A fára rótt történelem
Mikor belevágtam a téma utáni kutatatásba nem gondoltam, hogy ennyi ellentmondást találok, abban a botrányosan kis számú műben, ami egyáltalán veszi a fáradságot, és soraiból néhányat szentel az egyik legősibb kincsünk, a magyar rovásírás megismertetésére. Talán ez is az egyik ok, amiért ezt a témát választottam. A másik sokkal prózaibb. Jó ideje foglalkoztat a magyar őstörténet kérdése, így ebben a témában már több információval rendelkezem, mint a többi írásmóddal kapcsolatban. Ennek ellenére párhuzamosan elemzek még egy pár írásmódot, a rovásíráshoz való kapcsolatuk mértékének megfelelően.
Vizsgálódásaim alatt próbálok egy-két téveszmére rámutatni, bár nem veszem a bátorságot, hogy a nálam nagyobb szakmai múlttal rendelkezőket kioktassam, de lehet, hogy „lelkes amatőrként” olyan dolgokat veszek észre, amiket ők nem. Kívülállóként nem áll fenn annak a veszélye, hogy megfertőzzön valamiféle szakmai elfogultság. Nem fogom azt szajkózni, amivel tele van a szakirodalom. Lehet, vagy inkább biztos, hogy hozzászólásaim legtöbb esetben mellőznek mindenféle szakmai alapot, de sajnos nem tudom kihagyni kommentárjaimat.
Vágjunk is bele.
Rengeteg badarságot sikerült összeszednem. Az a sok szakbarbár ezt a témát sem hagyta érintetlenül. Sokszor a tudatlanság vet gátat előre haladásnak. A tömérdek tévinformáció egy cseppet sem könnyítette meg a feladatomat. Ezeket nem sorolnám fel, mert akkor másról sem szólna ez az írás. Egy pár furcsaságot azért megemlítek. Nem tudom mi van az újabb kiadású Kéki-könyvben, de én egy régebbit olvasva megdöbbenve tapasztaltam, hogy Kéki1 szerint csak a magyarság egy részének (t. i. a székelyeknek) volt rovott írásuk. Ez szerintem már önmagában is kivitelezhetetlen, de azóta ez bebizonyosodott, hogy nem igaz. Tény, hogy a székely és a magyar rovásírás közt csak minimális különbség van, de van magyar rovásírás is.
Van azonban még egy dolog, amit nem tudok megkerülni. A székely rovásírást elsőként Kézai2 említi, ahol egy fordítási hiba ad okot a vitára. Szerencsére László Gyulának3 egy másik fordítás került a kezébe, mint nekem, vagy saját maga fordította, és egyértelműen kijelenti, hogy azt a népet, akiktől a székelyek az írásukat (t. i. a rovásírást) átvették, azt „blak”-nak hívják. Ki is tárgyalja, hogy ez a blak, egy Volga-menti türk nép, és nincs ebben semmi furcsa. Hozzáteszem a Túróczi-krónika is fára, botokra rótt szkíta betűkről ír, és még Kéki is elismeri, hogy a rótt abc nagy része feltűnően hasonlít a türk betűkre. Bár ő belevegyíti a glagolita és a görög abc betűit is, ami szerintem badarság, hisz sem térben, sem pedig időben nem összeegyeztethető a két írásmód kialakulása. De ez csak az én magánvéleményem. Mindenesetre furcsállom, hogy történészeink, nyelvészeink, stb. szerint ezt az igen bonyolult és kiemelkedően összetett nyelvet úgy kapirgálták össze a szomszédoktól.
Azonban térjünk vissza a megpendített húrhoz.
