A romanománia árnyoldalai II. (Oláhország az országrablástól napjainkig)

   Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”

                                                                                              Kogalniceanu, 1843.

   Eredetileg ez a fejezet sem lett volna két részre osztva, de a hossza miatt kénytelen voltam megtenni. Ezt a részt is tovább lehetett volna bontani, de annyira már nem akartam elaprózni. Folytatom inkább onnan, ahol az előző részt abbahagytam.

   A háború egész Európát megviseli, így Ruméniát is. És bár gyakoriak a munkástüntetések, és a kommunista párt is felüti a fejét, nem tud akkora kárt csinálni, mint Magyarországon. A korabeli helyzetről Codreanu a Vasgárda későbbi megalapítója ad képet: „3-4 naponként nagy kommunista tüntetések Jászvásáron: a város 10-15 ezer kiéhezett és Moszkva bűnös zsidó kezétől irányított munkása vonult az utcára az Internacionálét énekelve és ezt kiabálva: Le a hadsereggel! Le a királlyal! Mindenütt transzparensek hirdetik: Éljen a kommunista forradalom! Éljen Szovjet-Oroszország!” Szerencséjükre náluk a tüntetéseket nem követte zsidó hatalomátvétel, mint Magyarországon, így megmaradt a hadsereg, megmaradt a király, de kialakult az antikommunizmus, és az antiszemitizmus. Azért egyszerre, mert például a besszarábiai kommunisták közt olyan sok volt a zsidó, hogy a zsidó (jidan) szó és a bolsevik szó értelme össze is keveredett.

   A háborút tehát megnyerték az oláhok, és 1920-ban újra megváltoztatják az ország nevét. 1866-ban a Moldo-Valahiá-t váltja fel a Románia, majd a Párizs-környéki békék után az országot hivatalosan is Nagy-Romániának nevezik. Nem véletlenül. Ugyanis területe 137.903 km²-ről 294.967 km²-re nő! 114%-kal! A lakosság 7.904.104 főről 17.393.149 főre, 120%-kal!!!¹ A világháború Oláhországnak nem csak területi és népességi növekedést hozott, de a megművelhető földterület növekedése sem volt semmi! 6,6 millió hektárról 14,6 millió hektárra nőtt (121%-kal)! Az ipari potenciál 235%-kal, az elektromos ipar 430%-kal, a vegyipar 321%-kal nőtt! Az ipar több mint 50%-a magyar területről került Ruméniába. 1918 után új jelenség az ipar, és a csatolt területek² fejlettségének köszönhetően előtérbe került az iparosodás. Egy kis táblázat segítségével megpróbálom a csatolt területek fejlettségi fokát illusztrálni az 1918 előtti Ruméniához képest.

   Egyszer már az 1870-es években a székelyek fellendítették az oláh ipart, de abból sem lett sok köszönet. Akkor a vegetatív szinten álló rumén ipar befogadta az osztrákok elől menekülő székely iparosokat, akik miután 8-10 év alatt kinevelik az oláh ipar utánpótlását, elvesztik munkahelyeiket, és 1900 februárjában egy rendeletnek köszönhetően kiutasítják őket az országból. Trianon adott egy újabb lehetőséget Oláhországnak arra, hogy ismét kihasználja a székelyeket. 

   Nézzünk meg egy pár összehasonlító adatot!

   1906-ban az Ó-királyságban (Regát) felmérték a házviszonyokat, és a következő adatok születtek: 4% földalatti kunyhó (!); 27% egy-; 50% kettő-; 15% három-; 4% több helységből álló birtok van. Ami azonban sokkal érdekesebb, az az építőanyagok összehasonlítása: kő vagy tégla: Regát 6%, Erdély: 40%; fa kőalapon: Regát 34%, Erdély 52%; vályog: Regát 60%, Erdély: 8%. Ruméniában a búza átlagtermése 12-13 hl hektáronként, ez fele a nyugati országok átlagtermésének, de még a hl átlagsúlya is jóval kevesebb. De elemezgessük egy kicsit Európa országainak bruttó hazai össztermékét.³ Ezek az értékek is sokatmondóak, és szintén lesújtóak. Bár Oláhország földrajzi adottságainak köszönhetően kiemelkedik egy kissé az, ex-török Balkánból, de Európától még így is messze van. Az 1891 és 1914 közötti időszakot vettem górcső alá, és érdekes dolgokra bukkantam. A GDP 1891-ban Európában Nagy-Britanniában volt a legnagyobb.⁴ Ha ezt az összeget 100 egységnek vesszük, akkor megállapíthatjuk Kelet-Európa mérhetetlen elmaradottságát a Nyugathoz képest, hiszen az Európa 5. legnagyobb GDP-jével rendelkező Osztrák-Magyar Monarchia⁵ is alig több mint 50%-ot tud felmutatni. Ha különbontjuk megállapítható, hogy Ausztria arányszáma 36, Magyarországé 17. Ruméniáé 5. Az erőviszonyok érdekessége, hogy ebben az időben Portugália és Ruménia lakosság és gazdasági szempontból közel azonos számokat produkál, mindössze annyi a különbség, hogy az oláhok ezt majd másfélszer akkora területen teszik. Összehasonlításul nézzük meg Bulgáriát is, akinek az arányszáma mindössze 3. Igaz Svájcé is csak 7 a vizsgált időszakban, de lényegesen alacsonyabb népességének hála az egy főre jutó GDP-je 3-szor annyi, mint Oláhországban. Így egyértelmű, hogy ez az adat sokkal sokat mondóbb. Itt már nincs is akkora széthúzás. Vegyük Nagy-Britanniát újra 100-nak. Ausztria: 58, Magyarország: 36, Ruménia: 32, Bulgária: 33. Mondhatnánk, hogy nem is olyan rossz, de nem igazán érdemes a félgyarmati sorban tartott Magyarország és a külföldi tőkéből lézengő Ruménia közt párhuzamot vonni. Az 1914-es adatok már hitelesebbek. Az egy főre jutó GDP növekedése Svédország és Dánia után Magyarországon volt a legnagyobb. Ruménia pedig hozta az európai átlagot. Ausztria: 63 (+29%), Magyarország: 48 (+64%), Ruménia: 35 (+29%) Bulgária: 28 (+4%). De ugye emlékszünk a külföldi tőke szerepvállalására Ruménia gazdaságában! Persze az össztermék növekedése már nem olyan jelentős Európa elitjéhez képest. Bár Nagy-Britannia időközben leesett a 3. helyre⁶ maradjunk annál, hogy őt vesszük 100-nak.⁷ A Monarchia továbbra is Európa 5. legerősebb hatalma maradt, és feljött 60%-ra. Ausztria: 38, Magyarország: 22, Ruménia: 6, Bulgária: 3. A növekvés szembetűnő: Ausztria: +2, Magyarország: +5, Ruménia: +1, Bulgária: 0. Mellesleg Svájc is 2-vel nőtt Nagy-Britanniához képest az elemezgetett 23 év alatt.

