Korábban már elkészítettem Magyarország etnikai térképét a 2002-es adataim alapján, de akkor vármegyei lebontásban tettem közzé. Ebből született a fanyalgóknak szóló írásom, melyet azóta is a legtöbbek által olvasott blogbejegyzés az oldalon.
A történelemben vannak időszakok amikről vajmi keveset tudunk. Az ókorban sok olyan társadalom létezett, amiről mindössze annyit lehet tudni, hogy volt. A régészek találnak használati tárgyakat, töredékeket, mindenféle emberi tevékenységre utaló nyomot, ami alapján feltételezhetjük, hogy az adott helyen emberek éltek.
Szokták mondani, hogy a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni. A migráció kérdése sajnos nem engedi meg, hogy csak úgy elmenjünk mellette. Ahogy rendszeres olvasóim már megszokhatták tőlem, olyan módon fogom ezt a témát újra boncolgatni. Egyszer már feldobtam az asztalra, és bemutattam, hogy mi magyarok miért utasítjuk el zsigerből a migrációt,
Vannak dolgok amikkel szükségszerű foglalkoznunk, és vannak dolgok amikkel nem. Én legalábbis így vagyok vele. Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően egy nyugodt ember vagyok, és nagyon nehéz kizökkenteni a komfortzónából. Ezért is tartom magam ahhoz, hogy nem foglalkozok aktuálpolitikával. Vannak ezzel kapcsolatban unalomig ismételt mondataim, aki már olvasta az úgyis tudja, aki meg nem, az keressen vissza utánuk.
Kicsit messziről indítom az értekezésemet, és elég sok mindent fogok érinteni, de aki ismer, az már megszokhatta tőlem. Kezdjük Mongóliával. A mongolok jelentős többsége két országban él. Mongóliában, és Kínában. Mongóliában önállóak, Kínában még az autonóm tartományukban is kisebbségben élnek. Ettől függetlenül a Kínában élő mongolok száma jóval meghaladja a mongóliai mongolokét.
A történelem tele van furcsa történetekkel. Ez volt az ami miatt én annak idején megszerettem. Sokaknak csak az évszámok magolása az ami megmarad a történelemtanulásból, pedig jóval többről van szó. Mindig szoktam mondani, hogy a kor gyermeke sosincs tisztában azzal, hogy éppen „történelmet ír”, ugyanis a nagy sorsfordító események jelentős része, még csak véletlenül sem annak indult, mint ami végül lett belőle.
Egy korábban már megpendített húrt szeretnék újra megszólaltatni. A történelmi lant ugyanis ismét olyan dallamot játszik ami fülemnek igazán kedves. Azt mindenki kívülről fújja, hogy Erdély nem Románia. De, hogy a Kárpátok és Prut között elterülő Moldva sem az, már gondolom kevesebbeknek ismerős. Pedig ez így van. Történelmi mélypontra süllyedt Moldova és Románia viszonya.
Munkám során, olyan szinten bele kellett másznom a népek statisztikájába, hogy annak idején mikor Botos László barátom nekem adta a „népstatisztikai kutató” titulust, nem is igazán járt messze az igazságtól. Jelen írásban elsősorban azokra az őrületekre szeretném felhívni a figyelmet, melyek más megvilágításba helyezik azokat a demagóg módon ismételgetett számokat, amik miatt rendszeres vitáim vannak.
Mottó: „Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”
Szenteleky Kornél,
a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője
