A magyar-bolgár háború
Valahol ott kellene kezdenem, ahol a magyarság történetének előző fejezetét abbahagytam. De kénytelen vagyok így is egy kicsit visszatekinteni, hiszen minden eseménynek, így ennek is, megvannak a közvetlen előzményei.
A meotiszi történet ott ért véget, hogy az addig egymás mellett élő népek úgy döntöttek, hogy innentől együtt fognak élni, és szorosabbra fűzik az addigi laza szövetségi viszonyukat. Egy néppé váltak, és úgy döntöttek, hogy visszafoglalják azt a földet, amit eddig az őseik birtokoltak. Elődeik már évszázadokkal azelőtt felfedezték, hogy a Kárpátok láncai által védett medence több mint ideális helyszín egy nép számára.
Mielőtt azonban belekezdenénk a magyar nép egész történelmének legjelentősebb és legnagyobb horderejű hadműveletének boncolgatásába, valamit nem árt tisztázni. Kicsit elemezgessük a Honfoglalást megelőző állítólagos besenyő-támadást, amitől abszurdabb tévhit kevés van a magyarság igen hosszú, és eseménydús történelmében.
Miről is van szó?
A besenyő-támadás őrülete annak köszönhető, hogy van egy Konstantinos bizánci császár véletlenül leírt „félmondat”1, amit egyedül csak ő említ, de az elnyomottság tudatot erősíteni akarók tábora sikeresen felfújta. Az, hogy semmi nem utal arra, hogy a magyarok és a besenyők közt kirobbant állítólagos háború indította volna el a népvándorlást2, az csak egy dolog. A másik kicsit összetettebb. Egy Padányi Viktortól3 vett idézettel cáfolnám azt, hogy miért nem üldözhettek minket a Meotisztól idáig a besenyők: „Csordákkal és ökrösszekereken, napi 100–120 km-es menetteljesítményű, málha nélküli könnyűlovasság elől menekülni nem lehet, akármit is mondanak Konstantinos, Hóman, Eckhardt és társaik. Ott csak harcolni és győzni, vagy elpusztulni, vagy foglyul esni lehet. Márpedig a magyarság hét törzse rendben megérkezett a Kárpát medencébe, megszállott 300 ezer km2-t és 3-4 éven belül leadta névjegyét a kontinens minden pontján. A bessenyőkkel szemben inferioris és tönkrevert magyarság teóriája, és a honfoglalás, s az azt követő 60 esztendő európai története között egy elképesztő ellentmondás van. A konklúziót vonja le az olvasó.” Csatlakozom az előttem szólóhoz. Akit ezen idézettel azonban nem tudtam meggyőzni, azt a továbbiakban sem fogom, ugyanis felvetéseim jelentős hányadára nincs konkrét kútfőadat, de a józanész azt diktálja, hogy minden úgy történt, ahogy leírtam.