   De nézzük, mi is történt a Nagy Háború után Oláhországban.

   Bár az antanthatalmak kigolyózták Ruméniából a központi hatalmak tőkéseit, és a termelés is 20-25%-ra (!) esett vissza, az odacsatolt területek valamennyit enyhítettek a problémán. Trianonban nemcsak 103.093 km²-nyi területet és 5,257 millió lakost csatoltak Magyarországtól Ruméniához, hanem a termőterületekből a kukorica 38%-át, a zab 28%-át, a kender 27%-át, a lóhere 25%-át, a káposzta 20%-át, a burgonya 12%-át, az árpa 12%-át, a rozs 11%-át, a takarmányrépa 11%-át, a cukorrépa 8%-át és a dohányültetvényeink 10%-át. Erdeinkből a fenyő 53%-át, a tölgy 46%-át és a bükk 54%-át. Az állatállományból a szarvasmarhák 34%-át, a sertések 23%-át a lovak 22%-át és a juhok 48%-át. A bányatermelési értékek több mint 40%-át. Bár Magyarországon csekély kőolajtermelés folyt, ennek 30%-át is átadták 5 finomítóval együtt. Nem beszélve a mangánbányák 45, a barnaszén 25, és a só 75%-áról! Lecsatolták az út és vasúthálózat jelentős részét is.⁸ Az oláh infrastruktúrát jól jellemzi, hogy a magyar vasútvonalak 27%-ának lecsatolásával 3-szorosára nőtt a rumén vasútvonalak hossza.

   Mint látható ez volt a rumén történelem legnagyobb üzlete, és még nem is soroltam fel mindent. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ezt nem titulálják rablóbékének. Pedig a java csak ez után jött! A magyar koronát 2 az 1-ben kellett beváltani a lejhez képest,⁹ de ez máshol is így történt.¹⁰

   Ami azért jelzés értékű az az, hogy milyen békelétszámmal működtek tovább a hadseregek, a háború után. Németország: 105 ezer; Magyarország: 35 ezer; Litvánia: 20 ezer; Lettország: 26 ezer; Észtország: 14 ezer. Törökországnak a serves-i békében 50 ezret állapítottak meg, amiben benne volt a 35 ezres csendőrség is, de Musztafa Kemál, mint tudjuk erről másként vélekedett. De nézzük a kisantantot: Csehszlovákia 162 ezer, Jugoszlávia 185 ezer, Románia 278 ezer! Mondhatnánk, hogy jaj a legyőzötteknek, ezért ezek a különbségek, de akkor szembetűnik egy újabb adat: az USA békelétszáma: 151 ezer fő!

   Tehát minden adva volt ahhoz, hogy Ruménia kiélhesse magyargyűlöletét. A szétvert Monarchia romjain kinőtt gazok semmivel sem voltak különbek, mint ami helyett létrejöttek. Csehszlovákia 45%-a volt cseh, Jugoszláviának 38%-a volt szerb, és Ruméniának is csak 65%-a volt oláh! Innentől kezdve miről is szólhatna történelmük, mit hogyan irtsuk ki kisebbségeinket.

   Az egész már Párizsban elkezdődött, amikor kijelentették, hogy nem 1,67 millió magyar él Erdélyben, hanem csak 0,6 millió.¹¹ Bár 1918-22 között 197 ezer magyar menekült el Oláhországból, az ott maradottak számát is mindig igyekeztek meghamisítani. Már a háború után kijelentették, hogy a Kárpátokon túl nem élnek magyarok. Ismerve Colescu 1905-ös jelentését, ez nem meglepő. 1924. június 24-én egy rendelet nemzetiségek százezreitől vonja meg az állampolgárságot és az ezzel járó jogokat. A közigazgatásban betiltják a nemzetiségi nyelvek használatát, és csak ’38-ban a Hitlerhez való közeledés miatt változtatnak. Persze csak papíron. Ekkor engedélyezik az 1936-ban teljesen betiltott magyar nyelv használatát a kisebbségi többségű községek tanácsaiban való felszólaláskor. Kár, hogy az időközben kialakult diktatúrában nem működtek a községi tanácsok.

   De azért történt addig egy s más Nagy-Oláhországban.

   1922 és 1927 között végrehajtják a meghirdetett földreformot, persze ezt is úgy, ahogy tőlük megszokhattuk. Például a Bánságban 110.893 hold földet sajátítottak ki és osztottak szét. A kisajátított föld 66,3%-át az oláhok (a lakossági részarányuk 54,6%); 14,5%-át a németek (23,8%); 9,2%-át a magyarok (10,5%); 7,1%-át a szerbek (4,4%); 2,9%-át a többiek (6,7%) kapták. Így olyanok is kaptak földet, akiknek előtte közük sem volt a földműveléshez. A félresikerült agrárreform, és a háború utáni őrült iparosítás hihetetlen agrárválságot indított el. A vidéki közösségekben jellemzővé válik az egyoldalú-, illetve alultápláltság, különösen a fejletlen tájakon (Havasalföld, Moldva, Besszarábia). Évről évre megsemmisítőbb adókat vetnek ki, és a vidéki kisbirtokokat 70%-os (!) kamattal sújtják. Néhány kiválasztott ipari trösztöt favorizálnak, közben a cukor, a papír, a kőolaj és a szén ára 2-4-szer nagyobb, mint a külföldről behozottaknak. A falun legfontosabb ipari cikkek (gyufa, só, petróleum, stb.) árai a parasztok számára megfizethetetlenek. Van, ahol a földet sem tudják művelni, mert nincs mivel! A gabonaárak 1925-31 között felére-harmadára esnek. A termékérték a termelési érték alá kerül. A búzánál 89%, az árpánál 55%, a kukoricánál 68%. Az 1929-ben kirobbanó gazdasági világválság teljesen tönkrevágja az amúgy is haldokló oláh gazdaságot. 1930 februárjában a sokasodó sztrájkokat megunva 2.000 munkást tartóztatnak le, felbujtás vádjával. Köztük olyan ruméniai magyarokat is, akik nem is voltak az adott üzem dolgozói. De ez sem menti meg az olajipart, ami 1932-ben a nemzetközi nyersolaj túltermelés, az árak piaci esése, és a nem kielégítő finomítási és tárolási kapacitása miatt megbénul.

