Kadirov királysága
Vitán felül áll, hogy a jelenleg is zajló orosz-ukrán háborúnak, Putyin és Zelenszkij után a harmadik legfontosabb figurája Ramzan Kadirov csecsen elnök. Hogy ki ez a fickó, azt már nagyjából mindenki tudja. De miért ő a kiválasztott, és miért harcol az embereivel a háború első soraiban, már csak kevesen sejtik. Lássuk hát a „kaukázusi fal” kevésbé ismert múltját és jövőjét a Fall Blautól kezdve a Lencse hadműveleten át a generalisszimusz halálát követő rehabilitáció utóhatásaként kirobbant két csecsen háborúig. Mely először egy rommá lőtt Groznijt hozott, amiből azután kinőtt az Észak-Kaukázus központi városa, ötcsillagos felhőkarcoló szállodával, és Akhmad Kadirovról elnevezett mecsettel. Ez a város lesz a fővárosa annak a több tucatnyi népet egyesítő országnak, amely az orosz birodalom déli végéinek védelmét lesz hivatott ellátni.
A Kaukázus térsége egy nagyon érdekes vidék. A nagyjából három Magyarországnyi területen él 20 millió ember, mely közel félszáz népcsoporthoz tartozik. Hogy a dialektusokat már ne is említsem, amiből csak Dagesztánban van 70. A vidék etnográfiai szempontból Európához tartozik, geográfiai szempontból Európa és Ázsia határa, nyugat-európai szempontból pedig Ázsia legsötétebb bugyra.
A Kaszpi- és a Fekete-tenger közé eső területet észak-déli részre osztó Nagy-Kaukázus központi tömege nehezen átjárható, hágói csekély számúak, és azok is igen magasan vannak. Többségük télen járhatatlan, ami jelentősen megnehezíti a kapcsolattartást a Transz-, és a Ciszkaukázus között. Mindezt bizonyítja, hogy a számos népcsoport közül csak három közösség az oszét, a lezg és az azeri etnikai törzsterülete köthető a hegység északi és déli oldalához is. Minden más nép csak a hegység egyik vagy másik oldalán fellelhető. A magashegységek miatt a térség területének 60%-a lakatlan, csak 40%-a alkalmas az emberi letelepedésre. Ennek következtében az alföldek, folyóvölgyek sűrűn lakottak. A különböző életfeltételek különböző karakterű népcsoportokat alakítottak ki. Kis területen belül megtalálhatóak a pásztorkodó, földművelő, kereskedő népek is, melyek egymás mellett élésének a zárt völgyek ideális keretet biztosítottak, és az átjárhatatlan hegyláncok hozzájárultak a mozaikos etnikai kép konzerválódásához.
Ezt a rengeteg népet szerencsére több nagyobb csoportra tudjuk osztani, így jobban átláthatóvá válnak. Az úgynevezett kaukázusi népcsoporthoz tartozó népeket háromfelé lehet osztani. A dél-kaukázusi népeket elválasztja a többiektől a Kaukázus. A hegységtől északra a nyugati- és a keleti-kaukázusi népek találhatóak, melyek közül egyedül az abházok vannak a Kaukázustól délre, de ők a nyugatiakhoz tartoznak. A nyugatiakat és a keletieket az oszétok választják ketté, melyek az oroszokhoz hasonlóan indoeurópai népek, csak az oroszok szlávok, az oszétok pedig irániak. A nyugat-kaukázusiak közé beékelődtek a türk karacsájok és a balkárok. A keletiekhez pedig a kumikok és a nogajok. Rajtuk kívül még találunk a Kaszpi-tenger partján azerieket, akik szintén türkök, de ők egy másik ország határon túli kisebbsége, nem államalkotók, mint a korábban felsoroltak. A megszámlálhatatlan etnikummal kicsit később még foglalkozok, most azonban nézzünk egy kis történelmet.
Miért alakul ki egy csecsen vezetésű állam az orosz föderáción belül? Mi az út, amin eljutott idáig, és mi a cél, ami miatt létrejön?
A térség nagyon régóta birodalmak ütköző zónája, és egy jó ideje Oroszország és Törökország határa. Mind az orosz cár, mind a török szultán rendszeresen kihasználta a kis népek egymás iránti ellenszenvét, és folyamatosan harcoltatta őket, mindig helyzetbe hozva az egyiket, a másik kárára.