Térjünk tehát rá fő témánkra! A magyar-bolgár háború, mint tudjuk, nem annak indult. Előzményeit Bölcs Leó és számos más bizánci kútfő részletesen tárgyalja. Az áruló módon megkötött különbékéig szinte mindent tudunk a háborúról. Az történt ugyanis, hogy a Bizánci Birodalomhoz tartozó Szalonikiben4 akadályozták a bolgárok kereskedését, és rosszul bántak velük. Ezt tudtára adták Simeonnak, a bolgárok fejedelmének, ő előadta a dolgot Bölcs Leónak, és kérte a bizánciak császárát, hogy intézkedjen, de Leót nem érdekelte a bolgárok problémája. Simeon erre haragra gerjedt, és fegyveresen vett elégtételt a bizánciakon. Betörtek Trákiába és ütközetben megverték a Római Birodalom kései utódait, akiknek főerőit Kis-Ázsiában az arabok tartották lekötve. Simeon fogságába estek még a császári testőrség tagjai is, akiknek levágták az orrát, és úgy zavarták vissza Bizáncba. Leó nem véletlenül kapta a bölcs előnevet, hiszen egyből rájött, hogy ennek fele se tréfa. Az arabok és a bolgárok közé beszorult Bizánci Császárságot csak a térség legnagyobb haderejét felvonultató hataloma tudja megmenteni, az öt folyó5 közén, Etelkuzuban6, állomásozó frissen alakult, közel 80 ezer lovast felvonultató, magyar törzsszövetség. Leó nem is habozik elküldeni egyik követét, Nicetas Szkélorszt, hogy halmozza el ajándékokkal a magyarok vezérét Árpádot7, és vegye rá egy Bizánc oldalán megvívandó háborúra. De hogy hogyan sikerült ez a bizánci követnek, az sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk. A Tiszántúlt, Erdélyt, Havasalföldet és a jelenlegi Bulgáriát magába foglaló birodalom8 egyáltalán nem lebecsülendő jelenség a térség államai között. Bár Árpád hadseregével nem veheti fel a versenyt, a bizánciak kérésén kívül semmi oka nem volt a magyaroknak rátámadni Simeonra, aki ráadásul egy rokon nép uralkodója. Hiszen a magyar és a bolgár népben is megtalálhatók Kovrat kagán onogur népének leszármazottai9. A cél azonban szentesíti az eszközt. Árpád célja ugyanis évtizedek óta nem más, mint a csodálatosan gazdag és a Kárpátok bástyái által védett medence megszerzése volt. A bizánci hívás tehát kitűnő indok volt a Kárpát-medencei hadjárathoz, hiszen mint említettem, Bolgáriához tartozott a Tiszántúl és Erdély. A cél nyílván való, hiszen miért indult volna meg a közel félmilliós magyarság családostul, állatostul bele a vakvilágba? Korábbi kútfőadatok világosan mutatják, hogy Árpád nem csak úgy betódult a Kárpátok közé. 862-ben, 885-ben, 892-ben és 894-ben is vezettek a magyarok hadjáratot „Pannóniába”, amiből kitűnően látszik, hogy valamit akartak itt, hiszen a Meotiszból miért jöttek volna el idáig, mikor a Krím sokkal közelebb van, és rablás szempontjából is kifizetődőbb, mint azt a pár vegetatív szinten tengődő szláv putrit fosztogatni, amit a frankok raktak oda határvédelem címén. Ráadásul szláv van a Meotisz környékén is. Még adtak is el belőlük a magyarok a bizánciaknak10. Nyilvánvaló, hogy ezek felderítő hadjáratok voltak, amit valószínűleg a pár évtizeddel korábban szétrabolt avar birodalom megmaradt alattvalói is szorgalmaztak, akik szintén rokonai a magyaroknak, és minden bizonnyal napi kapcsolatban voltak a magyarok vezéreivel Ügekkel, Álmossal és Árpáddal is. Az is azt bizonyítja, hogy a bolgár főváros ellen nyomulók nem a főerők voltak, hogy ezeket a csapatokat nem Árpád a kagán11 vezeti, hanem a horka12, aki nem más, mint a vezér fia, Levente. A cél tehát nem a bizánciak segítése, hiszen a főerő, több mint 50 ezer lovasa gyengén védett Kárpát-medencei mellékhadszíntéren támad a bolgárokra, amit a horka vezetése alatt álló 2 törzs lovassága elvág a főerőtől úgy, hogy elfoglalja a Duna két partját. Ezzel kettévágja az egész birodalmat13.
