Élettel össze nem egyeztethető béke
Hiába a Kijev mellett gyülekező, egymillió fős, modern nyugati fegyverekkel felszerelt hadsereg, amelyik csak arra vár, hogy egy kíméletlen ellentámadással kisöpörje az oroszokat Ukrajnából, Európa Tehetséges Mr. Ripley-ére lassan rászámolnak a keleti fronton. Ilyenkor pedig a találgatásoknak van ideje. Hogy mikor ülnek le tárgyalni a felek a tűzszünetről és milyen lesz az új, maradék Ukrajna?
A XX. század talán legnagyobb hatású geostratégája, a volt amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger beszélt először az Oroszország felé tett területi engedményekről, mint a mielőbbi béke megfizethető áráról. Ám a Világgazdasági Fórumon felvetett gondolata a klasszikus „én szóltam időben” műfajba tartozik, mivel – eddigi tudásunk szerint – a békéért cserébe addig lehet csak területi engedményeket tenni, amíg van olyan terület, amit nem taposnak orosz csizmák.
Az orosz medve ambíciói ugyanis elmaradnak Zsákos Bilbóétól: csak oda, de vissza már nem. Vagyis: ahova saját erőből eljutottak, amiért vérrel fizettek, onnan soha a büdös életbe nem fognak kivonulni. Egy emberöltőn belül biztos nem, és egy emberöltő az egy normális ország életében is hosszú idő. Ukrajna esetében pedig hiába szélhámoskodtak össze történelmet maguknak, barlangrajzoktól Kijev Szelleméig, kutyaévekben számolva is fiatal országnak számít az SZSZKSZ (CCCP) egykori tagállama.
Mit akarnak az oroszok?
Moszkva nem feledékenységből hagyta balladai homályban a hadicéljait. A hódító háború akkor is hódító háború, ha – magyar fülnek szépen csengő – revizionizmusba csomagolják. És mint ilyen, nem túl népszerű sehol a világon. Az „orosz földek összeszedése” európai szemmel pont annyira izgalmas és vonzó történet, mint amikor a németek igyekeztek „összeszedni a régi germán földeket”, a Gotthiai Fejedelemségtől a vandálok Észak-Afrikáján át a türingek egykori szállásterületéig.
Maradt tehát az orosz többségű területek és az orosz kisebbség védelme a médiában forgalomképes narratívaként, de ez háborús indoknak is elég sovány, nemhogy háborús célnak. A Krím-félszigetet és a két szakadár köztársaság egy részét 2014 óta ellenőrzik az oroszok, de a „különleges katonai műveletet” mégsem a Donyeck-medencére korlátozta Putyin, hanem Herszon és Zaporozsje felé rajzottak ki első körben. A Kahovkai-víztározó biztosítása szintén nem magyarázza az enerhodari atomerőmű elfoglalását, a Donbászhoz lendületből hozzácsapott két déli megyében tervezett népszavazások pedig olyanok, mint az ítélet a Tanúban: már rég készen van a végeredmény. Önfeledt lelkesedéssel, lobogó zászlók és énekkar kíséretében fogja a nép 99,9 százalékos arányban kinyilvánítani, hogy nyomban szeretnének az Orosz Föderációhoz csatlakozni.
Az oroszok azonban nem fognak itt megállni. A donyecki szakadár köztársaságok, Herszon és Zaporozsje mellett Harkovval, a Dnyepropetrovszki területtel (benne Krivoj Roggal, Zelenszkij szülővárosával), Odesszával és Budzsákkal mind-mind rajta vannak azon a kívánságlistán, amit a félőrült szakállmakál Dugin nyomán Putyin Novorosszija néven szeretne az Orosz Föderációhoz csatolni. Így vagy úgy, de inkább úgy. Az orosz állami értelmezés szerint ez az a terület, ami Lenin ajándékaként került Ukrajnához, és mivel az ukránok méltatlannak bizonyultak rá, ezért most kénytelenek erővel visszavenni.
Az oroszok által Ukrajnából elcsatolni kívánt terület megkapóan egybevág a békebeli választási térképeken rendre az orosz orientációt hirdető pártokra szavazó országrészekkel. A politikai földrajz viszont egy háborúban nem annyira érdekes; hogy a lakosság valójában orosz vagy ukrán, az a megszállás költségein kívül semmit nem befolyásol. Sokkal fontosabb, hogy mi van azokban a megyékben; milyen ipari létesítmények, milyen nyersanyagforrások.
Ukrajna papíron hatalmas ország, telis-tele mindennel, ami szemnek és szájnak ingere. 603 ezer négyzetkilométer, majd 44 milliós lakosság – felfoghatatlan léptékek egy magyarnak. Az oroszoknak pedig elfogadhatatlan. Novorosszija Krímmel együtt több mint 257 ezer négyzetkilométer és a lakosság mintegy fele, 20 millió fő. A terület 42, a lakosság és a GDP 47–47 százaléka. De ezek csak számok; amióta nem tartanak népszámlálást és a háború tönkrevágta az ukrán gazdaságot, közelítő információnak is haszontalanok. A nyersanyagok viszont nem költöznek, az ipari létesítmények is maradnak, még ha szét is lőtték őket egy kissé. Erőműveket sem lehet odébb tenni, a kikötőket pedig megpróbálni sem érdemes. Gazdaságföldrajzi szempontból egy önellátásra korlátozottan képes, a szállítási útvonalakat tekintve totálisan kitett ország marad Ukrajnából. Az ömlesztett áruk közül az acélgyártás teljesen kiesik, az olaj- és gázlelőhelyek pedig csak térképen léteznek; a kitermelésükre – jelentős nyugati befektetések nélkül – esélyük sincs. Atomerőműből négyből kettőt, fosszilisekből kicsit több mint a felét, a vízi erőművekből pedig hatból hármat visznek az oroszok.
Orosz háborús siker esetén a világ élelmezésében vitt szerepe is odalesz Ukrajnának. Az úgynevezett búzakatlan Novorosszija része, a középső, szurzsik vidéken főképpen takarmányt és az ukrán nemzeti színek közül a sárgát jelentő napraforgót termelnek, az egykor Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Ukrajnában pedig jószerivel semmit. A nemzeti színek közül a kék persze marad, amennyiben nem a tengert, hanem a folyókat jelenti, csak szintén nem lesz benne sok örömük. Ha a Fekete-tenger partját az oroszok ellenőrzik, az ukránok – a háború borzalmai ellenére – kénytelenek lesznek kiegyezni. Ha ki szeretnének jutni a világpiacot jelentő világtengerekre. Az oroszokkal való kiegyezésről pedig nekünk is lehetnek még fogalmaink a XX. századból: azt csináljuk, amit ők akarnak, különben lőnek.
Mi marad?
10 millió nagyon dühös, nagyon nacionalista ukrán nyugaton és 10 millió nagyon dühös, kevésbé nacionalista szurzsik Kijevtől délre és keletre. Akiken a 10 millió nagyon dühös és nagyon nacionalista nyugat-ukrán leveri az oroszok összes bűnét. És pár tízezer magyar, lengyel, román, görög és bolgár, akiken szintén megpróbálhatnak revánsot venni az ukrán szélsőségesek. A számok persze itt se stimmelnek: aki nem menekült még el a háború elől, az majd a kilátástalan szegénység elől fog nyugatra pucolni. Az egyetlen megélhetési forrás a nyugati újjáépítési támogatások lenyúlása lesz – az oligarcháknak.
De akkor tényleg, mi marad?
Semmi. De az is orosz kötőféken.