A romanománia árnyoldalai I. (Oláhország a kezdetektől az I. világháború végéig)

   Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”

Kogalniceanu, 1843.

   Mielőtt valaki megvádol azzal, hogy a könyv megírását hátsó szándék vezérli, azt ki kell ábrándítanom. Célom kizárólag mottóm szerzőjével azonos. Nem kívánok hozzájárulni a romanománia növekedéséhez semmilyen szinten, és ez a kis tanulmány is ezt a célt szolgálja. Szembe kívánom állítani Románia vélt és valós történelmét.

   A románok azt állítják, hogy bölcsőjük Rómában ringott. Ezt a képtelen őrültséget a XVI. században egy Grigore Ureche nevű moldvai találta ki. Ő az úttörője annak a dákó-román elméletnek, mely arról szól, hogy a román nép az egykori Dacia dák lakosságából, és a később a Római Birodalom által létrehozott Dácia romanizált népességéből alakult ki az I. században. Eredetmondájukat is ebben a szellemben dolgozták ki, de sajnos hemzseg a hibáktól és az ismerős átvételektől.

   Azt állítják, hogy őseik a római kolóniák lakói a hun, gót és szarmata törzsek betörései elől a máramarosi hegyekbe menekültek. Mikor itt elszaporodtak Bogdán nevű vezérük fia Dragos, úgy döntött, hogy új hazát kell keresni, mivel itt már nincs hely. De ebbe a tervébe nem akart mindenkit beavatni, ezért álcaként azt mondta a többieknek, hogy vadászni mennek. El is indult 300 (!) emberével. Kelet felé vették az irányt, és elérték a Kárpátok láncait. Itt üldözőbe vettek egy bölényt, amit sokáig kergettek és végül nagy nehezen sikerült elejteni egy folyónál, amit Dragos Molda nevű kutyája át akart úszni, de belefulladt. A folyót Dragos – kutyája után – Moldovának nevezte el. A helyet pedig – népe után – Roman-nak.¹ Itt leszálltak lovaikról, felfedezték a sok lakatlan várost és falut, és letelepedtek.² Gondolom annak is ismerős a történet, aki most hallja először. De elemezgessük egy kicsit.

   Kezdjük mindjárt a Máramarosban maradottakkal. A monda nem nyilatkozik további sorsukról, a régi-új haza megalapításában semmi szerepük nincs, de az a baj, hogy románok a XVI. századig nem is látták közelről a máramarosi havasokat, ugyanis ekkor kezdtek átszivárogni a Kárpátokon, a török elől.

   A monda honalapítási része azonban még ennyire sem meggyőző, ha egy kicsit utánanézünk. A Hunor-Magor legenda ismert motívumait felsorakoztató rege³ írója vagy komplett idióta volt, vagy az olvasót nézi annak. Az, hogy Dragos 300 legkitűnőbb katonáját összeszedi, abban semmi rendkívüli sincs. De az, hogy a többieknek be tudják mesélni azt, hogy vadászni mennek, már felettébb elgondolkodtató! Ha 300-an megrohannak egy erdőt, akkor vad nem marad a környéken! Bár ki tudja. A Csodaszarvasból már ismert üldözési jelenetben tanúbizonyságot tesznek vadásztechnikájuk elég kezdetleges mivoltára. Az, hogy 300 ember több száz kilométeren keresztül üldöz egy szál bölényt nem éppen elrettentő adat az erdő vadjai számára.

   Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra!

   A mitikus totemállat által új hazába vezetett nép története tehát ismerős. Azonban a románok igyekeztek egy kis hazait is belevinni a történetbe. Na nem azt, hogy ők bölényt üldöztek nem szarvast, mert ez is másolás. A bölény ugyanis dákok körében nagy tekintélynek örvendett.⁴ Ezért valószínűleg egy dák mondában hasonló sorsra jutna, mint a magyar szarvas. Tehát miután elvezeti a csapatot az új hazába, megmenekül! Nem így a románoknál! Itt kegyetlenül lemészárolják szegény párát. Ennyit a nagy tekintélynek örvendő totemállatról. Van azonban a történetnek egy másik szerencsétlenül járt állatszereplője. Molda, Dragos kutyája. Nem értem szegényt. Ha tudta, hogy nem tud úszni, mit keresett a folyóban? Ugyanis sem az nem derül ki, miért akart úszni, sem az, hogy miért fulladt meg.

