Egyre komolyabb hullámokat ver a február végén kirobbant orosz-ukrán háború. Azon a csendesnek induló napon mindenki azt hitte, hogy nem történt semmi különös, csak egy ország megtámadott egy másikat. Valljuk meg őszintén, hogy mi, akik Európa kebelén hajtjuk álomra a fejünket, láttunk már pár ilyet az elmúlt években, így nagyon nem is ütötte meg az ingerküszöbünket. Még örültünk is, hogy volt végre egy új téma, amin lehetett rágódni, mert a covid őrület már kezdett unalmassá válni. Vírusszakértőből mindenki egy csapásra hadmérnök lett, és jöttek a jobbnál jobb konteók. A háború már átlépte a 100. napot, és még mindig nem tudják, hogy mikor lesz vége.
Mottó: „Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el.” Bonaparte Napóleon
Már két hete zajlik az a háború, amiről sejtelmünk sincs, hogy milyen szinten fogja megváltoztatni a teljes eddigi életünket. Pedig meg fogja. Ha tetszik, ha nem.
Ez elmúlt két hét rengeteg kérdést vetett fel. Olyanokat, amikre eddig nem gondoltunk. Olyanokat, aminek eddig nem volt létjogosultsága. Olyanokat, amik abból adódnak, hogy a szemünk előtt zajló folyamatoknak látszólag semmi értelme.
Vannak dolgok amikkel szükségszerű foglalkoznunk, és vannak dolgok amikkel nem. Én legalábbis így vagyok vele. Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően egy nyugodt ember vagyok, és nagyon nehéz kizökkenteni a komfortzónából. Ezért is tartom magam ahhoz, hogy nem foglalkozok aktuálpolitikával. Vannak ezzel kapcsolatban unalomig ismételt mondataim, aki már olvasta az úgyis tudja, aki meg nem, az keressen vissza utánuk.
Lassan kezd mániámmá válni a török időkkel való példálózás, de mit tegyek? Teljesen olyan időket élünk, mint akkor. Aki ezt nem látja be, annak érdemes lenne egy kicsit jobban elmerülnie a történelem tanulmányozásában. Ebben próbálok egy kicsit segíteni.