A bizánciak tehát a megállapodás értelmében átszállították a Jenő törzs teljes lovasságát a Dunán, akiket Tas vezetett. A Duna északi partján a Nyék törzs hadereje vonult fel, Levente vezérletével. A két „hadtest” 20 ezer lovasa14 végigszáguldott a Duna mentén, iszonyatos vereséget mérve Simeon seregére, úgy, hogy a fővárost is elfoglalták. Ez a katasztrofális vereség Simeon fejedelmet egy váratlan lépésre kényszerítette. Különbékét ajánl Leónak, aki súlyos feltételeket szab, amit a bolgárok fejedelme ellenvetés nélkül elfogad, vagy ahogy a ,,bölcs” császár Taktika című művének XVIII. fejezetének 43. cikkelyében fogalmaz: ,,...ígéretet is tettek, hogy határozmányainknak alávetik magukat.” Az érdekes azonban nem ez! Hanem, hogy Leó 3 cikkellyel alább ezt írja a Taktikában: ,,A turk törzsek (t.i. a magyarok) álnok és határozásaikat palástoló, barátságot nem kereső, bizalmat nem érdemlő népek, hajtva telhetetlen kincsvágytól, esküt semmibe se vesznek, szerződés kötéshez magukat nem tartják, ajándékkal ki nem elégíthetők (...), és azon törik a fejüket, hogy megsemmisítsék a szerződéseket.” Erre mondhatnánk azt, hogy bagoly mondja verébnek, de ha korábbi szövetségesünk pár évvel a háború után ilyeneket vet papírra, akkor nem is érdemes meglepődnünk áruló húzásán. Mivel miután Leó hadicélja megvalósult, teljesen magára hagyta korábbi szövetségesét. A baj azonban nem itt kezdődött. Hanem ott, hogy a magyar hadicél viszont még nem teljesült! A Kárpát-medence megszállása még nem fejeződött be, így a Nyék és a Jenő törzs csapatainak a Dunánál kell maradnia, mert ha az eredeti tervnek megfelelően a Vaskapunál bevonul a Kárpát-medencébe, a Moldván keresztül vonulókat teljesen védtelenül hagyja Simeon tehermentesített csapataival szemben, hiszen a főerő akkor már átvonult a Kárpátokon, de a vagyon, a család és az állatok még kint vesztegeltek, vagy épp a hágókon szenvedték át magukat. A pár ezer fős utóvédnek15 nem sok esélye lett volna az ellenállásra, ha Simeon csapatai oldalba kapják őket. Nyilván Árpád és Levente, a kor lehetőségeihez mérten, folyamatosan tartották a kapcsolatot, mert amíg az utolsó ember be nem ért a Kárpát-medencébe, addig nem adták fel Duna parti állásaikat. A Jenő hadtest, amely a déli parton állomásozott, kénytelen volt egyedül felvenni a harcot, a Trákiából érkezőkkel megerősített bolgárokkal, hiszen a különbéke folyományaként a bizánciak visszavonták hajóikat, amivel át tudták volna dobni a Nyék hadosztályt is. És ha már ketten lettek volna, valószínűleg nem morzsolódik fel szinte teljesen Tas hadteste. De felmorzsolódott, mivel Levente csak néha tudott egy-két támogató hadmozdulattal besegíteni. Hogy milyen véresek lehettek ezek a harcok, azt kitűnően illusztrálja az, hogy – feltehetően egy támogató kísérletnél – elesik maga a vezér, Levente is, és a kútfők is igazolják veszteségeinket. A Nyék törzs hadereje nagy veszteség nélkül megússza, hiszen az új horka, Bogát, 899. szeptember 24-én teljes támadó erejével szétveri Berengár itáliai király túlerőben lévő seregét a Brentánál, de a Jenő törzs csak jó negyedszázaddal a Honfoglalás után kezdi el balkáni hadjáratait, ami azt jelenti, hogy szinte teljes hadikeretet kellett feltölteni. A visszavonulás folyamatos. A Dunának nekivetett háttal a Jenő törzs csapatai szép lassan, kb. 1–1,5 hónap alatt nyugat felé haladva eléri a Vaskaput, majd a Nyék törzs lovasainak védelme alatt átkelnek a Dunán, és lezárja az átjárót. A bolgárok még megpróbálnak utánuk menni, sőt még Moldvába is beözönlöttek16, de a ,,légmentesen” lezárt hágókon már nem tudtak átkelni, így elmondhatjuk, hogy a Jenő ,,hadtest”, veresége ellenére, a magyar hadtörténet legnagyobb sikerét érte el. Dr. Padányi Viktor így emlékszik meg a harcukról: ,,...ha a magyar történelem meg is feledkezett róluk, hősi emlékművük azóta is áll, és ez Magyarország.”