   Mindenesetre így legalább letelepedtek a románok. Persze itt is követtek el hibát. Emlékezhetünk rá, hogy a monda direkt felhívja a figyelmünket arra, hogy leszálltak lovaikról. A baj csak az, hogy ebben az időben a ló hátán való közlekedést sehol sem alkalmazták a Római Birodalomban. A lovakat ekkor még csak a fix tengelyű kocsik vontatására használták, vagy álló helyzetben ültek rajta, mivel nem ismerték a kengyelt, ami nélkül a lovaglás elég balesetveszélyes volt.⁵ Európában először azok a hunok lovagoltak, akik elől a románok elmenekültek, de a monda nem tesz említést arról, hogy cserében megosztották volna velük a lovaglás tudományát.⁶

   A kis elemzés végén azért illik megjegyeznem, hogy a monda tartalmaz valós elemeket is, hiszen valóban elhagyott településeket népesítettek be, de erre azért egy jó pár száz évet várni kell. Ugyanis a Balkánra beözönlő szlávok elől menekültek a Havasalföldre. Persze ők ezt sem így tudják. Azt állítják, hogy a Római Birodalom felbomlása után keleten ők azon sziklák egyike voltak, melynek a keletről érkező barbár népek nekiütköztek, és elveszítették kezdeti energiájukat, mert ha behatolnak nyugatra, megsemmisítették volna az egész civilizációt. Ez azért sántít, mert abban az időben a románok a jelenlegi Hercegovina területén tengették semmitmondó napjaikat. Esélyük sem volt a kecskepásztorkodásból vegetáló oláhoknak szikla szerepében tetszelegni.

   Nézzük tehát az eredeti történetet.

   Mint említettem kb. a VI. századig az albánok (akikkel valójában rokonok)⁷ mellett éltek ezek a törzsek, akiket vlachoknak neveztek. A vlach szó pásztort jelent, amit a foglalkozásuk után kaptak a románok. Egyébként Havasalföld megjelölésére még mindig sok nyelvben használják a Vlachföld megfelelőjét. Hiszen a román az felvett név, és rómait jelent. Nem véletlenül tiltják a nyelvészek ennek használatát, és inkább a „rumén” formulát javasolják. És mivel Magyarországon a vlachból kialakult oláh a népszerűbb e nép megjelölésére, inkább én is ezt a két népnevet használom a továbbiakban.

   De térjünk vissza az eredeti témához.

   A XIX. századi oláh történetírás igyekezett mindig elferdíteni a valós tényeket.⁸ Az úgynevezett eredetmondában már említettem, hogy elhagyott településeket népesítenek be, a vándorló oláhok. Az történt ugyanis, hogy a Bizánci Birodalom bukása után a fiatal szerb és a bolgár állam határán élő vlachoknak nem igazán volt lehetősége a normális életre, ezért a korábban a kunok által lakott, azóta kiürített, Kumániába telepíti őket I. (Nagy) Lajos magyar király az esetleges tatár támadás elleni előőrsnek. Nyilván ebből alakult ki a „szikla-legenda”, ami persze 800 évvel később is badarság, hisz a XIV. században valószínűleg nem az oláhok miatt nem volt több olyan tatárjárás, mint amilyen 1242-ben volt.⁹

   Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Havasalföldre már Károly Róbert idején beözönlött az oláh csürhe, és 1324-ben Basarab nevű vajdájuk élén betörtek a Magyar Királysághoz tartozó Szörényi Bánságba.¹⁰ Károly Róbert persze szétzavarja a hőbörgő oláhokat, de kései utódaik innentől számítják Havasalföld megalakulását. Ami persze magyar hűbérbirtok, hiszen a vajdát a magyar király nevezi ki, és az ő hűbérese. A vlachok pedig a mi királyunknak adóznak.¹¹ Moldva megalakulását tehát Lajos király intézi, de nem a rumén történetírók szerint. Ők 1365-től számítják az államalapítást, amikor a Lajos által kinevezett Dragos vajdát Bogdán (aki szintén a király hűbérese) megbuktatja. Nem tudom, hogy másnak is feltűnt-e, de nekem olyan ismerősek ezek a nevek. Mindenesetre Bogdán lesz az új vajda, de Lajost ez egy cseppet sem izgatja, hiszen a lényegen semmit sem változtat. Királyaink jó hűbérúrhoz méltón bántak hűtlen alattvalóikkal. Még a pápát is felkérték, hogy térítsék át az oláhokat a katolikus hitre. Ennek sikeréről VI. Kelemen pápa számol be 1345-ben Lajosnak. Az oláhok ezt úgy értékelik, hogy a pápaság ekkor ismerte el római mivoltukat. A katolicizmus azonban érdekes módon az összes latin nép életében meghatározó, az oláhok viszont izzig-vérig ortodoxok! Az új vallást a török elől menekülő görög és szerb emigránsok ismertették meg a moldvaiakkal a XV. században, mivel a Havasalföldet már 1417-ben megszállják az oszmánok. Egységes román történelemről tehát nem beszélhetünk, hiszen láthatjuk, hogy csak az utókor kezeli őket egyként. A moldvai és a vlachföldi történelem az egyesítésig két egymástól teljesen különálló vágányon fut.