   Ez a zavaros helyzet szüli meg az alkalmat, hogy Ruménia egy újabb színes egyénisége beletenyerelhessen a történelem palettájában, és kitörölhetetlenül otthagyhassa kéznyomait. Ő nem más, mint II. Károly, Oláhország utolsó előtti királya. Olyan zavaros, és királyhoz méltatlan életutat, amit ő produkált, nehéz jelzőkkel illetni anélkül, hogy meg ne sértsem, ezért inkább leírom a tényeket, persze csak nagyvonalakban. 1918 augusztusában, titokban rangon alul házasságot köt Jeanne Lambrinoval, és Odesszában szöknek, ahol kisfiúk születik. A királyi pár a frontra küldi a megtévedt herceget, ami látszólag észre is téríti, és még Helena görögországi hercegnőt is elveszi szülei kedvéért. Jeanne azonban apasági keresetet nyújt be a szoknyabolond trónörökös ellen, akinek 1921-ben újabb fia születik. Ruménia utolsó királya, Mihály. Ám Károly újra szerelmes lesz, ezúttal egy jómódú bukovinai zsidó család sarjába, Magda Lupescuba, akivel 1925-ben Párizsba szökik, és lemond a trónról. Itt azonban kétes körökbe keveredik, akik felvilágosítják, hogy mekkora örültséget csinált, és segítségükkel államcsínyt készít elő. Visszatérése azonban békés úton történik, 1930-ban.

   A nácizmus előretörése Ruméniában is érezteti a hatását. A király, zsidó szeretője ellenére, antiszemita politikát folytat, és zsidó invázióról panaszkodik. A kialakult helyzet lehetővé teszi Codreanu Vasgárdájának megerősödését. A királyi birtokhoz tartozó területeken vannak a Vasgárda pihenő- és kiképzőtáborai, például Magda Lupescu szomszédjában is. Akit, miután Helenát visszaküldte Görögországba, Károly nyíltan vállalhatott.

   A ’30-as évek végére azonban látványosan felgyorsulnak az események. 1937. december 20-i választásokon senki sem szerez abszolút többséget, és ráadásul a hagyományos pártok is részekre szakadnak. A király az antiszemita nézeteket valló Keresztény Nemzeti Pártot bízza meg kormányalakítással.¹² 1938. január 22-én a náciknak való pitizés miatt látványos antiszemita intézkedéseket foganatosítanak. A zsidók azonban Ruméniában nagyobb kárt tudnak csinálni, mint Németországban.¹³ Teljessé válik a káosz. Egyetlen nap alatt 7.000 vízumkérelem érkezik. A zsidók leállítják rendeléseket, és kiveszik a pénzüket a bankokból. A tőzsde összeomlik. Január 28-án visszahívják Oroszország bukaresti képviselőjét, és nem küldenek helyette másikat. Februárban odáig fajul a helyzet, hogy kihirdetik az ostromállapotot. A hadsereg átveszi az ellenőrzést a polgári közigazgatás fölött. A kormány megbukik. Február 28-án új alkotmányt hoznak. Március 30-án feloszlatnak minden politikai pártot, és bevezetik az egypártrendszert. Ez a párt a Nemzeti Újjászületés Frontja. Vezetője: II. Károly. Április 17-én a legnagyobb tömegbázisú Codreanut katonai bíróság elé állítják, és 6 hónap szigorított börtönt kap. Május 20-án azonban újra bíróság elé kerül a kegyvesztett pártvezér, és hazaárulás miatt 10 év kényszermunkára ítélik. November 29-én egy átszállítás alatt 13 társával együtt lemészárolják. Hivatalosan persze azt jelentették, hogy az elítélteket szállító katonákat megtámadták, és tűzpárbaj alakult ki. Válaszul a Vasgárda 9 tagja autójában gyilkolja meg a felelősnek tartott Calinescu belügyminisztert. Ezt a 9 embert a helyszínen elfogták, és ott (!) főbe is lőtték.

   A királyi diktatúra folytatja a megkezdett utat. A német kisebbséget használják fel arra, hogy Hitler kegyeibe férkőzhessenek, közben a másik „szövetséges”, a gyűlölt magyarok kisebbségét rendre megalázzák. Az 1924-es kisebbségi rendelet miatt még mindig százezrével vannak olyanok, akik nem szerepelnek az állampolgársági névjegyzékben! ’39-ben a rendezetlen állampolgárságúaknak beszüntetik a nyugdíj-folyósítást!¹⁴

   Ezzel újra elérkeztünk egy nagy háborúhoz, amit Magyarország és Ruménia szövetségesként kezd meg, de ellenségként fejez be. Az első világégésből már ismert helyezkedést itt is bemutatják a köpönyegforgató bocskorosok. Oláhország királya a háború kirobbanásának hírére semlegességi nyilatkozatot tesz,¹⁵ amit ’40 májusáig be is tart. Itt azonban II. Károly olyan lépésre szánja el magát, amiért a trónjával fizet.

   Ami itt is megfigyelhető az az, hogy ismét villámgyorsan zajlanak az események.

   Május 29-én a belga kapituláció hírére II. Károly jelzi Hitlernek, hogy szeretné felélénkíteni a kapcsolatot a két ország között. A Harmadik Birodalom ura rábólintott, és Június 2-án utasította az oláhokat, hogy adják át Besszarábiát a Szovjetuniónak. Hisz ez a terület Sztálin kék vonalának szovjet felén volt. Az oláhok vonakodva bár, de belementek a tárgyalásokba, jelezve Hitlernek, hogy mindenre képesek a német szövetségért. Molotov ellenben nem gondolkodott tárgyalásokban. Június 26-án ultimátumot adott az oláhoknak, miszerint 5 napjuk van a terület kiürítésére. A pórul járt „hegyi-franciák” június 28-án ezt meg is teszik, hisz nincs sok értelme az ellenállásnak, pláne, hogy Hitler sem állt melléjük. Sőt! A náci vezér kihasználja a rumének tunyaságát, és július 31-én visszaadja Bulgáriának Dél-Dobrudzsát, augusztusban pedig megkezdik Erdély revíziójának tárgyalását. Augusztus 28-án meg is születik a bécsi döntés, ami bécsi-diktátumként vonult be az oláh történelembe. Nem csoda, hiszen Ribentrop kijelentette, hogy ha Románia azt akarja, hogy Németország megvédje őt, akkor tegyen eleget a magyar követelésnek. Hiába, no! Hitler a párizs-környéki békék revíziója miatt robbantotta ki ezt a háborút, és a revízió egy része Ruméniával szemben 3 hónap alatt lezajlott békés úton.¹⁶

   Persze az oláhok ezt nem így gondolták. Ők csak azt látták, hogy elment több mint 100 ezer km², és több millió lakos. Bűnbakot kellett találni. Aki hamar meglett!

