A puskaporos hordó II. (Jugoszlávia összetákolása és széthullása)

   Mottó: „Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”

                             Szenteleky Kornél,                      

  a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője

   Ezt a részt onnan folytatom, ahol az előzőt abbahagytam. Eredetileg itt nem lett volna megszakítás, de hossza miatt jobbnak láttam kétfelé osztani a történetet. Hol is tartottunk?

   1920. június 4-én Trianonban szentesítik a zsákmányolt területek elcsatolását. Nézzük a gazdasági után, hogy egyébként milyen más nyereséggel jött ki Rácország az első világégésből. Területe az 1914-es 87.300 km²-ről 248.987 km²-re nőtt. 185%-kal! A lakosság az 1914-es 4,548 millió 12,017 millióra nőtt. 164%-kal! Ebből majdnem minden a Monarchiától került rác fennhatóság alá, hiszen elrabolták a Délvidéket, Horvátországot, Dalmáciát, Boszniát és a később Szlovénia néven megújuló területet, amit Krajnából és Stájerország déli részéből hoztak létre. Egy tengerpart nélküli ország egy csapásra uralja az Adriát Fiumétől Cattaroig. 1920-ban a GDP 79%-át a Monarchiától elcsatolt területek adták. Nézzük meg a következő táblázat segítségével arányszámokban, hogyan darabolták fel egymás közt a kisantant államai a Magyar Birodalmat.

   A számok magukért beszélnek. Igazából nem is lehet sok mindent hozzáfűzni. Csak annyit, hogy miért nem lehet igazából a trianoni ország rablást a „béke” jelzővel ellátni? Frinyák Sándor szavai megadják a választ: „A régi Magyarország a Kárpátok gerincvonulatán és a folyók mentén haladó, általában lakatlan „természetes határok” övezték. A trianoni Magyarország (93.000 km²) határai – a Duna, az Ipoly, a Dráva és a hajózhatónak minősített Ronyva-patak kivételével – olyan politikai határok, amelyek különböző természeti és gazdaságföldrajzi mezo- és mikrotájakat (esetenként településeket) szeltek keresztül. A határmegvonás nem volt tekintettel a gazdasági egységekre, az egymással kooperáló gazdasági komplexumokra és a magyarság térbeli megtelepülésére. A politikai és nyelvi határ között általában széles zónát hagytak, s ilyen alapon például északon 40-50 km mélységben színmagyar településteret kapcsoltak le.” A Magyarország „búzakamrájának” számító 15 megyéből 1-et teljesen lecsatoltak, 3-ból szinte alig maradt valami, 2-nek több mint a fele más országban került, és 5-ből is választottak le jelentős területeket.

   Egy újabb táblázat azt mutatja be, hogy Magyarország törvényhatósági jogú városai közül melyik hová került.

   Jól látszik, hogy itt Szerbia milyen jól járt. Igaz, hogy a 29 város közül 11 a trianoni Magyarország területén maradt, de az osztozkodásból ő jött ki a legjobban. 8 várost csatoltak a rácokhoz, és ezeket a városokat követte a listából kimaradó Fiume, mely egy kis olaszországi kitérőt tett előtte. Oláhország „örökölt” 6 várost, Csehszlovákia 4-et. Tehát a 29 magyar törvényhatósági jogú városból, a városok 38%-a maradt magyar kézen. Ez elindított még egy máig ható folyamatot. 1910-ben Budapesten az ország lakosságának mindössze 4,2%-a élt. Majd 1930-ra 11,5%-ra nőtt.⁶ Ez a szám napjainkig még nagyobbra nőtt, kibékíthetetlen ellentétet teremtve főváros és vidék közt.

   De még mi, a megmaradtak, jártunk a legjobban. Mikor ugyanis az elcsatolt területek végleg új uraikhoz kerülnek, elkezdik irtani a nemzetiségeket. A még ebben az évben elfogadott választási törvény magyarok tömegeit fosztja meg a választójogtól. Egy kormányrendelet megszünteti a magyar középiskolák 90%-át, a szakiskolák 100%-át. Majd a magyar és német családoktól elvett földeket szétosztják a helyi és a délről feltelepített⁷ szerb családok közt.

   1920. november 28-ra kiírják az első választásokat. Ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető demokratikusnak. A választókörzeteket ugyanis úgy alakították ki, hogy a szerb képviselőknek kevesebb szavazat is elég legyen a mandátumhoz. A választásokat természetesen a szerb radikálisok nyerik, így nem csoda, hogy a horvátok bojkottálják a parlamentet, és egészen 1925-ig nem vesznek részt a törvényhozásban. Sőt, a Horvát Parasztpártiak egy 50 ezer fős zágrábi nagygyűlésén kikiáltják a horvát „parasztköztársaságot”. Ez az állam az államban rendszer szinte teljesen megbénítja a jugoszláv gazdaságot, és az elmaradott agrárország státuszon nem is tud változtatni.