   De ne szaladjunk ennyire előre!

   Mint említettem az új vallás hatására változások állnak be Moldvában. Bogdán vajda unokája Petru kihasználja a zűrzavaros magyarországi helyzetet, és áthelyezi országát lengyel függés alá. Valamint elköltözteti udvarát a katolikus Szeretből Szücsibe. A XV. század meghatározó Moldva életében. 1500-ig magyar, lengyel és török függés közt vergődik. Hol egyik, hol másik hűbérese. Mindig másnak adózik. Valamikor egyszerre többnek is. Ezt az állapotot elégelik meg, és 1500-tól kizárólag a portának adóznak. Ennek persze voltak már korábban előjelei, hiszen volt olyan vajdájuk, aki az iszlámot választotta vallásának, így várható volt a török megszállás. A szépítés persze a török uralom idején történteket sem kerülte el. A történelemhamisítás iskolapéldája az a XVI. századi történet, miszerint az első román nyelvű könyvek már 1544-ben íródtak, ezzel is bizonyítva a rumének intelligenciáját, és azt, hogy már a középkorban kivették a részüket a feudális társadalom fejlődéséből. Ez azonban nem így történt! Ezek a könyvek valóban léteztek, de a szászok írták őket, akik protestáns hitre akarták téríteni az oláhokat. Mivel azt hitték, hogy az anyanyelvű könyvekkel könnyebben fog menni a térítés, ezért írták ezeket. Ebben tévedtek! Az oláhok ugyanis passzívak maradtak. Részint azért, mert a saját vallásukat sem gyakorolták, részint azért, mert a térítendők közül senki sem tudott olvasni! Így a könyvek Erdélyben maradtak. Akkor szinte még csak „ők” voltak rumén nyelvűek ezen a területen. Az oláh történészek ezt szeretik elfelejteni, és mérgesen tanítják azt, hogy a magyar királyok azért telepítették (!) a székelyeket Erdélybe (ami ősi román föld), hogy megbontsák a román etnikai tömböt (!!!). Ehhez képest a székelyek már évszázadok óta ezen a területen éltek, mikor az oláhok átkeltek a Kárpátokon a jobb élet reményében.

   A szomorú az az egészben, hogy nem csak ősi területeket kreálnak maguknak, hanem nemzeti hősöket is. Ezek történelmi szerepe épp oly jelentéktelen, mint bármi más a rumén történelemben.

   Ilyen az egyik legnagyobb hős, Vitéz Mihály¹² havasalföldi vajda, aki II. Rudolf német-római császár utasítására tört be az Erdélyi Fejedelemségbe,¹³ mivel a császárbarát Báthori Zsigmond halála után, utóda Báthori András aktív függetlenségi törekvéseit Rudolf nem nézte jó szemmel. Az Oláhország szerte¹⁴ több monumentális szoborral büszkélkedő vajda¹⁵ a Báthoriakkal rossz viszonyban lévő székelyeket a maga oldalára állítva Nagyszeben mellett győzött Báthori András felett. De nem sokáig élvezhette a siker ízét, mert az erdélyi rendek összefogtak a császáriakkal, és Tordától délre legyőzték Mihály vajdát, akinek alig egy (!) éves uralmának végére Basta tábornok tett pontot, aki kivégeztette. Az oláh történetírásban azért van kiemelkedő szerepe ennek az amúgy jelentéktelen epizódnak, mert Vitéz Mihály volt az első, aki egyszerre állt Moldva, Havasalföld és Erdély élén,¹⁶ így ezt az egy évet ma a „három román fejedelemség első egyesítésének”, és az 1920-as egyesülés történelmi előzményének tekintik.