   Szeptember 5-én a németekhez való közeledést elindító II. Károly magához hívatja az ország vezető politikusát Ion Antonescut, akit Conducatorrá¹⁷ nevez ki. Antonescu elfogadja a kinevezést, de feltételül szabja a királynak, hogy azonnal mondjon le, és hagyja el az országot. Ez másnap hajnalban meg is történik. Az új király II. Károly első hivatalos fia Mihály, de ő csak báb az egyeduralkodó Antonescu kezében. Szeptember 16-án eltörlik Károly pártját, és a Vasgárdából megalakult Légionárius Mozgalom lesz az egyetlen „párt”. Rehabilitálják Codreanut és társait, de Antonescu a saját embereit szedi maga köré, nem a Vasgárdásokat.

   A háború II. Károly nélkül is folytatódott, és a csapodár király külföldről szemlélhette csak, hogy országa Hitler csettintésére nekiugrik a Szovjetuniónak. A szovjet hadseregben uralkodó áldatlan állapotokat, és a háború lefolyását már egy sor könyv kivesézte, ezért én nem szeretnék foglalkozni vele. Csak annyit jegyeznék meg, hogy míg a Wehrmacht erői 700 km-t nyomultak előre 2 hónap alatt, addig az oláh hadsereg mindössze Besszarábiát, és Bukovinát szabadította fel, ami testvérek közt is alig 100 km. Szerencsére azonban a Déli-Hadseregcsoport kisegítette a „szövetségest”, így sikerült eljutniuk Sztálingrádig, és Oláhország határait is kitolták a Déli-Bugig. A Szovjetunió megszállását a rumének nem csak területnyerésre használták, hanem a gyűlölt magyarokkal szembeni versengésre is. Minél jobban be akartak férkőzni Hitler kegyeibe. Crainic a Vasgárda egyik tagja ezt közölte 1942-ben ezzel kapcsolatban: „Nem kérdés többé, melyikünk kerekedett felül a Magyarországgal folytatott versengésben. Évezredes ellenségünk a lehető legalacsonyabb szintre zuhant vissza, és egyre gyűlöletesebbé válik Berlin szemében. (…) Tudtomra adták, hogy egyetlen ember, akire Hitler hallgat, az Antonescu.” Hogy Crainicnak ki kellett volna rúgnia az összes informátorát, az nem kérdés. Ha valakire Hitler nem hallgatott, az Antonescu volt! A náci vezér sohasem szerette a Conducatort, és ezt nem is rejtette véka alá. Ettől függetlenül Crainic ezen érdekes információk birtokába jutott, ez nem semmi!¹⁸

   A Führer tisztában volt az oláhok megbízhatatlanságával, nem véletlenül. A Conducator névrokona Mihai Antonescu ugyanis már 1943 októberében, Olaszország kettészakadásakor, tárgyalásokat kezd a kapitulációról, sőt bíztatja a szövetségeseket, hogy Ruméniában is szálljanak partra. Antonescu még Törökországot is rá szerette volna bírni a hadba lépésre, de Kemál Atatürknek több esze volt ennél. Ion Antonescu a vereségek időszakát elég furcsán élte meg, mivel körömszakadtáig ragaszkodott az elképzeléseihez. A baloldal biztos volt a szovjetek sikerében, és folyamatosan bombázta a Conducatort a békeajánlatokkal, de az egyet sem volt hajlandó aláírni. 1944. március 29-én az Ukrán Front átlépi a Prut folyót, így a tényleges rumén területeken is megkezdődik a harc.

   Ismét felgyorsulnak az események.

   Moszkvából megérkeznek a rumén kommunizmus felélesztői. Az erdélyi magyar Luka László,¹⁹ zsidó Ana Pauker²⁰ és az ukrán Emil Bodnaras vezetésével ráncba szedik az alig ezer tagot számláló RKP-t és áprilisban összeállnak a szociáldemokratákkal, majd maguk köré gyűjtik a baloldali pártokat és megalakítják a Nemzeti Demokratikus Blokkot.

   Augusztus 20-án az oroszok egy sikeres offenzívát hajtanak végre, amire Mihály lép először. 23-án letartóztatja a két Antonescut. 24-én mikor már látszik, hogy sikeres lesz a hatalomátvétel, színre lépnek a kommunisták is, és Emil Bodnaras parancsnoksága alatt álló egységek tartóztatják le a németbarát minisztereket. 31-én visszaállítják az 1938-ban eltörölt 1923-as alkotmányt, és hadat üzennek Németországnak. Szeptember 12-én megkötik az orosz-román fegyverszünetet, és vállalják, hogy Oláhország 12 hadosztállyal bekapcsolódik a harcokba.

   A kiugrás tehát sikerült, de a Szovjetunió azért nem teljesen bízott a ruménokban. Vajon miért?

   A kisebb súrlódások akkor kezdődtek, mikor az RKP főtitkárává nem a moszkovita Ana Pauker elvtársnőt, hanem Gheorghiu-Dejt választották, aki augusztus 9-én szabadult a börtönből, ahol illegális tevékenységei miatt ült. Egyetlen érv szólt mellette, mégpedig az, hogy ő legalább rumén volt. Szinte válaszlépésként november 14-én Vinogradov vezérezredes orosz katonai közigazgatás alá helyezi az elfoglalt Észak-Erdélyt, gátat szabva ezzel az oláh terrornak, ami tömegmészárlásokban és deportálásokban nyilvánult meg. Ez a kis affér persze nem gátolta meg abban az oláhokat, hogy ne csináljanak újra kisebbségellenes akciókat, ahogy ezt 1920 óta ezt folyamatosan megtették. Mivel a rumének másodszorra is elárulták volt szövetségeseiket, Oláhország a második világégést is Magyarország és Németország ellenségeként fejezi be. Ezért hozzák létre 1945. február 9-én az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Intézetet (CASBI), amely „vélelmezett ellenség” (inamice rezunati) címén közel 30 ezer magyar nemzetiségű román állampolgárt fosztott meg minden ingó és ingatlan vagyonától. Volt azonban akiktől egyszerűen – szintén ezen a jogcímen – megvonták a román állampolgárságot. Így több százezer (!) magyar és német nem juthatott álláshoz, elvesztette a vagyona feletti rendelkezés jogát, nem kapta meg a korábban ki nem fizetett bérét, vagy nyugdíját. Sőt! Bármikor kiutasíthatták az országból!²¹