   1921 júniusában egy csonka parlament⁸ megszavazza az új alkotmányt, amit a horvátok természetesen nem ismernek el. A képviselők 61,6%-a volt jelen a szavazáson, és a 86,4%-a szavazott igennel.

   Az 1925-ig tartó horvát-szerb ellenségeskedésben Szlovénia volt a mérleg nyelve. A rácok óriási szerencséjére a horvátok féltek az olasz megszállástól, az országon belül pedig számíthattak szlovén szövetségesükre. A félreértés elkerülése végett nem árt tisztázni, hogy a szlovének is utálták a rácokat a nagyszerb politikájuk miatt, de nekik sok jót hozott a délszláv egyesítés. A horvátok, mint tudjuk a Monarchián belül magas fokú autonómiát élveztek. Külön parlamentjük volt⁹ ahol a tanácskozások kizárólag horvát nyelven folytak. Mellesleg 1910-ben a horvátok 93%-a csak horvátul beszélt. De hát ez nem is meglepő, hiszen nem voltak rákényszerítve a nyelvtanulásra. Az elemitől az egyetemig horvátul folyt az oktatás. A már említett 90 fős szabor majdnem fele,¹⁰ automatikusan tagja volt a 413 fős magyar parlamentnek is. Ez az arány nagyjából megfelel a lakossági aránynak, hiszen a Szent Korona Birodalmának 13%-át tette ki Horvátország lakossága. Valamint nem volt megtiltva a parlamentben a horvát nyelvű felszólalás sem. Továbbá, mivel már szinte realitás volt a Monarchián belül kialakítandó horvát vezetésű délszláv állam, így a horvátoknak semmi okuk sem volt a panaszra.¹¹ Ellentétben a szlovénekkel! Ők ugyanis semmiféle autonómiát sem kaptak, és a császárságon belül is Ausztriához tartoztak. Ellentétben Csehországgal, és Galíciával. Mindössze egyetlen tartományban voltak abszolút többségben,¹² de itt csak a szlovének mindössze fele élt. A szlovének lakta területen már szlovén középiskola sem volt, és a hivatalos nyelv mindenütt a német. Így nem csoda, hogy a szlovének körömszakadtáig küzdöttek a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság fenntartásáért, mivel itt mindent megkaptak, amit az osztrákok nem adtak meg nekik.

   Az 1925-ös enyhülés is a szlovéneknek köszönhető, de persze ez is csak tiszavirág életű, és hamar visszakerül minden a régi kerékvágásba. 1925-től kezdve a horvátok újra visszatérnek a parlamentbe, sőt a kormányba is bekerül egy pár vezető politikusuk, de 1928. június 20.-án egy radikális párti képviselő hirtelen felindulásból lelő (!) a parlamentben 5 horvát parasztpárti honatyát, köztük az őt előző napon megsértő pártelnököt is! Az alig három évig tartó kényes egyensúly pillanatok alatt felborul. Az ország polgárháború szélére sodródik. Történelme folyamán nem utoljára. 1928 júliusában és decemberében¹³ zavargások és tüntetések robbannak ki a horvátok lakta területeken. Időnként a barikádharcokba forduló tüntetéseket csak katonai erővel és halálos áldozatok árán tudja leverni a szerb hadsereg.