   Az 1789-es francia forradalom hatásaként értékelik azt a forradalmat, amit Tudor Vladimirescu vezetett 1821-ben. Ez a forradalom nem volt más, mint egy olyan parasztlázadás, ahol az azóta nemzeti hősként ünnepelt kapzsi, hiú, szadista és bosszúálló Vladimirescu végigfosztogatta 4.000 ember élén az egész Havasalföldet. A terrorhadjárat végén pedig bevonultak Bukarestbe, és 2 hónapig rettegésben tartották a lakosságot. Vladimirescut végül a velük párhuzamosan Moldvában harcoló besszarábiai görögök fogják el és végzik ki.¹⁷ A görögök az orosz támogatásnak köszönhetően érnek el sikereket, de ahogy a cár elzárja a csapot, a Dunán átkelő törökök leverik a lázadást, és a vezetőket kivégzik.

   A rumén mentalitást hűen tükrözik az eddig leírtak, de szerencsére ott is van, aki átlátja ezt a kusza helyzetet. Az egész oláh kultúra nem más, mint az idegen kultúra bevezetése a rumén fejedelemségekbe. Alecu Russo a Svájcban és Bécsben tanult moldvai író, nem véletlenül mondta azt a XIX. század elején, hogy: „Tanulmányozom az irodalmat, és egy neolatin, nehézkes, megemészthetetlen összevisszaságra, egy halom idegenektől átvett, rendszer nélküli eszmére bukkanok, következésképpen semmilyen eredetiséget sem fedezek fel. Hol van hát a romanizmus?” Az általuk agyonajnározott népballadájuk, a Mesterul Manole például teljes egészében a magyar Kőműves Kelemen balladának felel meg, mind tartalmilag, mind formailag. Kogalniceanu pedig 1837-ben a következőket mondja: „A dákok hősiesek, igazságosak, józanok, életerősek voltak. Inkább a halált választották, mintsem az idegen elnyomást, és igencsak különböztek a mai kor moldvai és vlach népétől.” Nem véletlen tehát, hogy nem rajtuk múlt a függetlenségük megszerzése. Az oláhok ugyanis egy lépést sem tettek a török rabiga lerázásáért. A Vladimirescu által vezetett bosszúhadjáratot, ahol felkutatták és legyilkolták a „vezér” régi ellenségeit, nem nevezném függetlenségi háborúnak. A változást az 1828-29-es sokadik orosz-török háború hozta. A háborút az oroszok nyerték és 1831-ben Moldvában, 1832-ben Havasalföldön életbe léptették az úgynevezett Szervezeti Szabályzatot, amelynek értelmében a két fejedelemség orosz protektorátus lett,¹⁸ de továbbra is fizetik a törököknek a hűbéradót. A fejedelmet az orosz és a török uralkodó közösen jelöli ki. Kialakul azonban az orosz mintájú kétpólusú társadalom: a bojárság és a parasztság. A feudális viszonyok azonban még XVIII. századi szinten vannak ebben az időben. Bevezetik a fejadót és rögzítik az évi robotos napok számát. A birtokosok helyzete sem rózsás, a fejedelem ugyanis bárkit, bármikor megfoszthat birtokától. Jelentős változás 1850-ben áll be, mikor változtatnak a bojári státuszon. A továbbiakban már nem származáshoz kötik, hanem fejedelmi adomány lesz belőle, illetve meg is vásárolható!