Latint fordítani iszonyatosan nehéz. Tanultam, ezt csak alátámasztani tudom. A népnevek fordítása sokszor botrányosra sikerül. De ez igaz a többi nyelvre, hiszen a torzítást még senkinek sem sikerült elkerülnie. Császár Mihállyal4 is ugyanez esett meg. Szinte látom magam előtt, amint éppen a már említett „blak” szóhoz ér. Valószínűleg szegény nem történész, így ezzel ő semmit sem tudott kezdeni. Nyilván László Gyula már említett művét sem olvasta, ezért próbált valamit összehozni, amiből egy bődületes nagy ostobaság kerekedett ki. A „blak” népnevet ugyanis „vlach”-nak fordította. Feltehetően azért, mert erről már hallott. De ha visszatérünk Kékihez meglátjuk, hogyan tiporja sárba akaratlanul ezt a feltevést. Köztudomású, hogy a vlachok, vagyis a románok ugyanúgy írástudatlanok voltak, mint a Balkán többi népe. Még az a csekély írásbeliség sem igaz, amit Kéki feltételez a románokról, hiszen az általa említett 1570-es kiadású román nyelvű latin betűs imádságoskönyvet az erdélyi szászok készítették, mert protestáns hitre akarták téríteni az oláhokat. Más téma, hogy ez nem sikerült, és így ez a pár könyv rendszeresen a történelemhamisítók malmára hajthatja a vizet. Szó sincs tehát róla, hogy a vegetatív szinten vergődő oláhoktól a székelyek bármit is átvettek volna, pláne nem az írást. Azoktól az oláhoktól, akik nem is tudtak írni, hiszen számukra alkotja meg Konstantin a cirill betűs írást, hogy legalább az legyen nekik. Bár úgysem használják. Ellentétben a magyarokkal. Akik közt ebben az időben megdöbbentően alacsony volt az analfabetizmus. Ha volt egyáltalán. Sajnos semmiféle információ nincs a birtokunkban a korabeli magyar írásbeliségről, hiszen mint már szó volt róla fákra, botokra rótták betűiket, és a fa nem a legtartósabb anyag. De evidens, hogy ezt kell használniuk, hiszen a magyarság a lovas kultúrkör része volt, és a könnyű anyagok sokkal nagyobb előnyben voltak náluk. A papírt ugyebár Európa más részén sem ismerték, a kőtáblák meg nehezek. Dr. Padányi Viktor5 összehasonlításában kiderül persze, hogy az európaiaknak nagy szükségük nem volt a papírra, hiszen a civilizált Európa 99%-a (!) volt írástudatlan a középkor hajnalán. Erre mondja az Padányi, hogy a lovas életforma az civilizációs forma, nem pedig civilizációs fok. Attól, hogy valamely civilizáció nem tud monumentális emlékeket hátrahagyni, még nem alacsonyabb rendű. A sírleletek tanúsítják, hogy a magyarok mindennapi használati tárgya volt a kés. A rovásíráshoz egy késen és egy darab fán kívül nem kell semmi. Történészeink állítják, hogy a Meotiszban6 élő magyarság nagy része írástudó volt, nőkkel és gyerekekkel együtt. Míg Európában csak a papok tudtak írni. De a vidéki papság valahol ez alól is kivétel volt. Igaz ott az is közre játszik, hogy Nyugat-Európában egy mindenki számára vadidegen írás van „forgalomban”, míg a magyarok egy ősrégi írásformát használnak.
Sokan szeretnék bebizonyítani, hogy a magyar rovásírás olyan régi, hogy a sumér ékírással rokon, de ez eléggé vad ötletnek tűnik. Mindenesetre erre szakosodott történészek elég sok hasonlóságot vélnek feltételezni a két írásmód között. Ami persze még nem azt jelenti, hogy valamiféle rokonság lenne köztük, de érdemes megnézni például azt, hogy bár vannak jelek a magyar rovásírásban a magánhangzókra7 nem mindig használják őket. Ez figyelhető meg az ékírásoknál, és a hieroglifírás is így épül fel. Igaz ezek az írások egyáltalán nem használnak magánhangzót, és ez nem is feltételezi azt, hogy valamiféle rokonság lenne az írásmódok közt, csak, mint érdekességet említettem meg.
A legérdekesebb az írás és a nyelv kapcsolata. Szerintem, egy írás korát hűen meghatározza, milyen rugalmasan kapcsolódik a nyelvhez. Hiszen volt idejük összeszokni, az írás alkalmazkodik a nyelv finomságaihoz. Van ideje kialakulni egy összetett jelrendszernek, amely utána minden hangot a helyére tesz, és megfelelő jellel ellát. Vannak persze konzervatív8 nyelvek ahol semmi hajlandóság nem mutatkozik a nyelv és az írás harmonikussá tételére, de ezek a nyelvek, és írásbeliségük nem is olyan régiek, mint azt hirdetik. A rovásírás és a magyar nyelv kapcsolata annyira harmonikus, hogy mondhatnánk az áttetsző helyesírás tipikus esetének. Minden egyes hangra van külön jele. A latin betűkre való áttérés a magyarban botrányosra sikerült. Van olyan hangunk, amit a latin nem használ, és az is megkülönböztető, hogy egy betűt mindig egy hanggal párosítunk9.