   I. Sándor király, aki 1914-től régensként 1921-től¹⁴ pedig királyként szerepel Szerbia történelmi drámájában, felveti Horvátország lecsatolásának ötletét,¹⁵ de meggyőzik, hogy inkább vezessék be a nemzetek felett álló diktatúrát. Ez a diktatúra azonban csak nevében nemzetek felett álló, a gyakorlatban azonban a szerbség érdekeit szolgálja. A diktatúrát 1929. január 6-án vezetik be. Visszaállítják a cenzúrát, és feloszlatják a pártokat. Sándor kormányfőnek a saját testőrparancsnokát nevezi ki. Felfüggesztik az alkotmányt, feloszlatják a nemzetgyűlést, a tartománygyűléseket valamint a választott községtanácsokat. A polgármestereket katonai megbízottak váltják fel. A jugoszlávosítás jegyében 1929. október 3-án megváltoztatják az ország nevét is. Az új név: Jugoszláv Királyság. Új bánságokat is létrehoznak, neveiket tájegységek és folyók után kapják, ezzel is utalva a nemzetek felettiségre. Kár, hogy a név nem minden, hiszen a 9 bánságból hatban a szerbek, kettőben a horvátok, és egyben a szlovének voltak többségben. A muzulmánok és a macedónok viszont egyben sem! A magyarok helyzetét legjobban egy történet illusztrálja. A nyelv használata hivatalos helyen teljesen tiltva volt. Így kerülhetett sor arra a beszélgetésre, mikor Dr. Felsőhegyi Andrással, aki Zentán élt és árvaszéki ülnök volt, Sztrilich Béla beosztottként akart referálni magyarul, az leintette. „De hiszen csak ketten vagyunk, senki sem hallja!” lepődött meg Sztrilich. Felsőhegyi felmutatott Sándor király felettük függő arcképére: „On nas cuje!”¹⁶ A szomorú persze az, hogy Dr. Felsőhegyi Andrást ennek ellenére 1944 novemberében elvitték, és majd száz társával együtt a Tiszába lőtték a rác „felszabadítók”. De erre majd később visszatérünk.

   A királydiktatúra majd 3 évvel a régi felfüggesztése után szüli meg az új alkotmányt. Az újszülött igaz, hogy vízfejű lett, de látva az „apákat” ezen nem kell csodálkoznunk. Az új kétkamarás parlamentben a demokrácia legkisebb jeleit sem sikerül felfedezni. Hiába, a diktatúra az diktatúra! Mint látni fogjuk ez a parlament a rendszer legfölöslegesebb része lesz. A felsőház tagjainak egyik felét a király nevezte ki, a másik felét pedig a bánsági testületek révén választották. Az alsóházat közvetlenül, de nyíltan (!) választották. Tilos nemzeti, vallási vagy regionális alapon pártot szervezni. Majd még egy mélyütés a nem szerb nemzeti pártokra: egy párt csak akkor indulhat a választásokon, ha minden szavazókörzetben tud jelöltet állítani. Persze a mandátumok elosztása sem semmi! Ha egy párt szavazattöbbséggel nyer, akkor automatikusan övé a mandátumok 2/3-a. Ha abszolút többség van, akkor arányosan még az 1/3-ból is részesedik. Így szerintem nem meglepő, hogy az ellenzék bojkottja mellett megtartott 1931. november 8-i választásokon a radikálisok mind a 306 mandátumot megszerzik.

   1932-től ezért meg is indul a politikai tisztogatás, amely során több ellenzéki politikust börtönbe zárnak. Sok horvát külföldre menekül. Ezek az emigráns politikusok hozzák létre¹⁷ a Horvát Forradalmi Felkelő Szervezetet, közismert nevén az usztasa¹⁸-mozgalmat. A mozgalom célja Horvátország függetlensége bármi áron! Támogatóik a Jugoszláviával területi vitában álló országok¹⁹ kormányai. De az országon belül is van szövetségesük. A Belső-Macedón Forradalmi Szervezettel (VMRO) való együttműködés leglátványosabb sikere az 1934. októberi marseille-i gyilkos merénylet Sándor király ellen. A gyilkosság persze nem hozza meg a kívánt eredményt. Jugoszlávia nem hullik szét, és az országnak marad szerb királya, hiszen Sándort 11 éves fia követi a trónon, aki mellett az ex-király unokatestvére Pál herceg a régens. A merénylet után hatalmas tisztogatás veszi kezdetét. Ami minket igazán érint az a 4.000 magyar család kitelepítése a Délvidékről! Mondanom sem kell, hogy nekik volt a legkevesebb közük a király halálához, de már az adózásnál láttuk, hogy ha Jugoszláviában valakikbe bele akartak rúgni, akkor mindig a magyarok kapták a legnagyobbat.

   A radikális fordulatot azonban egy teljesen más dolog hozza meg. Egy külső tényező. Hitler, és az ő Anschluss-a. Ausztria bekebelezésével ugyanis Németország és Jugoszlávia szomszédos állam lett. 1938-tól kezdve a rácok harapófogóba kerültek, mivel Csehszlovákia harc nélküli felosztása, és Albánia olasz megszállása egyértelművé tette, hogy Jugoszláviát maximum az égiek menthetik meg, de az antant soha! A horvátok erre hamar rájöttek, és intenzívvé vált az olasz kapcsolatok keresése, valamint a belső megerősödés is beindult. Az 1938. december 11-én megtartott választásokon a kormánypárt igaz hogy 306 mandátumot megszerzett a 373-ból, de a szavazatoknak mindössze 54,1%-át szerezték meg, míg a horvát Macek vezette ellenzék 44,9%-át. Így győzelmük korántsem mondható elsöprőnek. Nem véletlen tehát, hogy a kormánypárt rákényszerül a közeledésre. A horvátok 1939. augusztus 20-án elérték céljukat. Létrehozták az 5,4 millió lakosú²⁰ Horvát Autonóm Bánságot.

