztergom, mint királyi székhely a legnagyobb volt az országban, és 9.490 lakossal rendelkezett Mohács előtt. Felszabadulása után már sosem tudta visszanyerni régi fényét. A török kiűzésekor mindössze 400 lakosa volt. Pest 145 évig, Esztergom először 52, majd 78, összesen 130 évig, Székesfehérvár 58, majd 86, összesen 144 évig volt megszállva. A keresztény világ visszatérésével nagyjából azonban helyreállt a rend. Székesfehérvár és Pest kereskedelmi szerepe miatt könnyebben talpra állt, mint Esztergom. Mint látható szinte azonos szintről indultak, mivel 1720-ban Pestnek 2.713, Székesfehérvárnak 3.132, Esztergomnak 2.399 lakosa volt, de 1787-ben már Pestnek 19.171, Székesfehérvárnak 11.307, Esztergomnak pedig 5.313.

   Végül nézzük azokat, akik nagyjából megúszták ezt a kalandot. Hozzáteszem nem feltétlenül jártak jól ők sem. Itt Győr, Komárom, Pozsony és Debrecen sorsát elemzem. Győrt 1529-ben felégetik, majd a török elvonulása után megerősítik, és mindössze 4 évig tudják elfoglalni 1594 és 1598 között, de a megszállás ideje alatt végig végvár volt, ahogy Komárom is. Persze Komárom se úszta meg. El nem foglalták soha, de 1594-ben a várost teljesen elpusztították, és hiába menekült oda szinte mindenki, földrengések, és pestisek tizedelték a lakosságot. Pozsony a meg nem szállt területek fővárosa lett, Debrecen pedig amolyan kis önálló városállamként működött a három ország határainak metszéspontjában. Érdekes, hogy 1720-ban mind a négy város nagyságrendileg azonos népességszámmal rendelkezett. Komárom 8.321, Debrecen 8.208, Pozsony 7.943, Győr 7.308. Az 1787-es népszámlálásra azonban megváltoztak a viszonyok. Győrben és Komáromban nagyszámú „menekült” zsúfolódott össze, akik hamar elhagyták a várost, és mentek vissza a felszabadított országrészükbe. Debrecen és Pozsony pedig tudott fejlődni miután a határ jóval messzebbre került tőlük. Debrecen 28.551 fővel, Pozsony 26.463 fővel a két legnagyobb város lett az országban. Mint már említettem Győr és Komárom már nem volt ilyen szerencsés. 1787-ben Győrben a népesség 12.850 fő, Komáromban pedig 11.733 fő volt.

   Így sikerült tehát talpra állnia Magyarországnak a török megszállásból. Sajnos pont azért, mert az ország középső része teljesen kihalt magyarok százezrei keltek útnak, hogy az alföldi részeket újra belakják. Ennek lett a következménye, hogy a nyelvhatárok mindenhol eltolódtak, és nem a mi javunkra. Azonban nem volt olyan vészes a helyzet. A magyarság nagyon is életképes. Korabeli elemzések is megemlítik, hogy például Csongrádban annak ellenére nagy az országos átlaghoz képest a népszaporulat, hogy folyamatos rajokat bocsát ki a vármegye Bácskába. Valamint akár milyen furcsa a magyarságnak nagyon nagy az asszimiláló képessége. Míg a XVIII. század végén 35% a magyarság aránya, addig a XIX. század végén már 45%, a XX. század elején pedig már 55%. Megállíthatatlannak tűnő folyamat indult el, amit sajnos Trianonban megállítottak. A lényeg azonban az, hogy az egykor délszláv és muzulmán lakosságú városok újra magyarrá lettek. Hogy ez a folyamat bármikor eljátszható lehet az bebizonyítódott az 1940-es évek elején. Mi is történt a XX. században, a mostani „hódoltsági területeken”?

   Kezdjük Erdéllyel, és újabb három várost ragadok ki. Ezzel a hárommal ugyanis jól tudom szemléltetni, hogy is alakultak a nemzetiségi viszonyok 1890 és 1941 között. Három érdekes adat van, ami elemzésre érdemes. Az első a Magyarországon történő fejlődési mutató, a második a „hódoltsági időszak” alatt történő változás, végül pedig az impériumváltást követő visszarendeződés. A számok önmagukban beszédesek, de lássuk miről is van szó. Észak-Erdély három különböző területéről emeltem ki három várost. Teljesen különbözőek, így szemléletesebben tudom bemutatni azt, amit akarok. Gyorsan megjegyzem, hogy kerekített számokat közlök, ugyanis nem szeretnék elveszni a számok tengerében.