A latin a lágyított hangjainkkal10 sem tudott mit kezdeni. Sokáig nem is volt jelölve, és ennek a nyelv látta kárát. Hosszú idő telt el, míg a világon egyedül álló módon az „y”-t kezdték úgymond lágyításra használni. Ez a félmegoldás azóta is írásunk része. A nem kevés hibával együtt11.
Összegzésként megemlíthetjük, hogy a magyar rovásírással mostohán bánt az utókor, mert a történelem nem tartja fontosnak a lovas kultúrákat, hiszen semmit sem tud róluk. Nem alkottak monumentális épületeket, szobrokat, nem vésték gondolataikat elmozdíthatatlan gránittömbökbe, hanem fogták a késüket, és a három vagy négyoldalú fadarabokra, jobbról balra, mint az ősi írásoknál, rárótták gondolataikat. Ezek a fadarabok bizonyára egy darabig bírták a viszontagságokat, de nyilván, vagy gyújtósként végezték, vagy más módon, de idővel az enyészet útjára léptek. Sajnos ezért van az, hogy őseinkről csak idegen krónikások leírásából táplálkozhatunk. A rohanó, félig-meddig nomád életmód egyenes következménye ez. Erre jegyezte meg Padányi keserű iróniával, hogy a sokat használt kapubejáratból kipusztul a fű is, a keveset frekventált udvarsarokban viszont minden odadobált szemét megmarad. Ezért alakulhatott ki az a furcsa, ferde felfogás, hogy a nomád magyarok alacsonyabb szinten álltak, mint a már említett „agyonművelt” Európa. Szerintem ez nem így van, de sajnos ez megint az én magánvéleményem. Jó lenne, ha a történészek nem az „odadobált szemét”-tel foglalkoznának, bár tudom, hogy ez könnyebb, hanem végre időt, és energiát szentelnének ennek a nagyszerű dolognak a megismerésére, amit úgy hívnak, hogy magyar rovásírás.
Végezetül értékeljük a helyzetet. Mint már korábban említettem ez nem valami rózsás. A sok szenny, ami papírra került, mint szakirodalom nem tesz jót a múltunk kutatásának. Igaz az egész világszemlélet kezd elferdülni. Az amerikanizálódás a múlt sárba tiprását részesíti előnyben. Lassan az lesz, hogy nevetség tárgyát képezi az, akit érdekel a történelem. Szerencsére még vannak olyanok, akiket érdekelnek a múlt titkai, és szeretné megvilágítani a sötétséget.
Változatlanul értetlenkedek azon a tényen mely szerint az összes nép őstörténete kiszínezésén, felnagyításán fáradozik, kivéve a magyar. Megbotránkoztat a tudat, hogy milyen flegmán kezeljük több ezer éves múltunk elemeit. Nem értem miért kell azt hirdetni, hogy innen-onnan szedtük össze nyelvünket, írásunkat, kultúránkat, ráadásul olyan népektől, akik bizonyíthatóan alacsonyabb szinten álltak, mint mi.
A rovásírás rendszere, és sokszínűsége bizonyíték rá, hogy nem mindenféle pásztornép ajándéka, hanem több ezer éves fejlődés végkifejlete. Az ősi írások mind jobbról-balra haladtak, hisz rótták őket, így nem kellett félni az elkenéstől, ami a festékes-tintás írással jelentkező probléma. Az írás anyaga változtatta meg az írás irányát, és ez is bizonyítja, hogy nem lehet sem glagolita, sem pedig görög betűk változata egyetlen jel sem, hiszen sokkal fiatalabbak ezek az abc-k, mint a rovás abc. Szerintem nem átvételi helyeket kell keresni, hanem az átvétel irányát kellene megfordítani. Lehet, hogy istenkísértés, amit mondok, de ennyi erővel lehet, hogy a glagolita, vagy akár a görög abc tartalmaz olyan betűket, amelyeket a rovás abc-ből vettek át. Innen a hasonlóság.
A lovas civilizációkat a történelem nem tartja semmire. A történész határozza meg mi lesz történelem. A most már fejlettebb Nyugat-Európa úgy döntött, hogy az ő kultúrája mindig is fejlettebb volt, mint a keleti kultúrák, így hiába is erőlködünk. Ősi abc-nk eldobásával tettünk egy lépést a teljes lenézés felé. A félmegoldásokkal teletűzdelt latin abc-s átirat erősen megkoptatta a magyar nyelvet. Remélhetőleg az újra fellángoló hagyományápolás nem engedi meg, hogy teljesen elfelejtsük a múltunkat. Nem szabad semmibe vennünk népünk több ezer éves múltját, mert amelyik nép elfelejti a történelmét, azt a népet elfelejti a történelem.