   Pár nappal később pedig, mint tudjuk, Németország lerohanja Lengyelországot, és kitör a II. világháború.

   Jugoszlávia Ruméniához hasonlóan várakozó álláspontra helyezkedik, hisz gazdaságilag és politikailag az elmúlt évek Hitler mellé sodorták, de a Párizs környéki békék baljós szellemként folyton előjönnek. Az I. világháború legnagyobb haszonélvezője kissé idétlenül mutatott volna a revizionisták közt. De láss csodát, ahogy Ruménia belavírozott a tengelyhatalmak közé, úgy Jugoszlávia is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez 1941. március 25-én. A megállapodás értelmében Jugoszlávia nem vesz részt a katonai tevékenységekben. Ekkor még senki sem gondolta, hogy alig több mint 3 hét múlva már a vesztes ellenségek számát gyarapítja. Ehhez az kellett, hogy 2 nappal az egyezmény aláírása után 27-én Simovic repülőtábornok puccsal átvegye a hatalmat. Pál herceget elmozdítják, és a tejfölösszájú II. Pétert nagykorúvá nyilvánítják. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Rácország eddigi 773 évében²¹ nem igazán találtam olyan hatalomátvételt, amely ne puccs formájában történt volna.²² Ez alól, mint láthatjuk, Simovic tábornok sem kivétel, és majd megfigyelhető, hogy kései utódai is tartózkodnak a zökkenőmentességről.

   Hitlert persze ez csak bosszantja, de nem csinál belőle igazán gondot. A probléma április 5-én kezdődik, mikor Simovic barátsági szerződést köt a Szovjetunióval, és katonai tárgyalásokat kezd az angolokkal. Mint tudjuk, és Oláhországnál már láthattuk, hogy Hitler nem a tétova lépései miatt vonult be a történelembe. Április 6-án Németország hadüzenet nélkül lerohanja Jugoszláviát, és a Luftwaffe már az első nap bombázza Belgrádot. A horvát és szlovén csapatok felszabadítóként üdvözlik a Wehrmacht egységeit és azonnal leteszik a fegyvert. Április 11-én kikiáltják a független Horvát Államot, az usztasa Ante Pavlevic vezetésével, aki később az egyik legradikálisabb követője lesz a Führernek a szövetséges államok vezetői között.²³

   Horvátország önállóságával teljesen szétesik Párizs szörnyszülöttje, és a magyarok ezt lovagolják meg. Kijelentik, hogy ők csak Jugoszláviával kötöttek örök-barátsági szerződést nem Szerbiával.²⁴ 11-én pedig Jugoszlávia megszűnt létezni! Április 12-én Magyarország megindítja csapatait Szerbia (!) ellen. Aznap elesik Belgrád, 17-én pedig kapitulál az egész rác hadsereg. Hitler 12 nap alatt végbement győzelme azonban leginkább Titónak kedvezett. A gyors kapituláció miatt ugyanis sok fegyvert nem foglaltak le a németek, és az mind a partizánoknál maradt.

   A kapituláció után Jugoszláviát ízekre szedik. Szlovénia 2/3-ad 1/3-ad részben Németországhoz, illetve Olaszországhoz kerül. Horvátország Bosznia-Hercegovinával új államot alapít, Koszovó Albániával együtt olasz protektorátus lesz, Macedónia és délkelet Szerbia Bulgáriáé, míg a Muraköz és a Délvidék egy része visszatér a Szent Korona Birodalmához. Montenegróban olasz, míg Rácországban német felügyelettel bábkormány alakul, a soknemzetiségű Bánátot hivatalosan Szerbiához csatolják, de az irányítást a helyi németek látják el.