Csecsenföld mindig az oroszellenes erőközpont volt a térségben. A csecsenek folyamatosan harcoltak, hol a cári hatalom, hol a kozákok ellen. A világpolitika homlokterébe viszont először csak 1942-ben kerültek, amikor a németek nyári offenzívája, az úgynevezett Fall Blau, Groznijt jelölte meg végcélnak. A Kaukázus lábánál fekvő olajmezőkre mindenképpen szüksége volt a németeknek. Kevésen múlt a siker, hiszen még a csecsenek is segítették őket, de Sztálingrádnál megfordult a hadiszerencse. Onnantól kezdve megpecsételődött a németek sorsa, és velük együtt a csecsen és az ingus nép sorsa is.
A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1944. március 7-i rendelete a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság felszámolásáról és területének adminisztratív struktúrájáról kimondta:
„Annak a ténynek köszönhetően, hogy a Honvédő Háború alatt, különösen a náci csapatok kaukázusi akciói során, sok csecsen és ingus elárulta szülőföldjét, átállt a náci megszállók oldalára, csatlakozott a szabotőrök és a hírszerző tisztek különítményeihez, a Vörös Hadsereg hátában, a németek parancsára létre hoztak felfegyverzett bandákat, hogy harcoljanak a szovjet rezsim ellen, és figyelembe véve azt is, hogy sok csecsen és ingus évekig részt vett fegyveres felkelésekben a szovjet kormány ellen, és hosszú ideig nem becsületes munkát végezve rablótámadásokat hajtottak végre a szomszédos régiók kolhozaiban, kiraboltak és megöltek szovjet embereket - a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége úgy dönt:
A Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság területén, valamint a vele szomszédos területeken élő összes csecsent és ingust a Szovjetunió más régióiba áttelepítik, valamint a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság területét felszámolják.
A Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa, hogy új letelepedési helyeken osszon földet a csecseneknek és az ingusoknak, és biztosítsa számukra a szükséges állami segítséget a gazdaság megszervezéshez.”
A kilakoltatás során és az azt követő első években hozzávetőleg 100 ezer csecsen és 23 ezer ingus halt meg, azaz mindkét nép közül körülbelül minden negyedik.
A „Lencse hadművelet” (Operacija Csecsevica) melynek neve a „csecsenek” (csecsenci) szóra játszott, ötletgazdája Lavrentyij Berija volt. A csecsen és az ingus nyelv igazából csak hangzásában tér el, így nem volt nehéz egy kalap alá venni őket, attól függetlenül, hogy a németekkel nem is tudtak együttműködni, hiszen a náci előrenyomulás csak az Ingusföld északi részén található Malgobekig ért el, de ott sem tudtak tartósan berendezkedni, hiszen hamar kiűzték őket onnan. Ez természetesen nem akadályozta meg a grúz Beriját, hogy átrendezze szülőföldje etnikai térképét. Az 1944. január 29-én kidolgozásra kerülő hadművelet február 23 és március 9 között lett végrehajtva, melynek keretein belül a kollektív bűnösség elve alapján a csecsenek és az ingusok nagy részét kitelepítették Kazahsztán és Kirgizisztán különböző vidékeire. Létrehozták Groznij régiót, és az őslakosok deportálása után igyekeztek elpusztítani a területen való tartózkodásuk nyomait. Orosz és oszét neveket adtak a településeknek, mecseteket és temetőket szennyeztek be és fosztottak ki, sírköveket építkezésekhez és útépítésekhez használtak fel. A csecsen és ingus nyelvű könyveket elégették. A múzeumi gyűjteményekből eltávolították a „politikailag inkorrekt” kiállításokat, kézzel írt könyveket és könyvtárakat megsemmisítették és kifosztották. A cél egyértelműen Grúzia határainak észak felé történő kiterjesztése volt, ami nem igazán tett jót a népek