Újra a törökök nélküli világról
Az előző bejegyzést, amelyben a Mátyástól a török nélküli eszmefuttatást folytatom, és frissíteném fel egy kicsit. A tények makacs dolgok, és azokkal nem lehet vitatkozni. Trianon egyértelmű előszobája a török hódoltság. Akkor rajzolódtak újra az etnikai vonalak, és a teljesen kipusztított középső országrészt a nyelvhatárról kellett újratelepíteni. Ez pedig a nyelvhatár éles eltolódását hozta magával. Nem beszélve a Duna-Tisza közének déli részéről, ahová a Habsburg hatalom nem is engedett évtizedekig magyar telepeseket. Pedig elhihetjük, hogy lettek volna.
De hogyan is nézett ki 1495-ben, Mátyás halálakor az etnikai térkép, és hogyan nézne ki, ha minden úgy marad. Az előző részben még nem dolgoztam olyan pontos számokkal, mint amik azóta jöttek ki, de nem sokat tévedtem már akkor sem.
Kezdjük Észak-Magyarországgal, ahol nagy tömbben él a magyartól különböző etnikum. A tótok itt a legnagyobb nem magyar etnikum, mely három nagyobb területet foglal el, egymástól eléggé elszigetelve. Az egyik a nyugati-tót, a legnagyobb. Ezek vannak a legtöbben, és a legnagyobb területet is ezek foglalják el. Fő területük a Vág-völgye. Nagyjából a Galgóctól felfelé eső rész, egészen a forrásvidékig. A nagyobb városokban (Trencsén, Zsolna, stb.) természetesen mindenhol magyarok voltak többségben, és ezek mindenhol megtörték az etnikai túlsúlyt. Ehhez csatlakozott a Nyitra folyó mente, Nyitrától felfelé, ami azonban színmagyar város volt még ekkor. Tőlük nyugatabbra volt még egy kisebb tömbben a Kis-Kárpátok által elválasztva egy jelentősebb csoport. Malacka és környéke. Ami azonban az elszigeteltség, és a csehek közvetlen szomszédsága miatt nem sok jóra számíthatott. A középső-tótokat a Garam felső folyásánál találjuk, Lévától északra. A nyugatiaktól teljes el vannak szigetelve a Nagy-Fátra és az Alacsony-Tátra által. Ráadásul ők sem alkotnak egységes etnikai tömböt, hiszen közéjük ékelve találjuk a bányavárosok és környékük németségét, elsősorban Körmöc-, Selmec- és Besztercebánya vidékén. A közelükben található szórványtótság Nógrád és Gömör vármegyék északi részén nem mondható jelentősnek. Végül a keleti-tótok az Ondava felső folyásánál, Varannótól és Homonnától északra, Sztropkó központtal. Ők teljesen elszigetelve élnek az előző két csoporttól. Némi összeköttetés Sáros és Szepes kevésbé jelentős szórványtótsága jelenti számukra, azonban valóban távol esnek a tótság többi részétől. Annyira különböznek a cseh nyomás alatt álló nyugatiaktól, hogy ők az első világháború után nem is akartak kiválni Magyarországból. A ruszinokkal együtt arról tettek nyilatkozatot, hogy ők inkább maradnának. De sajnos a fegyverek szava döntött. Azonban lássuk a „mi lett volna, ha..." játékunkat. Ezek a tótok teljesen beolvadnának. A teljes tót népesség alig 15%-át tennék ki. De találunk közéjük ékelődve ruszinokat is, akik száma azonban nem jelentős. Ők inkább Ungtól keletre találhatók nagyobb számban, és összlétszámuk 300.000 körül mozog. A tótok máshol sem tudtak egységes etnikai tömböt kialakítani. Árvában például többségbe kerültek a lengyelek. A malackai csoport teljesen elszigetelődött, a közép-tótok szintén csak a teljes tótság 15%-át teszik ki, melynek összlétszáma sem éri el a 900.000 főt. Ez a teljes népesség 2,55%-a, míg a ruszinok száma alig 1%. Természetesen most már Horvátország nélkül számolok. Maradva még Észak-Magyarországnál itt még a németek voltak megtalálhatók nagyobb számban. Az említetteken felül Pozsony határ menti részén, és a Szepességben találkozunk velük tömegesen. Szepes vármegye lakosságának ekkor több mint 50%-át tették ki. Mivel azonban az évek során bármilyen fennhatóság alatt volt a lakóhelyük mindenhonnan elvándoroltak, illetve beolvadtak, véleményem szerint ez Magyarországon sem lett volna másként. Mindössze a nyugati határszélen és Királyföldön maradnának meg nagyobb számban. Összlétszámuk azonban nem érné el a 400.000 főt, így 1% körül mozognának. Ezzel rá is térhetünk Kelet-Magyarországra. Itt az oláhok alkotnak jelentős kisebbséget, ha megvizsgáljuk megdöbbentő dolgok derülnek ki. Mindössze két nagy tömböt találunk, és ezek is egymástól nagyon messze találhatóak. Az egyik, az északi, Máramaros déli része a Visó folyó felső folyása. Ez egy elég kis terület. A másik jóval nagyobb, de annál szétszabdaltabb. Mócföld, az Erdélyi-szigethegységben közel sem mondható egységes területnek. A Maros középső része, valamint az ettől délre eső Hátszeg vidéke, továbbá a Fehér-Körös, és a Fekete-Körös forrásvidéke egymástól nagy hegygerincek által elválasztott völgyek. Ráadásul elég magasan fekszenek. A síkvidéken élő magyarság kategóriákkal jobb helyzetben van. További oláhokat találunk Erdély középső részén is, de erőteljes szórványban, amelynek a történelemből ismerjük a sorsát. A tótokkal ellentétben azonban az oláhoknak van utánpótlásbázisa, a Kárpátokon túli területeken. Mindezek ellenére azt mondom, hogy összlétszámuk 1 millió körül fog mozogni. Ez a legjelentősebb etnikum az országban, de összességében nem éri el a teljes népesség 3%-át. Végül tegyünk említést Dél-Magyarországról, és az ott található rácokról. Bevonulásukat a teljesen kipusztított Bácska tette lehetővé. Ennek hiányában azonban ez elmarad. A XV. században a Szerémség, Torontál és Krassó déli részein találunk jelentősebb számú rácot. Ezek a stabil magyar etnikumtól nem tudtak volna északabbra kerülni, délről pedig a folyamatos török zaklatás miatt nem tudtak volna jobban elszaporodni. Számukat kicsivel több mint 300.000 teszem, így a több mint 36 milliós ország alig 1%-át tennék ki. Így kiszámolható, hogy a Horvátország nélküli ország több mint 91%-a lenne magyar, de a Horvátországhoz tartozó Szerémségben is találnánk még közel 1 millió magyart.