   A Szervezeti Szabályzat egészen 1858-ig bírja, akkor ugyanis eltörlik. Ebben az évben a párizsi konferencián a 7 európai nagyhatalom rendezi a fejedelemségek sorsát. Új törvényeket hoznak a számukra, és felvetődik az egyesítés gondolata is. Az új törvények azonban nem húzzák sokáig, mert 1859-ben államcsínnyel hatalomra jut a szabadkőművesek által támogatott Cuza fejedelem. Ő eltöröl mindent, és a Code Napoleon mintájára hozza törvényeit. Cuza puccsát az oláh történetírók az 1848-as forradalmak utóhatásaként értékelik, de szerintem ezen már meg sem kell lepődnünk. 1860-ban a fejedelmet a Porta is megerősíti hatalmában, 1861-ben pedig egyesítik a fejedelemségeket. 1864-ben Cuza radikális lépésre szánja el magát. Feloszlatja a parlamentet, és földreformot vezet be. A korábban megművelt földet odaadják a parasztoknak, valamint eltörlik a robotot és a többi ingyenes szolgáltatást. A földosztás ellenére azonban a megművelt földterület csak 30%-a kerül a parasztokhoz, a 70%-a bojároknál marad. Ők pedig kiadták bérbe, így kezdetét vette a rablógazdálkodás. A földeket 3-5 évre adták bérbe, és a különböző bérlők teljesen kisajtolták a földeket. A bojárok annyira nem nézték ki a bérlő, hogy 1907-ben mindössze a birtokok 44 %-a volt rumén kézben, 43 %-ot a zsidók, és 13 %-ot a külföldiek béreltek. Ezt a kiszipolyozást elégelik meg abban az évben a parasztok, és zsidó bérlőikre támadnak. Sokat le is gyilkolnak. A rumén hadsereg azonban a kizsákmányolók segítségére siet, és vérbe fojtja a lázadást! A lázadás leverése utáni terrorhadjáratban 11.000 (!) parasztot végeznek ki 2 hét alatt!¹⁹ A reformok kudarcának is köszönhetően Cuza fejedelmet puccsal megbuktatják,²⁰ és az ország élére Ghica miniszterelnök vezette kormány áll. Ghica – aki korábban Samos pasája is volt – rendhagyó ötlettel áll elő: egy nyugat-európai herceget kell megnyerni maguknak, és rábírni arra, hogy vállalja el Oláhország vezetését!²¹ A választás Hohenzollern Károly hercegre esett, aki eleinte vonakodott a feladat ellátásától, hiszen előtte sohasem járt Ruméniában, de azért nagy nehezen kötélnek állt.

   1866 tehát látszólag nagy változásokat hoz az oláh nép életében. Eltörlik Cuza összes rendeletét, és új alkotmányt alkotnak. Lefordítják ruménra a belgák alkotmányát! Ezen akkor rökönyödünk meg kevésbé, ha tovább nézzük a különböző oláh törvényeket. Mind nyugati eredetűek:

   A Polgári Törvénykönyv a Code Civil fordítása.

   A Büntető Törvénykönyv először még a francia Code Penal fordítása, de később változtatnak, és a porosz Büntető Törvénykönyvet fordítják le.

   A kereskedelmi- és váltótörvények a megfelelő francia törvények fordítása.

   Az oláhok egy kicsi keleti Franciaországot szerettek volna létrehozni, de sajnos azonban a nyugati törvények átvétele ellenére Ruménia félázsiai szinten maradt! A rendi jellegű képviseleti rendszert igaz, hogy felváltja egy választott testület, de a választók és a választhatók még 1913-ban is csak a lakosság 1,9 %-át teszik ki.²² A kormány nem megfelelően látta el a feladatát. Sorait fegyelmezetlen, maradi és korrupt tisztviselők tömték meg. Ebből az időből való Garabet Iraileanu rumén író mondata, miszerint: „A seftelők fővárosa, Bukarest.” Így nem meglepők a gyakori kormányváltások. 1866 és 1871 között 10 kormány váltja egymást, és ezen belül mintegy 30 részleges kormányváltozás történt!

   A gazdaság nem üti meg a XVIII. századi szintet, nem csoda az országban uralkodó káosz. A XIX. század közepén az adófizetők 94%-át a parasztság teszi ki. Az iparban dolgozók (jórészt kézművesek) száma nem haladja meg a 40 ezer főt (nőkkel és gyerekekkel együtt). Ez a lakosság kb. 1%-a. Nem véletlenül írják a korabeli tanulmányokban, hogy a román iparban „kezdetleges állapotok” uralkodnak. A fő tevékenység inkább a kereskedelem, így a városiasodás következtében kereskedő városok alakulnak ki. Igaz pár sorral feljebb már megírtam hogyan vélekedett például Ibraileanu a korabeli oláh kereskedelemről!

   A katasztrófa közeli helyzetben a Nyugat eltávolodik Ruméniától. A Bismark által kalandornak nevezett Károly fejedelem ugyanis nem szívleli elődje támogatóit, így a zsidókat különösen rossz bánásmódban részesítik.²³ Ebben a zűrzavaros állapotban születik meg a döntés, miszerint Oláhország végleg eltávolodik Törökországtól, és inkább Oroszország szövetségét választja. 1877-ben a cár megszállja a fejedelemséget, és innen indítja meg támadását a Balkán-félsziget felé. 1878-ban, mikor az orosz győzelmek már egyértelművé teszik a győztes személyét, Károlyék is hadat üzennek a törököknek. A kormány megszavazza a hűbéradó eltörlését, de a függetlenséget a San Stefano-i béke mondja ki. Így 1878-ban létrejön a független Ruménia, majd 1881-ben mikor egy zsákmányolt török ágyú acéljából készült koronával megkoronázzák Károly fejedelmet I. Károly néven, akkor megalakul az első Rumén Királyság, csaknem 2000 évvel később, mint azt Oláhországban hirdetik!

