A horvátokról
Mottó: „A horvátok az avaroktól eredők. Pogányok, jó barátságban, atyafiságban vannak a turkokkal.” Bíborbanszületett Konstantin
Ha hinni lehet az egykori bizánci császárnak, akkor sokkal több van a két nép között, mint az a több mint 800 év közös történelem. Én azt olvasom ki ebből a két mondatból, hogy a horvátok már az avarok idején is a Kárpát-medencében éltek, és nem véletlenül, hiszen ahogy az avarok, úgy ők is testvérnépe a magyaroknak.
Hogy is történt mindez? Ahogy azt az Őstörténet című tanulmányomban kitárgyaltam, az onogurok a közös pont a két nép életében. Az onogurok a Don és a Dnyeper között éltek egészen 642-ig. Ekkor az erős kezű Kovrat kagán meghalt, és egymással civakodó fiai nem tudták egyben tartani a törzsszövetséget. Mindenki megy a maga útján. Akik helyben maradnak jó 200 évvel később egyesülnek a szabírokkal, és létrehozzák a magyar népet. Egy részük, aki elvándorolt a Kárpát-medence irányába egyesült azokkal a szintén otthonukból elüldözött fehér-horvátokkal, akik az avarokkal, és a székelyekkel szövetségben letelepedtek a Duna-Tisza közén. De kik azok a fehér-horvátok? A horvát szó jelentésére nem találtam normális magyarázatot, de a fehér az „északira” utal. A türk népeknél láthatjuk, hogy a tájegységeket színekkel jelölik. A fehér-horvát tehát északi-horvátot jelent. Az északi szlávok közül ők éltek a legdélebbre. Az északi-Kárpátok lejtőin, a mai Lengyelország déli részén, Krakkó környékén. Bíborbanszületett Konstantin beszámolója alapján tudjuk, hogy akkor hagyták el ezt a területet, amikor az onogurok egy csoportja a Kárpát-medencébe érkezett. Az avar birodalom szétesése után három oldalról voltak ellenségekkel körülvéve a felmentőkre váró népek. A Dunántúl a frankok tartották megszállva, a Drávától délre a karatánoknak hívott szlovének földje volt, a Tiszántúl pedig az egykor szövetséges dunai bolgárok birodalmához tartozott. A magyarok bejövetelével azonban megváltoztak az erőviszonyok. A Tisza mentéről többek közt a horvátokkal kiegészült csapatok űzték ki a bolgárokat. Felépítik Csongrád várát, és tovább nyomulnak Szlavónia féle. A Száváig birtokba veszik a területet, és itt telepednek le. Felkergetik a karatánokat az Alpok lábához, és szép lassan belakják a Dráva-Száva közét, és magyar határőrnép lesz belőlük. Egy részük már korábban kiválik, és átkelve a Dinári-hegységen lemegy a tengerpartra. Itt beolvasztják az illíreket, létrehozzák önálló királyságukat. A horvátok egyesítése 1091-ben történik meg, ami konkrétan egy katonai hódítás keretén belül zajlik, de a horvátok sosem voltak elnyomott nép a Magyar Királyságon belül. A kezdetektől magas fokú autonómiával rendelkezik a terület. Az ország életét a magyarokkal történő perszonálunió alatt mindig a bán irányította. A bánok különleges területi hatalommal felruházott tisztségviselők voltak. Horvátország felett a királyt helyettesítő széles jogkörrel rendelkeztek. Szélesebbel, mint a nádor, akinek az ő területük felett nem is volt hatásköre. Hadat is gyűjthettek veszély esetén előzetes királyi engedély nélkül, amit területüknek a központtól való távolsága indokolt. Területükön az ispánok nekik tartoztak engedelmességgel, nem a királynak.
Ettől kezdve tehát a két nép sorsa teljesen összefonódott. Ahogy Magyarországot, úgy Horvátországot is feldúlták a tatárok. A legsűrűbben lakott Túrmező és Lónyamező sem kerülhette el a pusztítást, ahogy Trau és környéke sem, ahol Béla király menedéket lelt a üldözői elöl. Akik a népirtás után a Szerémségen keresztül hagyták el az országot. Aztán a török hódoltság az ő sorsukat is örökre megváltoztatta. Nekik is volt egy „Mohácsuk” amiről Magyarországon kevesen tudnak. Az Udbina melletti Korbavamezőn ugyanis 1493-ban egy olyan vereséget mért a török Horvátországra, ahol az akkori horvát bán és a horvát nemesség színe-java odaveszett. Mohács után a magyarországi zűrzavart kihasználva aztán 1527-ben Horvátországba is benyomul a török, és az ország nagy részét elfoglalták. Csak a Zengg-Otocsán-Károlyváros-Ivanicsvár-Kapronca vonalon tudták megállítani a őket, ami mögött viszont az épp aktuális Habsburg uralkodó sanyargatta a népet. Ez az időszak a horvát nép életében is kitörölhetetlen nyomokat hagyott. A Dráva-Száva közén a nyelvhatár nagyjából a Verőce-Deáki-Zimony vonalon húzódott. Ettől északra magyarok, nyugatra horvátok, délre szerbek éltek. A török hódoltság nagyrészt a magyarok lakta területeket érintette, így azok el is tűntek onnan. Mivel a szerbek török szövetségesek voltak, így kiirtott magyarok és horvátok helyére ők költöztek. Olyan helyeken is ahol előtte sosem voltak. Teljesen felborítva az etnikai egyensúlyt, és az erre történő hivatkozással jogtalan területi követeléseket támasztottak. Ugye milyen ismerős a történet?