   Vegyük először Marosvásárhelyt, ami egy igazi székely város, de földrajzi helyzete, és fontossága miatt sorsa másként alakult, mint a többi székely városnak. Például Székelyudvarhelyre vagy Csíkszeredára gondolok. 1890-ben 14.000-es lakosságának 90%-a volt magyar, és 5% román. Ez a szám kissé módosult 1900-ra, mivel két környékbeli romántöbbségű falut is magába olvasztott, így a románok száma a századfordulóra durván megháromszorozódott. A magyaroké 4.000 fővel lett több, így az összlakosság 19.500 fő lett. Az arányok is eltolódtak, már csak 86-10 a magyarok javára. 1910-ben viszont a nagymértékű ugrás után a románok száma csökkent az előző népszámláláshoz képest, egy 25.500-as népességnél már közelít a korábbi arányhoz, és ekkor már 89-7. Ekkor jön azonban az országcsonkítás, és megkezdődik a románok erőszakos betelepítése, ugyanis kétlem, hogy a természetes szaporulatnak köszönhető, hogy számuk a kezdeti 1.700-ról előbb 4.000-re, majd 1930-ra 9.800-ra ugrik. Mindezek mellet a magyarok száma a húsz év alatt 400 fővel lett kevesebb. Ennek megfelelően 1920-ban a magyar-román arány 75-13, 1930-ban 58-25. Felhívnám a figyelmet a két nép összlétszámára a teljes népességhez képest. Ez ugyebár 1890-ben 95%, 1900-ban és 1910-ben 96%, addig 1920-ban 88%, 1930-ban pedig már csak 83%. Tehát azoknak a népcsoportoknak a száma, akik nem ehhez a két néphez tartoztak, hirtelen megnőtt. Ezzel is sokat lehet segíteni, és látható, hogy a többi városnál is előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert. Mi történt azonban ezek után 1941-re? Nem nehéz kitalálni. Az a 8.000 román hirtelen eltűnt, a magyarok száma pedig majdnem duplájára nőtt. Így lett egy 45.000-es összlakosságszám mellett a magyar-román arány 94-4! A kettő együtt pedig 98%!

   Nézzük azonban egy olyan várost, ami nem messze van tőle, de teljesen más karakter. Besztercéről van szó. Ez egy teljes egészében német alapítású város. Távol a magyarlakta területektől, viszont a szomszédságába telepített naszódi román határőrök szép folyamatos beszivárgása megtette a hatását. Annyira mentes volt a magyaroktól, hogy 1850-ben mindössze 2%-a volt az. Ez természetesen 1890-ban már nem igaz. Addigra szép számú magyar közösség jön létre, és a város lassan, de biztosan gyarapodik. 1890 és 1910 között a magyarok és a románok száma nagyjából egyformán növekszik, a németek azonban 1900-ra elérték a csúcspontjukat, és onnantól minden egyes népszámláláskor kevesebben lettek. 1890-ben a valamivel több mint 9.000-es városban az etnikai arányok szerint 12% magyar, 61% német, 25% román. 1900-ra egy nagy 30% fölötti ugrással 12.000-esre nő a város, és ez arányváltozást is hoz, hiszen mindegyik nemzetiség más nagyságban nőtt. 19% magyar, 49% német, 31% román. 1910-re már csak 10% körüli az össznépesség növekedés, és ahogy említettem a németek például fogyásnak indultak. Ennek megfelelően arányuk is csökkent. 21% magyar, 44% német, 34% román. A háború után azonban itt is nekiállnak dolgozni a statisztikusok. Az összlakosság majdnem 1.000 fővel csökken. Még a románoké is, viszont az egyéb kategória itt is megugrik. Ami korábban 1-2% volt hirtelen 17% lett. A többiek aránya pedig 11% magyar, 42% német, 30% román a valamivel több mint 12.000-es városban. Ez a szám 1930-ra 14.000 fölé nő, de érdemben csak a románok száma gyarapszik. Az arányok: 10% magyar, 32% német, 40% román és 18% egyéb. 1941-ben azonban fordul a kocka, és az összes nemzetiség száma csökken, csak a magyaroké nő. De az drasztikusan. Annyira, hogy az akkora valamivel több mint 16.000-es városban az arányuk 45%! A németeké 26%, a románoké 25%. A három együtt 96%.