kapcsolatának. A csecsenek és az ingusok deportálása a Szovjetunió legnagyobb etnikai deportálása lett. Különböző források szerint akár 650 ezer embert telepítettek ki a felszámolt köztársaság területéről. A későbbiekben is korlátozva voltak a mozgásukban, amit csak Sztálin halála, és Berija kivégzése után oldottak fel, de nem engedték vissza őket a hazájukba. Ettől függetlenül 1957 tavaszán 140 ezer ember tért vissza a helyreállított Csecsen-Ingus ASZSZK-ba. A nem őslakos népességből pedig 113 ezer költözött el ezzel párhuzamosan. Ettől függetlenül a mai napig nem sikerült rendezni maradéktalanul a viszonyokat, és a Lencse hadművelet hatása még mindig tart. A ’90-es évek elejének zűrzavaros helyzete végleg felborította azt a kényes egyensúlyt, amit csak a Szovjetunió megléte garantált. Ahogy felbomlott a Szovjetunió, úgy robbantak ki a térségben az etnopolitikai konfliktusok. Csecsenföld elsőként kiáltotta ki függetlenségét az Orosz Föderáción belül a Szovjetunió széthullását követően. Az elsősorban Groznij birtoklásáért folyó első csecsen háborút követően a tagköztársaság lakosságának majd fele elhagyta területet, legtöbbjük az oroszok közül került ki.1994 és 1996 között a csecsenek egy szabályos függetlenségi háborút vívtak az oroszok ellen, de már akkor tervben volt a Kaukázus népeinek az egyesítése egy államban, azonban ez nem valósult meg. A háborút tűzszünet zárta le, de igazából nem sikerült békét teremteni a térségben. Az Orosz Föderáció jelentős presztízsveszteséget könyvelhetett el. Bár területi integritása megmaradt, mivel Csecsenföld státuszáról szóló döntést elnapolták, azonban maradt egy befagyott konfliktus, mely közelebb hozta egymáshoz a Kaukázus népeit, valamint folyamatos terrorfenyegetettséget jelentett oroszoroszág számára.
A konfliktus rendezéséhez kellett Jelcin bukása, és Putyin hatalomra jutása is. Természetesen nem ment ez sem gördülékenyen. Az 1999-ben először Dagesztánban, majd Csecsenföldön kirobbant iszlamista felkelések 10 évig parkolópályára tették a térséget. 2001. szeptember 11 után Putyin terrorizmus elleni harcként tudta beállítani a világnak a kaukázusi háborút, mivel a fő harci szakasz 1999 és 2000 között lezajlott, onnantól kezdve 2009-ig elsősorban gerillaháború dúlt. Az egymást váltó csecsen vezetők, és az egymást követő öngyilkos merényletek nem hoztak békét egy jó darabig a Kaukázus vidékére. Nem segített a békés rendezés előmozdításában az iszlamista mozgalom politikai radikalizálódása, és a Kaukázusi Emirátus 2007-es kikiáltása sem. Ami viszont egyértelműen segített az Ramzan Kadirov hatalomba juttatása még ugyanebben az évben. A konfliktus 2009 április 16-án hivatalosan is véget ért, bár teljes akkor lett vége amikor 2016-ban az utolsó hegyekben harcoló felkelő parancsnokot is megölték.
Az ifjabbik Kadirov jól tudott oldalt választani, hiszen politikai sikeréhez nagyban hozzájárult az, hogy a második csecsen háborúban egyértelműen elkötelezte magát Putyin, és ezzel együtt Oroszország mellett. A feleknek kölcsönösen szükségük van egymásra. Kadirov a feltétlen hűségéről az idén február 24-én kirobbant orosz-ukrán háborúban tesz végső tanúbizonyságot. A háború első soraiban főleg Oroszország kisebbségei harcolnak. Sokatmondó az a kép, hogy Szentpétervárra és Moszkvába hazakerülő katonai koporsók száma tíz alatt van. A külső szemlélő számára is feltűnik, hogy a csecsenek sajátjukként vívják ezt a háborút. A jutalom természetesen nem marad el. Az oroszoknak ugyanis tudják, hogy a csecsenek a Kaukázus békéjének kulcsnépe.
Mire pályázik tehát Kadirov? Hogyan fog kinézni nemsokára az Észak-Kaukázus pontosan?