A felszabadulást újabb megszállás követte, és hosszú évekig katonai közigazgatás volt Horvátország nagy részén, ami a normális fejlődés elsőszámú gátja lett az 1881-es felszámolásáig. Az osztrák megszállóknak odáig sikerült rombolni a két nép viszonyát, hogy 1848-ban még háborúztak is egymással. Jellasics horvát bán tevékenységének köszönhető az amiért így alakultak a dolgok. A bán feltétlen császárhűsége miatt a magyar forradalmat törvénytelennek tartotta, és mindent megtett a rend helyreállításáért. Ő volt az első horvát politikus, aki síkra szállt a határőrvidék felszámolása, és a horvát területek egyesítése, illetve egy birodalmon belüli önálló Horvátország létrejötte mellett. Emiatt tartják Horvátországban nemzeti hősnek, Magyarországon viszont már nem ilyen pozitív a megítélése. Jellasics 1866-ban szobrot is kapott, a róla elnevezett téren, és a lovas szobrot úgy helyezték el, hogy kardjával fenyegetően Magyarország felé mutasson. A második világháború után a kommunista Jugoszlávia kormánya eltávolította, de az 1990-ben ismét felállították, és a magyar-horvát közeledés keretében kölcsönösen jelképes baráti gesztusokat tettek. A szobor ezúttal dél felé fordult, az új ellenség felé. A Szerbia ellen harcoló Horvátországot Magyarország diplomáciai eszközökkel és fegyverszállításokkal is támogatta. A magyar kormány cserében megváltoztatta a magyar honvédség emléknapjának dátumát. A Jellasics vereségére emlékeztető szeptember 29-e, az 1848-as pákozdi csata napja helyett, 1991 óta a magyar honvédség napját május 21-én, Buda 1849-es visszavívásának évfordulóján ünnepeljük.
Bár az 1868-as magyar-horvát kiegyezést boldog békeidők követték, az első világháború romba döntötte az idilli állapotokat. 1918-ban az őszirózsás, vagy ahogy a kortársak hívták patkányforradalom, felbomlasztotta Magyarországot. Bő másfél évvel Trianon előtt Magyarország darabokra hullott. Ebből az egyik darab Horvátország volt. A horvátok ugyanis a területi egységük megtartása érdekében választották a szerbekkel közösen létrehozandó délszláv államot. A bizonytalan magyarországi helyzet felerősítette ugyanis az egyre erősödő olasz fenyegetettséget, és ha 1918 novemberében nem mentek volna bele az egyesülésbe, valószínűleg Horvátország is darabokra hullik ahogy az Magyarországgal történt. Az más kérdés, hogy a szerbekkel létrehozott királyság halva született ötlet volt. Már pár nappal az egyesülés bejelentése után tüntetések voltak Horvátország szerte. A két háború közti időszakról legutoljára a stabilitás szó ami eszünkbe juthat. Nem véletlen, hogy Hitler 6 nap alatt szétzúzza Trianon eme szörnyszülöttét. A második világháború utáni Jugoszlávia már teljesen más kávéház. Nem utolsó sorban azért, mert egy horvát vezeti. Aztán ahogy meghal Tito marsall, úgy hal meg Jugoszlávia is. Újra felszínre tör a háború előtti nagyszerb nacionalizmus, amit még egyszer nem tudnak lenyomni a horvátok torkán. 1991 májusában kirobbant a már említett véres háború Horvátország és Szerbia között, amely négy évig tartott. A háború első felében a szerbek megszállják Horvátországnak azt a részét, ahova még a török kiűzése után települtek. Egyoldalúan kikiáltják önálló államukat, és mindent megtesznek a Horvátországból való kiszakítás érdekében. Nem árt megjegyezni azonban, hogy ezeken a területeken jelentős számú horvát is élt. Újabb ismerős történet, igaz? Szerencsére itt másként alakulnak a dolgok. A négy éves állóháború után az 1995 augusztusában feltámadt „Vihar” elsöpör mindent. Többek közt a legnagyobb horvát tábornoknak, Ante Gotovinának köszönhetően.
Az azóta eltelt évek azonban már közel sem ilyen szívderítőek. De ez már aktuálpolitika, amivel nem nagyon szeretnék foglalkozni, mivel történész vagyok. A jelenkor eseményei nagyjából száz év múlva lesznek számomra érdekesek. Majd akkor visszatérek rá.