A revízióról
„Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Théophile Delcassé, volt francia külügyminiszter.
A múlt század egészét a Trianoni békediktátum határozta meg. Másfél évtizednyi normális időszak után Magyarország sikeresen a XX. században a történelem vakvágányára került, ahonnan eddig nem igazán sikerült visszatalálni a helyes útra. Voltak próbálkozások, de az igazi áttörés, még várat magára. Magyarország újbóli felemelkedését csak és kizárólag a revízió hozhatja meg, és ez vitán felül áll. A kivitelezésről lehetnek viták, egy meghatározó és sikeres Magyarország csak akkor képzelhető el, ha ez a nép a teljes Kárpát-medencét uralja. Félreértés ne essék, nem háborút akarok! Nem azt kívánom, hogy rohanjuk le az összes szomszédunkat, és vérrel szerezzük vissza a tőlünk elvett földeket. A módszert hagyjuk. Az csak egy parttalan vitához vezetne, aminek nagyon nincs itt az ideje. Én az ellenérveket szeretném megdönteni, és azzal akarok vitába szállni, hogy ez az egész kivitelezhetetlen, és igazából nincs is értelme.
Arról már lemondhatunk, hogy a Kárpát-medencét egy homogén magyar tömb lakja, így nekünk egyfajta konnacionalista értékrendet kell képviselnünk, amely olyasmi, mint a pánszlávizmus, vagy az illírizmus. Alapja a Szent Istváni állameszme, mely szerint „a Kárpát-medence népeit egy államban kell egyesíteni, melyek vezetésére a magyar nép hivatott.”
Vizsgáljuk meg, hogy ennek van-e realitása, és milyenek az etnikai viszonyok jelenleg ebben a Kárpátok által körülölelt hazában. Mivel amikor az elcsatolt területek visszaszerzésének témája felmerül, folyamatosan azzal az ostoba frázissal találom magam szemben, hogy nem lenne jó, mert az elcsatolt területek mára tele vannak románnal, szlovákkal, ukránnal stb. Többek közt ez is vezérelt a munkám során, hogy bebizonyítsam, ez mekkora blődség. Valahol a károgóknak is igazuk van, ez tény. A tények pedig makacs dolgok. Kiszámoltam, hogy milyen nemzetiségi arányok vannak jelenleg a Kárpát-medencében, és megdöbbentő felfedezésre jutottam. Az ezredfordulós népszámlálások alapján ugyanis kiderült, hogy a történelmi Magyarország (Horvátország nélkül) összlakosságának 46,3%-a magyar. Ami szintén tény.
Ez az adat többféle gondolatot is felvet. Ahogy a mellékelt térképen is látszik a magyar elem mindenhol túlnyúlik az ideiglenes határainkon. Nem véletlenül, ugyanis a csonka hazában a kárpát-medencei magyarság mindössze 76,6%-a él! Jól látható egy döntő többségű tömb magyarság a keleti végeken, Székelyföldön. Az is elég látványos, hogy az 1941-es határok már jobban lefedik a magyarság jelenlegi lakhelyét. Az 1941-ben Magyarország felügyelete alatt álló 172.204 km2-ben már a magyarok 96,1%-a lenne benne. Itt szokott bejönni a gondolat, hogy akkor ez is elég, ami azonban nem igaz. Pont a részleges revízió volt az, ami miatt azok a területek magyarmentesek lettek. A több évtizedes elcsatolás hatására a nemzetiségi határok így is egyre jobban közelítenek a jelenlegi államhatárokhoz. Ki kell emelnünk azonban az egykori Udvarhely vármegyét, amely fényesen bizonyítja, hogy nincs minden veszve. Az 1910-es határok mentén ugyanis itt a lakosság 97%-a magyar volt 2002-ben!
Ezek fényében vizsgáljuk újra a korábban közölt adatot. Tehát a történelmi Magyarország összlakosságának 46,3%-a magyar. Vészesnek tűnik ez a szám? Nem mondanám. Hogy miért nem? 1880-ban ugyanezen terület 46,6%-a volt magyar! Az a szám 1890-re 48,6%-ra, majd 1910-re 54,6%-ra nőtt! Távlatokban kell tehát gondolkodnunk, nem azt, hogy jelen pillanatban mennyi lenne azoknak a nemzetiségeknek a száma, akik egycsapásra magyar fennhatóság alá kerülnének.
Jogos a kérdés. Mennyi?
De előtte inkább kérdezzük meg, hogy a kisantant országait érdekelte, hogy mintegy 3,3 millió magyart csatolnak az országához? Felmerült vajon az akkori román, cseh, vagy szerb vezetőkben, hogy inkább nem kéne erőltetnünk ezt a Trianon dolgot, mert nem tudunk mit kezdeni ezzel a sok magyarral? Ahogy a történelemkönyvekből kiolvashatjuk, nem igazán voltak ilyen aggályaik. Miért is lettek volna? Nagyon úgy tűnik, hogy az idő őket igazolta. Hellyel-közzel megbirkóztak a magyarok okozta problémával, és láthatjuk milyen szinten vegetálnak a határon túli testvéreink napjainkban.