   Jugoszláviát ettől kezdve csak a Jugoszláv Kommunista Párt kezeli egységként, és mivel egyedül ők képviselik igazán a nemzetek felettiséget, ők az ex-ország teljes területéről tudnak támogatókat szerezni, ellentétben a szerb csetnik-csürhével. Ellentétben Sándor királlyal, ők valóban a jugoszlávosítás jegyében küzdenek, hisz vezetésük is abszolút multietnikus: Tito horvát, Rankovic²⁵ szerb, Dilasz²⁶ montenegrói és Kardlej²⁷ szlovén. Igaz azonban, hogy nem indul zökkenőmentesen a kommunisták, úgynevezett náciellenes harca, hiszen az eszme, irtó messze állt a délszlávoktól is. A partizánokat eleinte a déli hegyvidékek lakói látták el utánpótlással. Persze nem önként. Így nem csoda, hogy több mint két évbe tellett, míg sikerült magukat elfogadtatni. 1943. november 30.-án Tito megkapja a híres marsalli címet, ami később összeforr a nevével.²⁸ Felállítja ideiglenes kormányát, és kitiltja az országból korábban elmenekülő II. Pétert. Igaz a monarchiát nemzetközi okokból csak évekkel később szünteti meg. Az 1943 novemberében megtartott teheráni konferencia már egyértelműen Titót támogatja a csetnikekkel szemben. 1944-re Jugoszlávia jelentős része már a partizánok irányítása alatt van,²⁹ hiszen a németek csak 3 tartalékos öregekből felállított hadosztályt, és a horvát-bosnyák úgynevezett muzulmán SS-t tartották az országban.

   1944. szeptember 6-án lép először szovjet katona Jugoszlávia területére, és a partizánokkal egyesülve megkezdik az ország megszállását. 1944. október 20-án 10 napos harc után kiűzik a németeket Belgrádból. Tito marsall azonban még a harcok vége előtt Moszkvába repül, és 19-én megállapodik az oroszokkal, hogy a végső győzelem után nem maradnak az országban. Sztálin erre rábólint, és így Belgrád után nem Horvátország, hanem Magyarország felé veszik az irányt, kiegészülve egy pár frissen felállított „jugoszláv”, rumén és bolgár hadosztállyal.

   Még a harcok be sem fejeződtek, de a kommunisták által felállított AVNOJ,³⁰ aki a háborús bűnöket volt hivatott vizsgálni az első, aki kikiáltotta 1944. november 21-én a németek kollektív bűnösségét, és megfosztott minden németet a magántulajdontól, és a politikai szabadságtól. Nem csoda, hogy mintegy 200 ezer (!) német vonult el a hadsereggel együtt, de több tízezer volt az áldozatok száma a háborút követő etnikai tisztogatásoknak, amiről a mai napig (!) nem mernek beszélni az emberek.

   A JKP akármennyire is internacionalista volt, a nemszláv elemeket gyorsan kiirtotta a soraiból. Így tett a nemzetiségekkel is. A soknemzetiségű Délvidék az állandó terror színtere lett! Zomborban és környékén a lakosság terrorizálása egészen 1945 tavaszáig tartott. De így is ki kell emelni egy gyásznapot, amit mind Magyarország, mind Szerbia igyekszik agyonhallgatni. Ez pedig 1944. november 10.-e amikor 93 ember eltűnt Zentáról. Amikor egyetlen éjszaka alatt 86 ártatlan (!) embert lőttek a Tiszába a felszabadító (?) partizánok. 7 embert nem kellett agyonlőni, mert már a „vizsgálati fogságban” agyonverték! A 93 kivégzett közül mindössze 9-nek lehetett volna valamit felróni, hogy például tagja volt a magyar katonai hatóság által felállított tízes bizottságnak, akinek meg kellett állapítania, hogy ki az őslakos szerb, és ki a betelepített. De volt olyan, akinek azért kellett meghalnia, mert tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak.³¹ De a zentaiak többségét a szerb önkény és az elvakult bosszúszomj miatt végezték ki. Többek közt a „lojális magyart” Dr. Felsőhegyi Andrást, akiről már korábban szóltam, de említhetem Bencsik Lajos hentest, akit azért jelentettek fel a szerbek, mert nem adott hitelbe húst. Szeles András pálinkafőzőnek, pedig pont ez lett a veszte, mivel az a szerb rendőr miatt végezték ki, akivel összeveszett egy adag hitelbe adott, és ki nem fizetett pálinka végett. Lakatos Gusztáv cigányzenésznek az volt a bűne, hogy játszott a magyar tiszteknek. Vass Nándor vendéglőst azért vitték el, mert a magyarok 1941-es bevonulása után tőle vitték a kötelet, amivel ledöntötték az „államalapító” I. Péter szobrát. De az a Pera nevű rendőr jelentette fel, aki egy bál alkalmával 30 dinárt követelt tőle vigalmi adó címén, de Vass elzavarta. Az ügyeket böngészve egy sor személyes incidens található a háttérben, a rokonok, ismerősök elbeszéléseiben. Így van ez Boross Géza esetében is, akinek fiatal feleségét Stevo Branovacki megpróbálta elcsábítani. Mikor ez Boross tudomására jutott felpofozta a szerbet³² Branovacki érdekes (vagy inkább előre várható) módon nem a hatóságokhoz fordult elsőnek, hanem Boross apját próbálta meg zsarolni. Ám itt sem ért el sikert, így feljelentette Borosst. A lojális hatóság, pedig rettenetesen megkínozta, mielőtt kivégezte a feleségét védő fiatalembert. Mint már említettem volt, akit nem lőttek agyon. Ők jártak rosszabbul. Ifjabb Tóth Mihály nagygazda kivégzése valószínűleg még a sötét középkorban is megbotránkozást keltett volna, hiszen miután letartóztatták, a kínvallatásnál a lábujjait szétzúzták, majd karóba húzták (1944-et írunk!!!), és a Tiszába dobták! De nem járt jobban Tót Katona Illés sem, aki földműves és nemzetőr volt, és úgy megverték puskatussal, hogy kiszakadt a hasfala, és kilógtak a belei!