   1944 szeptembere és 1945 márciusa közt 3 kormány is megbukik, mire március 6-án a szovjetek jelöltje Petru Groza kerül a miniszterelnöki székbe. Hálából március 9-én újra oláh közigazgatás alá helyezik Észak-Erdélyt.²² 1945 májusában szorosabbra fűzik a szovjet-román kapcsolatokat, és úgynevezett vegyesvállalatokat (SZOVROM-ok) hoznak létre, ami 1945 és 1952 között a teljes gazdasági életre kiterjed. A rumének adták a vállalatokat, a szovjetek pedig beszálltak a háborúban zsákmányolt vagyonnal. A rendszerváltás hamar megtörténik. ’45 októberére az RKP már 256 ezres taglétszámmal büszkélkedhet. Így nem csoda, hogy a baloldali pártokat tömörítő DPB (az NDB utóda) a mandátumok 85%-át szerzi meg az 1945. november 19-i választásokon. A miniszterelnök ismét Groza lett. Aki hitet tesz a Szovjetuniónak, mivel 1946 áprilisában megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat a nyíltan bolsevikellenes Spanyolországgal. Francot ez egy cseppet sem izgatta, hiszen tudta, hogy Oláhország a vasfüggöny túloldalára kerül. Ruménia pedig vállalta a sorsát. Még szinte vége sem volt a háborúnak, de Oláhország már a kommunizmus áldásait élvezte. Hozzá nem értő emberek kerültek olyan pozícióba, ahová nem igazán kellett volna kerülniük. A ’46-os gabonatermést úgy könyvelték el, mint az elmúlt fél évszázad legrosszabbikát. Az ok igen prózai: többek közt az agrárreform szervezetlensége. Pedig az ország 74%-a a mezőgazdaságból vegetál ebben az időben, így keményen érinti a gazdaság egészét is. A DPB-t ez azonban nem érdekli. A megszerzett 85%-ot a gyakorlatban is hasznosítja. 1946-47 folyamán kb. 60 ezer ember esik áldozatául a politikai tisztogatásoknak. Többet nem akarnak bajlódni a választási procedúrával. A történelmi pártokat egy az egyben likvidálják.

   1947 nyarán újabb mélyütés éri a kisebbségeket. A „magyar” Luka László kezdeményezésére elkezdik felszámolni az Erdélyben működő magyar intézményeket, ugyanis Luka szerint nem töltik be funkciójukat, így feleslegesen működnek. December 30-án elhárul az utolsó akadály is a baloldal elől. A nem sokkal korábban honvédelmi miniszternek kinevezett Bodnaras parancsára katonák veszik körül a királyi palotát, és lemondásra szólítják fel Mihályt, aki ezt meg is teszi, és ’48 januárjában elhagyja az országot. Nem is tétlenkednek tovább, hanem létrehozzák a kommunisták és a szociáldemokraták fúziójából a Román Munkáspártot. Kikiáltják a népköztársaságot, és áprilisban elkészül az új alkotmány. Bár ez az új alkotmány nem is annyira új, hiszen az 1936-os szovjet alkotmány számos jegyét viseli. Itt még csak hasonlóságokat lehet felfedezni, de az 1952-ben kiadott újabb alkotmány már számos bekezdést szó szerint átvesz a nagytestvértől.²³ Erre mondják azt, hogy a történelem ismétli önmagát? Talán. De ami 1948-ban elindult, furcsa mód, arra is volt már példa.

   A Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár és Groza miniszterelnök által vezérelt Oláhország újra beleesik a régi hibáiba. Most a nyugattal szakítanak, és teljes mellszélességgel a Szovjetunió felé fordulnak. Még a dákoromán elméleteiket is sutba dobják, és a szláv helyesírást igyekeznek bevonni a rumén nyelvbe.²⁴ Még a tinta meg sem száradt az új alkotmányt rögzítő lapokon, mikor őrült államosításba kezdenek. Ipari központokat hoznak létre, melyek élére olyan embereket helyeznek, akik jó pártkatonák, de a munkájukról fogalmuk sincs.²⁵ Államosították az olajipart is. A külföldi kézben lévő olajtársaságokat összevonták 2 rumén olajvállalatba, majd 1950-ben az egészet magába olvasztja a SZOVROMPETROL, amely így az oláh kőolajtermelés 100%-át a magáénak tudhatta. 1949-ben megindul az erőszakos tsz-esítés, persze ez is kisebbségellenesen, hiszen főként Erdélyben és Dobrudzsában zajlik. Nem elég azonban, hogy kisajátítják a földeket, az 50 hektár feletti földtulajdonnal rendelkezőket kulákság vádjával deportálják. Közel 150 ezer embert! Persze van hová vinni őket, hisz Bukarest tengeri kikötővé tételéhez (!) kell a dolgos kéz. 1949-ben indul be ez az őrület. A 75 km-es Duna-Fekete-tengeri csatorna építésének ez a végcélja.²⁶ Mondanom sem kell, hiszen mindenki tudja, hogy ebből sem lett semmi! 3 év alatt mindössze 3 km (!) készült el belőle, és 1953-ban mikor végleg leálltak az építkezéssel, még akkor is csak 7 km volt kész.

   Az 1950-es évek újabb tisztogatásokat hoznak a pártban. Az időközben 1 millióra duzzadt taglétszám jelentős rostáláson megy keresztül. Kizárnak 192 ezer tagot! Főleg az egykori szociáldemokratákat, értelmiségieket és a nem rumén nemzetiségűeket (magyar, zsidó). A viszontagságos szovjet helyzetet Gheorgiu-Dej úgy reagálja le, hogy átveszi Grozától a miniszterelnöki posztot, és lefekteti a már említett „új” alkotmányt. A gazdasági nehézségekre hivatkozva szanálják a pártvezetést is. ’54. június 5-én az úszómedencés villában lakó külügyminisztert Ana Paukert, majd ’54. október 10-én a pénzügyminiszter Luka Lászlót. Pauker megússza annyival, hogy kizárják a pártvezetésből, Lukát azonban – a már említett időpontban – előbb halálra ítélik, majd életfogytiglanira változtatják. Természetesen koholt vádak alapján.

   Az új alkotmány azonban hoz némi pozitív változást is a magyarságnak. Szovjet mintára létrehozzák a Magyar Autonóm Tartományt, amely ízig-vérig szovjet! Az erdélyi magyarság alig egyharmadát vonta bele, és a lakosság 20%-a rumén. 1960-ban ezt az arányt tovább rontják azzal, hogy két szinte színmagyar járást hozzácsatolnak Brassó tartományhoz, és 3 rumén többségű járást kapcsolnak hozzá a Maros mentéről. Ezért lesz a neve Maros-Magyar Autonóm Tartomány. A magyar-oláh arány pedig 65-35. 1968-ban mikor szinte már inkább autonóm, mint magyar tartomány, akkor egyszerűen megszüntetik.