Területileg nem nagy, mivel 128.833 km2-ről beszélünk. Lakossága 7,5 millió, népsűrűsége pedig 58 fő/km2. Erősen vegyes népességű, hiszen 9 olyan népcsoport van amelyiknek a száma meghaladja az 5%-ot, viszont mindössze a csecsenek száma haladja meg az 1 millió főt, így ők a térség vezető népe. Hiába sokkal nagyobb a soknemzetűségű Mahacskala (696 ezer), a köztársaság fővárosa Groznij (272 ezer). Csecsenföld és Ingusföld ismét összevonásra kerül, mivel korábban már említettem, hogy a két nép nyelve közt igazából csak hangzásbeli eltérések vannak, valamint mindig egy közösséget alkottak a korábbi súrlódások ellenére is. Ez lesz Kadirov államának központi tartománya, 19.294 km2, 1,7 milliós lakossággal. Ennek 73%-a csecsen és 23%-a ingus. A Grúzia ellen 2008-ban lefolytatott háború folyományaként Oroszország megszerezte Dél-Oszétiát, melyet most már hivatalosan is magához csatol. Az oszétok nyelvileg különböznek a grúzoktól, vallásilag viszont nem, és ezért tudtak velük együtt élni. A grúzok azonban meghirdették az 1980-as évek végén „Grúzia a grúzoké” szlogenjüket, mely rövid idő alatt megtette hatását. Mivel Grúzia teljes népességének közel 30%-a különböző kisebbségi csoportokhoz tartozott a korábbinál is bizalmatlanabbá váltak a központi hatalommal szemben, és különböző formákban elindultak az engedetlenség útján, és szabályosan elkezdtek menekülni a grúzok felügyelete alól. A Szovjetunió összeomlásával járó káoszt követően a korábbi szovjet külügyminiszter, Eduard Shervardnadze grúz elnök kezdetben megpróbált óvatosan fellépni, de már visszatérésének elején súlyos hibát vétett azzal, hogy elfogadta politikai környezetének tervét Abházia fegyveres visszavételére. A grúz nacionalisták ezzel párhuzamosan Dél-Oszétiában is frontot nyitottak. Az abház kísérlet súlyos kudarcba fulladt. Többek között, mert a szakadár területek a háttérből évezték Oroszország támogatását, és mert a muszlim abházok számíthattak az Észak-Kaukázus szunnita muszlimjaiból szervezett szabadcsapatok segítéségre. Ráadásul a háború, illetve annak kölcsönösen elkövetett borzalmai hosszú távra megpecsételték a grúzok és a szakadár területek viszonyát. Az iráni nyelvet beszélő oszétok a kaukázusi nyelvű grúzokkal azonos vallású, ortodox keresztény népcsoportként a XX. század előtt lényegében soha nem alkottak önálló állami entitást, így a dél-oszétok a grúz államiság fennállása alatt mindvégig annak keretei között éltek. Az oszétok tömeges elvándorlása már a 80-as évek végétől megkezdődött grúz nacionalista politika által gerjesztett konfliktusok következtében. Grúzia különböző régióiban élő oszétokat vagy kényszerrel kitelepítették, vagy olyan körülményeket teremtettek számukra, hogy végül a lakóhelyük elhagyására kényszerüljenek. Legtöbbjük Észak-Oszétiában telepedett le. 2008-ban azonban a kirobbant orosz-grúz háború rendezte a terület sorsát. Oszétiában található az a két átjáró, amelyen keresztül lehet menni a Kaukázus középső részén is. A Roki-alagút és a Darjal-szoros. Ezeken kívül csak a hegyet megkerülve lehet átjutni orosz földre, nyugatról Abházián keresztül, keletről pedig a Derbenti kapun át. Ezek már mind Kadirov iszlám államában találhatóak. Oszétiának a már említett okok miatt az északi része a jelentős, itt található a főváros Vlagyikavkaz (312 ezer) is, a terület 11.887 km2 és 767 ezer fő a lakossága, melynek 68%-a oszét, de van egy 19%-nyi orosz, valamint jelentősnek mondható, közel 4% ingus. Abházia az 1992-1993-ban zajló, 14 hónapos háborút követően a grúz relatív többségű tartomány szinte