   A 93 eltűnt közt van, akinek a kései utódok már a nevét sem tudják, mint annak a juhásznak, akinek szétverték a fejét, agyonütötték a kutyáját, és elvitték 20-30 birkáját. Mikor a felesége bement a rendőrségre ott azt tanácsolták neki, hogy: „Ne nagyon firtassa, mi történt az urával, mert még magának is baja eshet!” De nincs a 93 eltűnt közt, például a 73 éves Szabó Mátyás építész, akit megvertek, de sérüléseibe csak fél év kínszenvedés után 1945 márciusában halt bele.

   Az 1944-es Vajdasági megtorlások teljes létszáma persze eltörpül ez az alig 100 ember mellett, de úgy éreztem, hogy ezzel a máig ható esettel tudom a legjobban illusztrálni azt, hogy mit műveltek a rácok a második világháború után. A megtorlások többségét igyekeznek a feledés homályában eltüntetni, és csak becslések vannak arról, hogy mennyi lehet az áldozatok száma. Ezzel ugyanis nem foglalkoznak annyit, és annyira, mint a holokauszttal. Pedig kár tagadni. A legóvatosabb becslések is 20-30 ezer (!) emberről beszélnek, akiknek az volt a legnagyobb bűne, hogy magyarnak születtek!  

   De térjünk vissza a háborúra, ami 1945 májusában fejeződött be Jugoszláviában.

   A háború után szorosra fűződtek Jugoszlávia, és a Szovjetunió kapcsolata. A két ország kapcsolatát felhőtlennek mondhatjuk, hiszen az új jugoszláv alkotmány a szovjet alkotmány hű mása.³³ 1947-re az export és az import fele a Szovjetunióval zajlik. Az országot föderatív elven szervezik újjá, és kezd kialakulni egy idillikus kép, ami pillanatok alatt széttörik. 1945. november 11-én a kiírt választáson a több mint 8 millió szavazásra jogosult 88%-a elmegy, és elsöprő többséggel a Népfrontra szavaz. Akik elkezdik egyedi módon értelmezni a kommunizmust, és önállóan kezdik keresni a nemzetközi kapcsolatokat. Főleg a nyugat felé. Ez egy cseppet sem jön be Sztálinnak. Előbb befolyása alá akarta vonni a JKP-t, majd mikor ez sikertelen volt, 1948 júniusában árulóvá nyilvánították a JKP vezetését, és a pártot kizárták a „testvéri kommunista pártok közösségéből”. Ezután a Szovjetunió parancsára a kommunista országok gazdasági zárlat alá helyezik Jugoszláviát. Finoman szólva is, káosz alakult ki az országba. Az ex-partizánok átveszik a vezető szerepet a pártvezetésben, és kiirtják a szerintük nem oda valókat.³⁴ Kisajátítják a bányákat, és a külföldi tulajdonban lévő vállalatokat. Üldözik az egyházat, és egy az egyben államosítják az ipart. Gyárak, kisüzemek százait szerelik le, és telepítik át veszélyesnek ítélt területekről³⁵ Szerbiába. A tisztogatás megindul az élet egyéb területein is. Vezető szerepet csak párttag láthatott el.³⁶ Csak pár politikai vállalatot favorizálnak, ami hatalmas pénzeket emészt fel. Az amúgy is felborult etnikai egyensúlyt még tovább rontják azzal, hogy 65 ezer szerb családot telepítenek az ország különböző területeire. Természetesen többnyire az ország éléskamrájának számító Vajdaságba.