   De térjünk vissza az ’50-es évekhez. Egész pontosan 1956-hoz. A magyarországi forradalom Ruméniában is megtette a hatását. Főleg Erdélyben akadtak szimpatizánsai, de nemcsak a magyarság, hanem a rumének között is. Nem csoda, hogy a határon túli események aggasztották az oláh vezetőket, és mindent megtettek a forradalom leveréséért. Mikor ez sikerült, már 1956 novemberében elkezdték letartóztatni a szimpatizánsokat. Hálából a Szovjetunió 1958-ban kivonja csapatait Oláhoraszágból, ezzel is jelezve mennyire bízik szomszédjában. Ezzel azonban kezdetét vette az úgynevezett különutas politika.

   Pedig Oláhország helyzete korántsem volt valami rózsás. Igaz 1953-ban 224 ezer hektáron még a gyapottermesztéssel is megpróbálkoztak, de sikertelenül.²⁷ A szerencse a szerencsétlenkedésben azonban az, hogy ők legalább nem csapoltak le egy „Aral-tavat”, mint az oroszok.

   1965-ben szívroham következtében meghal Gheorghiu-Dej, és őt a jól ismert Nicolae Ceausescu követi a „trónon”. Ő folytatja, amit Dej elkezdett. A különutas részeként ’63-tól kezdve újraértelmezik a nemzeti történelmet, és kiiktatják a rumén nyelvből a szláv eredetű szavakat. Amennyiben Ceausescu politikai célkitűzése az volt, hogy a kisebbségeket likvidálja, és magas állami pozíciókba juttassa családtagjait, akkor minden sikerült neki. Lehetséges, hogy bennem van a hiba, de én mást nem nagyon véltem felfedezni a főtitkár munkásságában. A ’70-es évek elejétől fokozatosan Ceausescu személyes hívei és családtagjai váltják fel Dej embereit. Így kerülhetett sor arra, hogy 1973. június 19-én Elena Ceausescut, a főtitkár feleségét, beválasszák a Központi Bizottság végrehajtó bizottságába, és hogy az ország első miniszterelnök-helyettese legyen. Ráadásul analfabéta létére az Országos Tudományos és Technológiai Tanács elnökévé választották! Hiába, az iskolai végzettség a kommunizmusban semmit sem számít! 1974. március 28-ra Ceausescu személyi kultusza odáig fajul, hogy összevonja a párt és az állam vezetői funkcióit, és Conducatorrá²⁸ nevezi ki magát. 1976-ban a diktátor magára vállalja az ideológiai bizottság elnöki tisztjét is, így elkezdődhet az ideológiai kiképzés reformja. Ettől kezdve már az óvodás korúak is kapták a maszlagot.²⁹

   A legfőbb program az ország elszigetelése volt. A 225/1974-es törvény erejű rendelet igyekezett gátat szabni az erdélyi magyarok rokonainak a látogatásban. Ez a rendelet ugyanis megtiltotta minden román állampolgárnak, hogy első fokú rokonain kívül más állampolgárságút a házában elszállásoljon. A 372/1976-os törvény pedig a kiutazásról szólt. Ebben ugyanis lefektették, hogy román állampolgár csak évente 2-szer utazhat külföldre. Ellenben a nemzetiségek kivándorlását támogatták. Ugyanis a kivándorló vagyona rászállt az államra, sőt még kárpótolnia is kellett az államot (iskoláztatása, orvosi ellátása, stb. miatt) konvertibilis valutában. De nem csak a kivándorlókat csapolták meg, hanem a befogadó államot is. Az NSZK egy aktív felnőttért 10 ezer márka, Izrael egy felsőfokú végzettségű zsidóért 5-10 ezer dollár „fejpénzt” fizetett. Nem csoda, hogy az 1977-es népszámláláson már csak 25 ezer a zsidók száma. Valamint a németeké is megcsappan, az 1940-es 800 ezerhez képest csak 332 ezren vannak.³⁰

   Pedig a Conducator jobban tette volna, ha inkább a gazdasággal foglalkozik. A ’70-es évek végére megnőtt az ország importfüggősége, és nem nőtt vele kellő mértékben az exportképessége. Így a külkereskedelmi mérleg hiánya 1980-ban 1,6 milliárd dollár! Az 1979. februári pártkonferencián Ceausescu³¹ meghirdeti az új mezőgazdasági forradalmat, de sajnos senki sem szólt neki, hogy a mezőgazdaságon inkább a válságkezelés segítene, nem pedig a forradalom. Persze hoztak néhány olyan intézkedést, aminél a forradalom is jobb lett volna. Eltörölték ugyanis a tartósan veszteséges szövetkezetek tartozásait, és a többi fizetési hátralékát is csökkentették. Bár így mindenki tiszta lappal indulhatott, a kiesett összeg azonban a mezőgazdasági szféra 2 évi támogatásának felelt meg.³²

   Nem csoda tehát, hogy 1981-ben be kellett jelenteni az ország fizetésképtelenné válását. Ezt orvosolandó 1982-től kezdve folyamatosan vezették be a megszorító intézkedéseket. Többek közt a kényszerhelyettesítéseket: nőtt a húskészítmények víztartalma, a pamutot pedig a műszál váltotta fel.³³ Korlátozták az elektromos-áram- és a fűtőanyag fogyasztást. Közvilágításra ’80-ban a villamos áram 0,3%-át ’85-ben 0,1%-át használták. A lakossági felhasználás 5 év alatt 7,2%-ról 6,4%-ra csökkent.³⁴ Ez Európában a legalacsonyabb arány! Ritkították a közlekedést. A belföldi kőolajfogyasztás 1985-ben az 1980-as 83%-ára esett vissza. A távfűtéses lakásokat maximum 14 Celsius fokra fűtik fel, és csak minden másnap van melegvíz. A kórházakban nincs gyógyszer, és műtét közben kimarad az áram.³⁵ Az állattenyésztés is a végét járja. Az állatállomány mennyiségileg közepes, de termékenységileg igen alacsony. Ruménia a sovány csirkék, és az elapadt tehenek országa. 1985-től a létfontosságú ipari létesítmények áttérnek a hadigazdálkodásra. Bevezetik a munkaszolgálatot. A katonák szolgálati idejük 40-50%-át munkával töltik.³⁶ A civilek pedig sokszor hétvégén, és ünnepnapokon is kénytelenek dolgozni. Azonban a fizetésük a teljesíthetetlen vállalati tervekkel van arányban.³⁷

   Így nem csoda, hogy hiába volt a felnőtt lakosság 20%-a³⁸ párttag, a Conducator végnapjai rohamléptekkel közeledtek.