   Végül lássunk egy igazi nagyvárost. A trianoni határ mellett található Nagyvárad. Mindig is magyar város volt, aránylag messze a nyelvhatártól, ami szép lassan egyre közelebb és közelebb húzódott hozzá, amíg végül be nem kebelezte. De honnan indultunk? 1890-ben 38.500 lakosról és 89-7-es arányszámról. 1900-ra 50.000 fölé nőtt az összlakosság, de az arány érdemben nem változott. 1910-ben már 64.000 fölött vagyunk, de az arány némileg módosult, és már 91-6. 1920-ra azonban durván belenyúltak a számokba. A románok száma több mint duplájára nőtt, de mivel ez így is elég kevés volt, önálló nemzetként kellett feltüntetni azt a közel 18.000 zsidót, aki eddig jobbára a magyarokhoz volt számolva. Számuk 1910-ben 15.500 volt. De ez a húzás jelentősen leapasztotta az egyébként se nagy számú német közösséget is, akiknek a száma így harmadára csökkent. Összlakosság 68.000, ebből 60% magyar, 12% román. 1930-ra viszont egy hatalmas betelepítési hullám eredményeként a románok száma 14.000-rel nőtt meg. A magyaroké csak kis mértékben nőtt, a többieké, viszont jelentősen csökkent. Így a majdnem 83.000 főből már csak 52% magyar, de 27% román. Az impériumváltás után viszont visszaállt minden. Eltűntek a románok, a magyarok száma pedig nagyjából megduplázódott. A 93.000 lakosból 92% magyar és 5% román.

   Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy ez csak Romániában történt így, ki kell ábrándítanom mindenkit. Hozok két példát a Felvidékről is. Sokkal durvábbak. Itt egy szinte színmagyar, és egy évek során elmagyarosodó várost fogok bemutatni. Az egyik Losonc. 1890-ben 7.500 lakosának magyar-szlovák aránya 85-11. Ez 1900-ra annyiban változott, hogy az összlakosság 9.500-ra nőtt, a magyarok aránya pedig 86%-ra. A szlovákoké 11% marad. 1910-ben, mivel a fejlődés nem állt meg, így már 13.000 volt a népessége, a magyar-szlovák arány pedig 82-13-ra romlott, mivel a szlovákok kisebb számban, de a népességükhöz képest nagyobb arányban nőttek. Aztán 1921-ben valami brutális dolog történt, mert ép ésszel nem lehet azt megmagyarázni, hogy hogy lett ebből az arányszámból 45-42 a „csehszlovákok” javára, úgy hogy az összlakosság mindössze 500 fővel csökkent. Ez azonban 1930-ra tovább romlik, ugyanis 15.500-as népességéből a városnak már csak 26%-a magyar, ellenben 56% „csehszlovák”. Jelzem itt is előkerültek a zsidók, de ez igazából vajmi keveset változtat a tényen. Aztán eljött 1938, és az 1941-es népszámlálás már nyomát sem találja a „csehszlovákoknak”. A város 15.000-es népességéből 88%-a magyar, és csak 8%-a szlovák.

   Végül nézzük Kassát, és szembesüljünk újra a ténnyel, hogy a számok nem hazudnak. Ők nem. 1890-ben Kassa lakossága közel 29.000 főt számlált. Ekkora már magyar többségű volt, de még mindig jelentős szlovák kisebbséggel. Arányuk 50-34. Ekkor még sok német is él itt, de mivel ők szép lassan elfogytak, így nem foglalkozok velük külön. Viszont 1900-ra már nagy fellendülés következett be, ami a magyar elem erősödését, és valamiért a szlovákok fogyását hozta magával. Ekkor a város lakossága 40.000 fő. A magyar-szlovák arány 65-23. 1910-re ez az arány tovább módosul, és az utolsó magyar népszámláláskor a 44.000-es városban az arány 75-15. Losoncnál láttuk azonban, hogy az úgynevezett „csehszlovákok” nem szívbajosak, ha ferdíteni kell. Ha valóban így megváltozott az etnikai arány, az már felér egy etnikai tisztogatással, de gyanítom, hogy másról lehet szó. 1921-ben ugyanis Kassa lakossága 53.000 fő, ebből magyar 21%, a „csehszlovákoké” 60%! Ez nem kevesebb, mint 25.000 fős növekedést jelent „csehszlovák” részről 11 év alatt, amiben volt egy 4 éves világháború. Hozzáteszem, hogy a magyarok száma ugyanekkor 22.000-rel csökkent. 1930-ra ez nem állt meg, és bár a magyarok száma inkább stagnált, a „csehszlovákok” többen lettek. A város összlakossága 70.000 fő, ebből ők továbbra is 60%-ot tettek ki, de a magyarok aránya 16%-ra zuhant. Megjegyzendő, hogy itt is, ahogy a románoknál már láttuk, az egyéb kategóriába soroltak száma jelentősen megnőtt. De lássuk, hogy itt mi történt 1941-ben. Nyilván volt némi elvándorlás, hiszen az összlakosság is csökkent, mégpedig 67.000 főre, de az arányok megdöbbentően megváltoztak, 89-6-ra. Ez pedig azt feltételezi, hogy a két népszámlálás között 48.000 magyar érkezett, és 38.000 szlovák távozott. Tehát az összlakosság 88%-a kicserélődött. Ugye milyen hihető?