teljes egészében elvesztette grúz népességét. A konfliktus következtében Abházia lakossága mintegy 300 ezer fővel csökkent, össznépessége a 2003-as abház cenzus szerint 214 ezer főre zsugorodott. A 2010-es népszámlálás alatt, melynek számaival folyamatosan dolgozok a tartomány 8.665 km2 és 241 ezer fős lakossággal rendelkezett. Ennek 51%-a abház, 19%-a grúz, 17%-a örmény, és 9%-a orosz. Fővárosa Szuhumi (64 ezer). Az abházok ahogy már korábban említettem a nyugat-kaukázusi cserkeszekkel rokonok. Ezek két tartományban is helyet kaptak. Az egyik Adigeföld, melynek a cserkeszek egyik ágának az adigék a névadói, viszont régi szovjet módszer szerint az autonóm tartományt jelentős orosz kisebbséggel töltötték fel. A szovjetek anno mindenkinek biztosították az autonómiát, cserébe rájuk telepítettek egy halom oroszt. Biztos, ami biztos alapon. Adigeföld 11.497 km2 területű, lakossága pedig 511 ezer fő, melyből 22% cserkesz és 66% orosz. Adigeföldet eredetileg mindenhonnan a Krasznodari határterület veszi körbe, de hogy csatlakozhasson az Észak-kaukázusi Köztársasághoz, ezért hozzácsatoltam a Mosztovszkoji járást. A következő tartomány a Cserkesszk (129 ezer) központú Karacsáj- és Cserkeszföld. Területe 14.277 km2, lakossága 478 ezer, ebből 41% karacsáj, 12% cserkesz, 32% orosz. Tőlük keletre található Kabard-Balkária. Fővárosa Nalcsik (240 ezer), 12.470 km2, 860 ezer fő, melyből 57% kabard, 13% balkár és 22% orosz. Végül essen pár szó Dagesztánról, de csak annyi amennyi feltétlenül szükséges. Nem szeretném az egyébként is hosszúra sikerült értekezést még tovább nyújtani. A terület négy részre osztható etnikai szempontból, bár mivel már korábban jeleztem, hogy eléggé vegyesfelvágott, így nem igazán lehet kialakítani homogén közösségeket. Az első a Haszavjurt (131 ezer) központú Avaria. Területe 13.160 km2, lakóinak száma 765 ezer. Pont a főváros körzete az, ahol jelentős számú csecsen és kumik közösség található, a többi részen nagyjából az avar népesség a meghatározó, de így is csak 68%-a teljes lakosságnak. Továbbá 12-12% csecsen és kumik. A Kaszpi-tenger partján található Kumikia is pont a teljesen kevert lakosságú főváros miatt olyan vegyes, mivel a lakosság közel 60%-a itt él. Kumikia 9.000 km2, és 1,186 millió lakosa van, ebből 28% kumik, 22% avar, 19% dargin, 10 lezg, és 9% lak. Nogaj a szinte teljesen nogajok lakta Nogaj járás köré épül, de mivel a hozzácsatolt két járás és a két város jelentős másfajta etnikumot is tartalmaz, így a területen a nogajok kisebbségbe kerülnek, még ha a főváros Terekli-Mekteb (8 ezer) az övék is. 15.151 km2, 183 ezer lakossal, ebből 14% nogaj, 32% avar, 20% orosz, és 17% dargin. Dagesztán kétségtelenül legvegyesebb része a déli. Itt már nem is nagyon érdemes gondolkodni, hiszen minden völgyben más nép él. Dél-Dagesztán fővárosa Derbent (119 ezer), területe 13.432 km2, lakossága 783 ezer, melyből 33% lezg, 27% dargin, 13% tabaszaran. Azerbajdzsánból a tengerparton jelentős számú azeri is átnyúlik ide, így ők adják a lakosság további 15%-át.
Hogy ebből a soknemzetiségű katyvaszból mégis hogyan lehet egy egységes államot létrehozni, arra Ramzan Kadirov és csecsen harcosai a garancia, és ezzel az orosz felső vezetés is tisztában van. Kadirovot ezzel az autonóm királysággal fogja jutalmazni Putyin, mely végre egyesítheti az Észak-Kaukázus muszlim népeit. A kaukázusi fal innenső oldalán egy erős iszlám hadiállam fog létrejönni, ami olyan szinten fogja lezárni Oroszország déli határát, amin élő ember biztosan nem jut át. Erre nyugodtan mérget vehetünk.