   Ceausescu megbuktatását vitán felül a rendszert bíráló Tőkés László kilakoltatása elleni temesvári szimpátiatüntetés indította el 1989. december 16-án. A tüntetés hamar rendszerellenes megmozdulássá fajult, amit még véresen elfojt a Securitate. Ez teljesen megnyugtatja a Conducatort, és december 17-én villámlátogatásra Iránba utazik. Innen csak 20-án tér vissza, majd azonnal kiadja az ukázt udvari költőinek, miszerint este szólni kíván a néphez. Ők egy óra alatt összehoznak neki egy formás kis beszédet, amit ő este hétkor be is olvas a tévében. A szövegnek tartalmi furcsasága mellett volt egy formai érdekessége is. Ugyanis nagybetűs írógéppel készült, hogy Ceausescunak olvasás közben ne kelljen szemüveget viselnie. Több oldalnyi beszéde azonban jórészt az uszításra, és a kommunizmusba tökéletesen megélő süket szövegre épül. Többször megemlíti a temesvári történéseket, de ő (illetve írnokai) „kissé” másként látják az eseményeket: „Nagyon sajnáljuk, hogy ilyen helyzet alakult ki, de ez nem a rendfenntartó szerveknek és a katonai egységeknek tulajdonítható, amelyek két napon át maximális türelemről és engedékenységről tettek bizonyságot a temesvári terrorista, fasiszta elemek akcióival szemben, hanem azoknak, akik az idegen ügynökségek szolgálatában álltak és akik előre megfontoltan és jól előkészítve törekedtek a temesvári súlyos incidens kirobbantására.”

   A temesvári tüntetés tehát egy – külföldi (Ceausescu szerint budapesti) körök által támogatott – lázadás volt. A kegyetlenül lemészárolt több mint 2.000 emberről egy fél mondatot sem ejt, de nem fukarkodik a különböző jelzőkkel. A temesváriakat huligánnak, fasisztának, nemzetellenesnek, újfasisztának és legtöbbször terroristának nevezi. Az őket támogató külföldi kapcsolatok pedig reakciósok, imperialisták, irredenták és soviniszták. Saját magát persze szentként ábrázolja, aki nem más, mint a nép megmentője: „…ami engem illet, a nép odaadó fiaként, a párt és a nép által rám bízott felelősségek és munka során azon leszek, hogy minden körülmények között a nép érdekeit, jólétét, boldogságát, a szocialista építést, az ország függetlenségét és szuverenitását³⁹ szolgáljam, és semmit sem tekintek és nem is tekinthetek majd soha előbbre valónak annál, mint a nép, a haza, Románia területi épsége és a szocializmus.” Ebből a kis kiemelésből is világosan kitűnik, hogy a suszterből lett népvezér egyetlen vesszőparipája a magyar-rumén ellentét előtérbe helyezése. Paranoid módon ragaszkodott ahhoz, hogy a fő ellenség a „magyar horthysta, fasiszta rendszer”! A baj csak az, hogy Magyarországon ekkor már rég nem a horthysta beállítottság volt az irányadó, és Horthyról meg csak annyit, hogy sosem volt fasiszta. Ez persze Ceausescut egy cseppet sem izgatta, és szemrebbenés nélkül mindent a magyarokra kent. A fentebb idézett mondatában kétszer figyelmeztet Ruménia függetlenségének és területi épségének veszélyben létére, ahogy ezt több helyen is megteszi. Mondhatni az egész szöveg erre épül, hiszen összesen 26-szor (!) fűzi bele ezt a két dolgot a demagóg szövegkörnyezetbe.

   A célt azonban nem érte el. Erdélyben ugyanis még csekélynek mondható sikert sem értek el hívei sem magyar, sem pedig rumén körben. Nyilván ebben közrejátszott az RMDSZ december 21-én kiadott közleménye, melyben a következő felhívás is helyet kapott: „Mutassuk meg a világnak, hogy minket nem mételyezett meg a Ceausescu-diktatúra nemzeti uszító politikája, hogy jogainkért az emberi méltóság megőrzése mellett merünk és tudunk nagyok lenni. Románellenes megnyilvánulásnak sorainkban helye nem lehet!” 21-én megroppan a diktatúra építménye. A Securitate emberei meggyilkolják Vasile Milea honvédelmi minisztert, aki megtagadta a tömegmészárlást. Azt állították, hogy öngyilkos lett. Ceausescu Bukarestben nagygyűlést szervez, és ismét szólni kívánna a néphez. Életében először és utoljára kifütyülik! A bukarestiek ugyanis megelégelik a napok óta tartó tömegmészárlásokat, és a nagygyűlés Ceausescu-ellenes tüntetéssé fajul. A „Jos Ceausescu!”⁴⁰ kiáltások nemsokára kiegészülnek még egy „s” betűvel. A „Joss Ceausescu!”-nak⁴¹ már a fele sem tréfa! A hadsereg átáll, a diktátort pedig a secusok menekítik el. 22-én az ellenzék átveszi a hatalmat. A Securitate azonban kitart, és ország szerte súlyos harcok alakulnak ki. A Conducator vérebei mindenkivel végeznek, aki az útjukba kerül. Elsősorban azonban nőket és gyerekeket gyilkolnak.

   24-e azonban hatalmas fordulatot hoz. Miközben a svájci hatóságok befagyasztják a Ceausescu-család bankbetétjeit, amin 400 millió dollár volt, a forradalmárok elfogják a menekülő diktátor-házaspárt, és Bukarestbe viszik. 25-én mikor már 64 ezer halálos áldozata van a Securitate kitartó vérengzésének, egy különleges katonai bíróság halálra ítéli a Ceausescu házaspárt. Az ítéletet azonnal végrehajtották.⁴² Ezután állítólag a két testet a Fekete-tengerbe dobták, mivel a nép nem szerette volna, ha az ország földjét szennyeznék.⁴³

   Záróakkordként 1990. január 1.-én feloszlatták a Securitatét, amely még a vezér halála után is harcolt. De miért? Mi is volt valójában ez a Securitate? Mi volt az, amiért jobban féltek tőle, mint a haláltól?