Mi legyen tehát azzal a sok millió szerbbel, románnal, szlovákkal, ukránnal, ha holnap varázsütésre visszaállnának a határok? Lennének egyáltalán sok millióan? Főleg olyanok, akikkel sorozatosan a problémánk lenne? Ki tudja. Azt viszont tudjuk, hogy a nemzetiség az egyszeri ember számára nem olyan, mint amihez úgy ragaszkodik, mintha nem lenne holnap. Tudom, hogy a túlzott nacionalizmussal felvértezetteket ezzel kiakasztom, de számukra jelzem, hogy ők vannak kevesebben. A többséget ez nem nagyon érdekli, valamint az uralkodó hatalom kénye-kedve szerint igazgatni is tudja őket. Szemléletes példákat hozok, melyből egyből kitűnik, hogy mire is gondolok. Három várossal illusztrálom, hogy hogyan tud változni a nemzetiségi arány pár év leforgása alatt.
Kolozsvárott a magyarok aránya 1910-ben 82% volt. Ezt követte Trianon és 10 év román uralom. 1930-ban már csak 47%-a volt magyar a városnak a román népszámlálási adatok szerint. Ezt követte egy impériumváltás, és 1941-ben a magyarok aránya már újra 87%. Nagyváradon a magyar határ közelsége, és az, hogy 1910-ben 91% volt magyar, nem befolyásol semmit. 1930-ra 54%-ra csökkent a magyarok aránya, ami 1941-re 92%-ra nőtt. De hogy ne csak erdélyi példát hozzak lássuk Kassát. 1910-ben a város lakosságának 75%-a volt magyar, és ez csökkent le 16%-ra az 1930-as népszámlálásra. Megjegyzendő, hogy ekkora a város lakosainak 60%-a „csehszlovák” volt. 1941-re visszaállta a régi rend, és 84%-os magyar többség lett.
Furcsa? Ha az ember ezzel foglalkozik, akkor nem igazán. Nem kétséges, hogy volt tömeges ki- illetve bevándorlás a városokban, de alapvetően ez csak számmágia. Miért mondom ezt? Hozok egy időben közelebb, de helyileg távolabb lévő példát, remélem az meggyőző lesz.
Vegyük az Amerikai Egyesült Államok 1990-ben és 2000-ben lezajlott népszámlálásának eredményeit. Az ottani internacionalista gondolkodás hűen tükröződik a számokból, pont ezért a hatalmas különbségek miatt tökéletesen alkalmas arra, hogy bizonyítsam állításaimat. Sokan nem is tudják, hogy az USA-ban nemzetiség szerinti népszámlálás is folyik, hiszen mindenki csak azt látja, a statisztikákban, hogy ennyi fehér, ennyi fekete, ennyi sárga, stb. él Amerikában. Holott ez nem igaz. De lássuk a számokat. A teljes lakosság 248,7 millióról 281,4 millióra nőtt 1990 és 2000 között. Ez 10 év alatt 32,7 milliós növekedés. Gondolnánk, hogy a nemzetiségek számai is ennek megfelelően, természetesen különböző mértékben, növekedtek. Ez azonban nem így van. Tény, hogy például a mexikóiak száma közel 7 millióval nőtt, ami a bevándorlás miatt nem meglepő, de majd 8 millióval több lett 10 év alatt az úgynevezett „amerikaiak” száma is. Ez a nemzetiség hasonló lehet, mint ami egykor volt tőlünk délre, hogy "jugoszláv". Ott például az az érdekesség, Horvátországból a különválás után ezek egyszerűen eltűntek. Pedig előtte voltak egy páran. De vissza az USA-hoz. Az egykor különálló nemzetek fiai sokat vesztettek létszámukból, ami nem hinném, hogy a természetes fogyásnak köszönhető, hanem egyszerűen „meggondolták magukat”. Mi mással magyarázható, hogy 10 év alatt másfél millióval kevesebb holland, 2 millióval kevesebb francia, 8 millióval kevesebb angol, 15 millióval kevesebb német, és 8 millióval kevesebb ír él az Egyesült Államokban? Az írek fogyása azért is feltűnő, mert ehhez képest összesen 4 és fél millió ír él Írországban. Más kérdés, hogy az egész világon összesen 85 millióan vallják magukat írnek. Az ő példájuk lehet a legfőbb intő jel. Hiszen teljesen jogosan merül fel a kérdés, hogy mi alapján döntjük el, hogy melyik etnikumhoz tartozunk? De ott van az is, amit az erdélyi cigányoknál látunk, a román többségű területeken románnak, a magyar többségű területeken magyarnak vallják magukat.
Ha meg is valósulna a revízió, nem gondolom, hogy zökkenőmentes lenne az átmenet, de azt sem, hogy kivitelezhetetlen lenne a dolog. Főleg hosszú távon. Az ember hajlamos kis léptékben gondolkodni. Nem tud átlépni a saját árnyékán. Hogy mit hoz a jövő, az teljesen bizonytalan. Egy valamiben azonban biztos vagyok. A Kárpát-medence egy olyan egyedülálló egység, amit bűn darabokra szaggatni, hiszen csak teljes egységében működőképes. Különálló részekre bontva, halálra van ítélve. Ez teljesen független attól, hogy milyen népek lakják. Ennek az országnak egységesnek kell lennie, ha már egyszer a világűrből is látszik.