Amikor elkezdtem foglalkozni a történelemmel óhatatlanul belebotlottam a nyelvészetbe. Már pályám nagyon korai szakában sikerült belegabalyodnom a témába, hiszen Magyarországon a két tudományág ekkor még szorosan összefonódott. Az elmúlt évszázad ugyanis folyamatosan arról szólt, hogy a nyelvészek írták a történelmet.
Valahol ott kellene kezdenem, ahol a magyarság történetének előző fejezetét abbahagytam. De kénytelen vagyok így is egy kicsit visszatekinteni, hiszen minden eseménynek, így ennek is, megvannak a közvetlen előzményei.
A meotiszi történet ott ért véget, hogy az addig egymás mellett élő népek úgy döntöttek, hogy innentől együtt fognak élni, és szorosabbra fűzik az addigi laza szövetségi viszonyukat.
Van nekem egy méltán híres névrokonom, aki több mint másfélszáz évvel ezelőtt alkotott hasonló dolgokat, mint én napjainkban. Félreértés ne essék, nem szeretném magam egy lapon említeni vele, de büszkeséggel tölt el, hogy a nyomdokaiba léphettem. Kőváry Lászlóról van szó, akinek egy számomra fontos munkájából szeretnék itt egy sorozatot készíteni. Az „Erdélyország statisztikája” című munkájában messzemenő részletességgel írja le a keleti országrész akkori viszonyait.
Alsó-Fehér vármegyénél mikor az 1848-49 forradalom és szabadságharcban betöltött szerepét elemezgetem, található egy pár megdöbbentő adat, de ez korántsem a teljes sor. Kutatásaim során találtam egy igen bőséges, és egyben igen megdöbbentő forrásanyagot. Olyan dolgok történtek, amik szerintem jó, ha az érdeklődők elé van tárva.
A dátumokkal mindig hadilábon álltam. A születésnapokkal főként így vagyok. Főleg, ha egy olyan valakié, aki nem nagyon érdekel. Most azonban történt valami, ami eszembe juttatta, hogy volt pár napja egy születésnap, amiről illene valahogy megemlékezni. Igaz, nem valami kerek évfordulóról van szó, hiszen a 22. messziről se olyan, hogy mindenképp lépnem kellene az ügyben, de mit csináljak, ha egyszer fél Európa azon röhög, hogy Szlovákia megszületésének évfordulóján tartott katonai parádézás alkalmával, egy légvédelmi ágyúval, szétlőttek egy kandelábert.
Mikor belevágtam a téma utáni kutatatásba nem gondoltam, hogy ennyi ellentmondást találok, abban a botrányosan kis számú műben, ami egyáltalán veszi a fáradságot, és soraiból néhányat szentel az egyik legősibb kincsünk, a magyar rovásírás megismertetésére. Talán ez is az egyik ok, amiért ezt a témát választottam. A másik sokkal prózaibb.
Korunk egyik legellentmondásosabb, legtöbbet vitatott kérdése a magyar őstörténet vizsgálata. Nincs még egy nemzet a Földön, amely ennyire megosztott lenne az őstörténetét illetően. A két egymástól gyökeresen eltérő nézet lassan több mint száz éve foglalkoztatja a magyar tudóstársadalmat. A furcsa csak az, hogy 1848 előtt bőven elég volt egyfajta nézet1, amit mindenki a magáévá tudott tenni, és ekkor még nem szúrta a mindenkori vezetés szemét sem.
Nemzetünk 5000 éves történelmének letagadása az a tény, ami világosan mutatja, hogy a magyarság történelmét mindig más népek írták. 1770-ig szó sem volt a finnugor elméletről, de akkor Sajnovics János kitalálta, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos. Ezt a munkát átdolgozta Gyarmathy Sámuel, aki kidolgozta a finn és a magyar nyelv rokonságán alapuló téziseit.
Amikor az elcsatolt területek visszaszerzésének témája felmerül, folyamatosan azzal az ostoba frázissal találom magam szemben, hogy nem lenne jó, mert az elcsatolt területek mára tele vannak románnal, szlovákkal, stb. Többek közt ez is vezérelt a munkám során, hogy bebizonyítsam, ez mekkora blődség. Valahol a fanyalgóknak is igazuk van, ez tény.
Foglalkozzunk újra egy kicsit Erdéllyel. A mellékelt térképhez fűznék egy kis magyarázatot. A színek az 1992 és 2012 közötti népesség csökkenést mutatják a romániai közigazgatási rendszer szerinti megyékre lebontva. Ahogy látható elég jelentős fogyás tapasztalható a jelenlegi Erdély teljes területén.