   Ki gondolná, hogy 1907-ben alapították, igaz akkor még Siguranta néven futott, de ugyanazzal a funkcióval. Aki figyelmesen olvasták eddig soraimat, nyilván felkapják a fejüket az alapítás évszámának láttán. Mi is volt 1907-ben? Nem más, mint 11 ezer paraszt lemészárlását magával vonzó parasztlázadás. Ez volt az az esemény, ami a mindig is paranoiás oláh vezetői elitet arra késztette, hogy felállítsa az ország első titkosrendőrségét. Tetőpontját persze Ceausescu uralkodása alatt érte el, már Securitate néven. A Conducator mindenkiről tudni akart mindent, ezért dolgozta ki remekművét. Az agymosott társadalmat sikeresen rettegésbe tartotta ezzel az elit alakulattal, ami formailag a Belügyminisztérium része volt, de közvetlenül a diktátor irányította a munkát. A Securitate olyan titkosan működött, hogy pontos adatokat senki sem tud róluk. Számuk egyes becslések szerint 70-90 ezer fő körül mozgott, de erőben és felszerelésben jobb volt, mint a teljes oláh hadsereg. Modernebb technikai felszerelésekkel rendelkeztek, fegyver- és lőszerkészletük pedig messze meghaladta a hadseregét. A fő erejét persze nem ez jelentette, hanem az élet minden területére kiterjedő besúgó hálózat. Egy közszájon forgó mondás szerint minden harmadik, negyedik ember a secunak dolgozott! Összeszedték ugyanis a kisebb bűnöket elkövetett embereket, és besúgásra kényszerítették. Ezért aztán jutalmul egy kevés pénz, és némi kedvezmény járt. Meg persze elmaradt a büntetés. A Securitate emberei mindent megtehettek, ők törvényen felül álltak. Fizetésük a rumén átlag 3-4-szerese. Külön üzletekben vásároltak, és sok mindenhez hozzájutottak soron kívül. Nem csoda, hogy arab zsoldostársaikkal körömszakadtáig küzdöttek. Csak azt nem értem, miben bíztak? Ez már soha sem fog kiderülni. Mint ahogy az sem, miért volt a Conducatornak az a paranoiás félelme a magyaroktól. Miért volt az, hogy a Securitate speciálisan kiképzett antiterrorista egységének 19 zászlóaljából 11-et magyarlakta területen állomásoztatott.

   Tőkés Lászlónak hála azonban ez már a múlt. És sokáig úgy tűnt, hogy minden más is az lesz, mivel az új vezetés eltörölte Ceausescu összes idióta rendelkezését, többek közt az írógép tartás bejelentésének (!) kötelezettségét is. Az „Ungarii Fratilor!”⁴⁴ mely oly sokszor elhangzott a forradalom alatt, a feledés homályába veszett. A pillanatnyi fellendülést tartós zuhanás váltotta fel, amely azóta is tart. A ’90-es évek elején, ha Oláhország egy főre jutó GDP-jét 100-nak vesszük, akkor Magyarországé 265, Erdélyé 155, Bukaresté 115 és a Regát többi részéé 60. A ’92-es és a ’93-as év összehasonlításából a következők derülnek ki: a GDP 15, az ipari termelés 22, a mezőgazdasági 9, a gabonatermelés 40%-kal csökkent. A munkanélküliek száma 200, a fogyasztói árak 210%-kal nőttek. A létminimum alatt él a lakosság 42%-a,⁴⁵ és az inflációs ráta 203%-os. A gazdasági problémák bűnbakjai ezúttal az igen jelentős számban élő cigányok lettek, akik ellen spontán pogromok is kialakultak, magyar-rumén egyetértésben. Bár a bűnbakkeresés soha nem oldja meg a problémákat, de a számok itt is sokat mondanak: az oláh cigányok 27%-a analfabéta, a férfiak 58, a nők 89%-a nem rendelkezik semmiféle szakképesítéssel!

   A kialakult helyzetért elsősorban azonban a kormány tehető felelőssé, hiszen rajtuk múlt, hogy ’94-ig a 2500 kisüzemből és a 6300 nagyüzemből csak 32 került belföldi, és 4 külföldi magánkézbe a privatizáció során. A „forradalmi” kormány tehát megbukott. Az őt követők azonban visszatértek a jól bevált magyar-ellenes politikához. Ami szinte újra visszahozta azokat az állapotokat, amik Ceausescu idején voltak. Legalábbis ami a magyarok sorsát illeti. A Nagy-Románia Párt teljesen legálisan működik, és fenheti a fogát a Tiszántúlunkra is. Mi pedig fogjuk be a szánkat, és ne hangoztassuk, hogy Trianonban jogtalanul darabolták fel az ezer éves birodalmunkat, mert az irredenta, neonáci és rossz!⁴⁶

   A leírtakért úgyis egy páran a fejemet követelik majd, ezért nem is ragozom tovább. Kijelenteném azonban, hogy szándékom nem az uszítás volt, hanem a figyelemfelkeltés. Remélem sokan át fogják érezni azt, amit én érzek az üggyel kapcsolatban. Nem tűrhettem tovább ezt a félrevezetést. Észbe kell kapnunk, mert az elszakított Erdély egyre messzebb kerül tőlünk. El kell dobnunk azt a szemléletet, amivel jelenleg Erdélyről gondolkodunk, mert ezzel csak a rumének malmára hajtjuk a vizet. Mindenki azzal takarózik, hogy az Európai Unió nem nézi jó szemmel ezt a fajta politizálást. Őket is ki kell ábrándítanom. Oláhország változatlanul a nagyhatalmak kis kedvence. Nem az van, amit mi szeretnénk, ezért kell változtatnunk az Erdély-politikánkon. Miről is van szó? A ballib oldal nem foglalkozik vele. Imádnak Erdélybe járni, mert nem kell idegen nyelvet használniuk, és kihasználják az ottaniak vendégszeretetét, de különösen nem érdekli őket, hogy ki az úr a területen. A jobboldal felfogása pedig azért hibás, mert ők veszettül hirdetik, hogy Erdély sosem volt Oláhország része, és sosem lesz az. Erről az ott élőknek egészen más a véleménye. Hiába fröcsögünk, Erdély bizonyos részei közel 100 éve folyamatosan Ruméniához tartoznak, és Észak-Erdélyt is csak pár évre tudtuk visszaszerezni, de akkor sem ezzel a hozzáállással. Több írásom is foglalkozik azzal, hogy mit kéne tenni, úgyhogy nem állnék neki sorolni. Egy a lényeg! Nem ezt, amit most csinálunk, mert az láthatóan nem működik. Kérek mindenkit, hogy nézzen magába, és vessen számot. Van mit pótolni.