A tettek mezeje

   Úgy gondoltam, hogy még várok egy kicsit, hogy mi fog történni, és meg akarom látni, hogy mi forrja ki magát, aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Mindenki ezt teszi. Várnak, és lesik a sült galambot. Az viszont nem olyan rendes, hogy tényleg belerepüljön a szánkba. Mégis mire várunk? Aki azt mondja, hogy nem jött el az idő, az hazudik. A történelem mindannyiszor bizonyította, hogy a forradalmak végigsöpörnek egy térségen, és nem néznek se istent, se embert. Így volt ez 1848-ban, mikor kirobbant egy forradalom, és végigsöpört egész Európán. Ugyanez volt Észak-Afrikában, és a Közel-Keleten nem is oly rég, mikor ott söpört végig az Arab Tavasz. Valahol könnyebben megy az átmenet, valahol kevésbé. Voltak országok ahol komolyabb károk nélkül zajlott a rendszerváltás, de volt olyan ahol recsegve ropogva omlott össze a régi rend, és mindent maga alá temetett. Ezeken a helyeken még ma is háború dúl. Ahogy Lenin mondta 1917-ben: „A burzsoá államot a proletárállam nem válthatja fel erőszakos forradalom nélkül.” Tehát két különböző beállítottságú rendszer közötti átmenet nem mehet békés úton.

   A közelmúltban Európában is elindult egy folyamat. Az Európai Unió Európát egyesítő törekvése megbukott. Ezen a földrészen nem jöhet létre egy „Egyesült Államok”. Nincs hagyománya, és a különböző kultúrkörhöz tartozó népek nem is kívánják. A britek kiválása az EU-ból beverte az utolsó szöget ebbe a koporsóba. Ezen már kár gondolkodni, és 2008 óta már egyértelmű, hogy a haladási irány teljesen másfelé van. A mérföldkőnek Koszovó függetlenségét látom. 2008-ban ugyebár egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét. A nagyhatalmak mögé álltak, így már nem volt apelláta, jött aminek jönnie kell. Lehet, hogy az országrész jogilag Szerbia része, de ténylegesen teljesen önálló. A központi hatalom semmiféle befolyást nem gyakorol az ott élők életére, így kár is erőltetni, hogy nem ismerjük el. Szép csöndben mindenki elfogadta a tényt, ha tetszett, ha nem. Aztán jött 2014 és egy zajosabb váltás. Előbb a Krímben dőlt meg a helyi hatalom, majd a Donbasz-régió vált ki Ukrajnából. Az előbbi egy viharos, és vitatott népszavazáson, utóbbi pedig egy kirobbanó háborúval szakadt el. Ágálhatunk itt is az ellen, hogy itt sem lett elismerve az elszakadás az anyaországtól, gyakorlatilag ez már megtörtént. Még az sem számít, hogy Kelet-Ukrajnában még mindig zajlik a „csendes háború”. 2014 azonban nem ért itt véget. Ekkor volt egy népszavazás Skóciában is, ahol sokak megkönnyebülésére elbukott az önállósági referendum, és mindenki azt hitte, hogy vége van a forradalmaknak, és újra eljött a tartós béke időszaka. De egy hónapra rá a katalánok kezdtek el mozgolódni, és kezdték hangoztatni, hogy ők bizony kiválnának ebből a rothadásnak induló államalakulatból, amelyet szinte ők tartanak el. A váltakozó sikerrel zajló csata 3 év után érte el a csúcspontját, amikor függetlenségi népszavazást tartottak, amit a spanyol kormány nem ismert el, és az EU sem támogat. Miért támogatná? Precedens teremthet. Eddig csak az elmaradott kelet hozott ilyen kusza viszonyokat, most viszont egy uniós ország került a szakadás szélére. Ami egyben a szakadék széle is, mert ha Katalónia kiválna Spanyolországból, akkor az Unió kapna egy újabb vegetáló, Görögországhoz hasonló, országot, amit már nem biztos, hogy elbírna. Tehát ezért tart ki Spanyolország mellett, és ezért nem löki a szakadékba, a népek önrendelkezési jogára hivatkozva. Erre ugyanis csak akkor lehet hivatkozni, ha az érdekeik úgy kívánják.

   Tehát nekünk igazán nincs vesztegetni való időnk. Azt a keményvonalas politikát kell folytatnunk, amit külpolitikai téren elkezdtünk. Vége a jópofizásnak, csak magunkra számíthatunk. Nincs is igazán mitől félnünk. Ettől rosszabb ugyanis már nem lehet a helyzetünk. Három légbuborékokra épített kártyavár várja a szomszédunkban, hogy összedőljön. Románia, Szerbia és Ukrajna is recseg-ropog. A magyarok önrendelkezési jogának kivívásában senki nem áll az utunkban. Mire várunk? A forradalmak kora most van itt! Majd az utókor eldönti, hogy helyesen cselekedtünk-e, vagy sem.