   Tito azonban egyedi kommunizmusa segítségével meg tudott maradni az arany középúton. A keleti-blokk elfogadta, mivel mégis csak szocialista országról van szó, de nyugatról is kapott támogatást pont a Szovjetunióval való szemben állása miatt. 1955-ben a nyugat felé történő nyitásnak köszönhetően elkezdik nyugati hitelekből újjáépíteni az országot. De ettől függetlenül gyárakat kell bezárni, és hatalmasra nő a munkanélküliség. Ezeket a dolgozókat azonban felszippantja a német munkaerőpiac. Az NSZK-ba vándorló olcsó munkaerő³⁷ az, amely segít szinten tartani Jugoszláviát, hiszen fizetését, amit keményvalutában kap, azt hazaküldi. Nagyban hozzájárulva a fejlődéshez. Bár Sztálin kérte Titót, hogy térjen vissza a „helyes” útra,³⁸ Jugoszlávia marad a két hatalom között, oly annyira, hogy beléptek az el nem kötelezett országok szövetségébe is. Ez nagyon jól hangzott, de a kritikus pillanatokban azért mégis csak a Szovjetunió mellé állt. Az 1956-os magyarországi forradalom idején egyértelműen az oroszokat támogatták. A jugoszláv követségre menekülő Nagy Imrét is kiadták üldözőinek. Ezért nézett el elég sok mindent az orosz nagytestvér megtévedt kisöccsének.

   Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez a Jugoszlávia azonban már nem az a Jugoszlávia. Szerbia, de még a szerb vezetésű Jugoszlávia is már a múlté. A horvát Tito egy olyan Jugoszláviát hozott létre, ami példa nélküli volt a szocialista táborban. Decentralizáltabb volt, mint a többiek. A tagköztársaságok például saját kormánnyal rendelkeztek. Az 1970-es évek alkotmányos reformja létrehozta a rotációs rendszerű államvezetést. Koszovó autonóm tartományi státuszt kapott. Szorgalmazni kezdték egy úgynevezett jugoszláv nemzet kialakítását, ezzel is erősítve az összetartozást, meg az elnemzetietlenítést.³⁹

   Tito lett Jugoszlávia egységének szimbóluma. Olyan szinten űzték a személyi kultuszt, hogy a marsall a politikai, gazdasági és etnikai problémákat már puszta fellépésével megoldott. Egyetlen nagy hibája azonban neki is volt. Nem volt örökéletű. Tito Jugoszlávia szempontjából a legrosszabbkor, 1980-ban, meghal. Halála után egyetlen utódjának sem volt olyan karizmatikus egyénisége, mint neki. Halála véget vetett az egységnek. Ekkor tudtak előtérbe kerülni a valós problémák. Az ország teljesen el volt adósodva. A jólét fenntartása ugyanis csak a külföldi kölcsönök sikerült. Ezeknek a kölcsönöknek a jelentős része az 1970-es évek végére elmaradt. A gazdagabb tagköztársaságoknak teljesen elege lesz abból, hogy az elmaradott térségeket ők tartják el. Ez az örök gazdasági probléma hamar nemzetiségi problémává fajul. Újra előtérbe kerül a Koszovó-kérdés. A szlovénok egyre nagyobb önállóságra törekednek. A horvátoknak, pedig előjön az összes eddig elfeledett gondja. Jugoszlávia rohamléptekkel megindul a széthullás felé. Ekkor lép színre egy olyan alak, akihez hasonlót keresve se találhattunk volna, ha az lett volna a cél, hogy még jobban felgyorsítsuk az eseményeket. Ha egy légbuborékokra épített kártyavárat kell pillanatok alatt összerombolnunk, akkor Slobodan Milosevics a legalkalmasabb figura. Milosevicsnek már a hatalomátvétel sem jött zökkenőmentesen. Bár talán ő volt a legelső, aki nem Jugoszláviában, hanem Szerbiában⁴⁰ gondolkodott. A kialakult helyzet azonban senkinek sem nyeri el a tetszését, mivel nagyon úgy tűnik, hogy visszajövőben lesznek azok az idők, amik a két háború közt voltak Jugoszláviában. Az erősödő rác befolyást nem nézik jó szemmel azok, akik évek óta ez ellen küzdenek, és egyre többen kezdenek a tettek mezejére lépni. A végeredmény nem más, mint közel negyedmillió áldozat, és egy éveken keresztül tartó véres polgárháború. Aminek a hatását még a mai napig érezzük.

   Milosevics azóta már Hágában a nemzetközi bíróság előtt is elmagyarázhatta tetteit,⁴¹ akik minden, és mindenki fölött igazságot mondanak. Értékektől függetlenül. Nem minősítésként mondom, de szerintem túl sok emberre húzták rá a vizes lepedőt, és számtalan olyan emberre került a háborús bűnös jelző, aki nem feltétlenül érdemli meg. Jellemző példa Horvátországé. Az ország Európai Uniós csatlakozását azért halogatták éveken keresztül, mert a horvátok nem akarják kiadni „háborús bűnöseiket”. Olyan embereket, akik Horvátországban nemzeti hősök, a megszálló agresszor ellen lefolytatott háborúban szerzett érdemeikért. Ezért nem szeretnék írni erről a háborúról. Túl közeli és túlságosan összetett esemény ahhoz, hogy megfelelően tudjuk értékelni. Mint ahogy túl közeli esemény az 1999-es Kis-Jugoszlávia elleni összefogott NATO csapás, amit Koszovó miatt indított el az Észak-atlanti Szövetség. Nem szándékozom messzemenő következtetéseket levonni, ezt meghagyom az utánam jövőknek, de elég furcsa, hogy milyen rövid idő telik el a visegrádi tagországok NATO-ba való felvétele, és Jugoszlávia bombázása közt. Már akkor feltűnt, hogy Magyarország nem véletlenül lett a NATO tagja, és ez az érzés azóta sem hagy nyugodni. A legjobban az bosszantott, hogy egy nem NATO tagállam kisebbsége védelmében⁴² irtanak egy NATO tagállam kisebbségét.⁴³ Kijelentették, hogy mindent elkövetnek Koszovó autonómiájáért, de abszolút nem érdekelte őket a Vajdaság autonómiája. Ez a kisebbik baj, de az, hogy a magyar kormány sem állt ki magyarjaiért, az már minket minősít.⁴⁴ Amíg mi hülyét csináltunk magunkból, addig az USA ismét bebizonyította, hogy két egyforma ország nincs. Mint ahogy két egyforma háború sincs. Ami bejött a „Sivatagi viharban”, az nem vezetett eredményre Rácországban. Egy háborút nem lehet kizárólag a levegőből megnyerni. Napi több mint 1000 (!) bevetés ment a hidak, a vasút, a távközlés, az ipari létesítmények, valamint a Délvidék (!) ellen. Már akkor feltűnt, hogy itt valami nincs rendben. A folyamatos bombázások ellenére sem sikerült megsemmisíteni az összes célpontot, és földre kényszeríteni Szerbiát. Naponta jöttek a híradások hidak felrobbantásairól, csak a hidak nem fogytak el soha. Régi tanulmányaim ötlöttek fel bennem újra mikor azt tanították nekünk, hogy a németek a II. világháborúban 1700 (!) hidat robbantottak fel Magyarországon.⁴⁵ Nem semmi. Az az igazság, hogy nem sikerült rájönnöm a háború értelmére, már ha egy háborúban van ilyen. Lehet, hogy az új fegyverek kipróbálása, vagy csak a feleslegessé vált lőszer ellövése, nem tudom. Milosevics hatalmát akkor még nem sikerült megdönteni, és a koszovói problémát sem sikerült megoldani. A szerbek és az albánok továbbra is kénytelenek voltak egymás mellett élni. Átmenetinek tűnik az a megoldás, hogy erőszakkal kiszakították Szerbiából Koszovót, és tökéletesen látszik, hogy ennek a történetnek itt még koránt sincs vége. 2006-ban az utolsó szövetséges, Montenegró is elhagyta az ex-Jugoszláviát. Igaz, hogy ez nem volt véres búcsú, de azért nem ment simán a különválás.

   Az etnikai összetűzések súlypontja azonban most már átkerült Koszovóból a Vajdaságba. Naponta halljuk a híreket a magyarok elleni támadásokról. A baloldali, és a jobboldali magyar kormányok meg csak hallgattak. Ez persze nagyon nem segít a délvidékieken. Reménykedni lehet csak benne, hogy a Vajdaság nem jár úgy, mint Koszovó. Legalábbis ami a háborút illeti. Bár ha így mennek tovább a dolgok, akkor csak egy nemzetközi összefogás mentheti meg a magyarokat. Ehhez persze kellene a mindenkori magyar kormány erőteljesebb fellépése. Ami még várat magára. Kérdés, hogy meddig. Csak nehogy késő legyen...