   A századfordulóval gyökeres fordulat nem érkezik a Kárpátokon túlra. Az ország totális szétrablását illetve kiárusítása a kőolajipar fellendülésével is folytatódik. A földbirtokoknál már említettem az állapotokat, de a kőolajtermelésbe befektetett tőke arányában a rumén állam helyzete még siralmasabb. A saját országuk területén folytatott munkálatok finanszírozásába 1907-ben mindössze 6,7%-ban szálltak be. Ez a szám 1914-ben is csak 8,1%. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az állami felhasználás mindössze a teljes termelés 3%-a. Azonban ha megnézzük a többi gazdasági adatot, akkor megláthatjuk, hogy Oláhországban máshol sincs minden rendben. A külföldi tőke részaránya mindenhol aránytalanul nagy. Az elektromos- és gázipar 95,5%-a, a fémipar 74%-a, a faipar 70%-a, stb. mind a külföldi tőkések kezében van. A teljes arány is sokat mond, hiszen az összes befektetett tőkéből 80%-a külföldieké. Ez persze már kedvezőbb adat, mert a századfordulón ez az arány 92% (!) volt. A bankok tőkéjének 75%-át egy 8 bankból álló csoport tulajdonában találjuk. Ebből a 8-ból 5 külföldi tulajdonosú és a vagyon 60%-a az övék.

   A rumén nép sosem volt egységes. Még etnikailag sem. Erre a legjellemzőbb adat az oláhok szétszóródásának számai Erdélyben és a Bánságban. A Monarchia statisztikusai messze földön híresek voltak pontos adataikról, ellentétben rumén kollegáikkal. Erdélyben és a Bánságban 2,589 millió rumén élt ebben az időben. 9%-uk volt városlakó, 91%-uk falusi. Ezen a területen található városiaknak mindössze 30%-a rumén. A 3.000 fő feletti települések lakóinak 52%-a, az 1.500-3.000 fő közötti települések lakóinak 57%-a, viszont az 1.500 fő alatti települések lakóinak már 72%-a (!) rumén. Ezekből is látszik, hogy sehol sem alkottak összefüggő etnikai tömböt, és többnyire csak a városok környékén található kisebb falvakban laktak. Ezek a falvak idővel beolvadtak a városba, kialakítva így a rumén többséget. Érdekes, hogy a sötétítések ellenére kiderült, hogy az akkori Ruménia is soknemzetiségű ország volt, de ettől függetlenül nem létezett nemzetiségi kérdés. Leonida Colescu a rumén statisztikai szolgálat vezetője 1905-ben a következőket jelentette a ruméniai etnikai helyzetről: „Van néhány ezer csángó és székely, akik eredeti magyarságukat elvesztették, van néhány bolgár és szerb telep mindnyájan meghonosodva, vannak cigányok szerte az országban, és Dobrudzsában találhatók idegen elemek.” Véleménye szerint: „A Román Királyságban szerencsére nincs, és nem is létezhetik nemzetiségi kérdés, mivel ennek a kérdésnek – tekintettel a román nemzet egységére és homogenitására – nincs túl nagy jelentősége az ország életében.” Ehhez képest olyan adatok vannak a korabeli helyzetről, ami pont az ellenkezőjét bizonyítják. Ruménia lakossága 5,5 millió fő. Ebből 400 ezer zsidó (az összlakosság 7,3%-a), 280 ezer magyar (5,1%), 200 ezer cigány (3,6%), 85 ezer szláv (1,5%), 40 ezer német (0,7%), 20 ezer egyéb (0,4%), valamint az 1878-ban Ruméniához került Dobrudzsa vagy tucatnyi nemzetisége, ami 127 ezer főt (2,3%) jelent.²⁴ Ami érdekes, hogy Dobrudzsának mindössze 22%-a volt rumén nemzetiségű (az adatokat vesd össze Colescu jelentésével). Továbbá található még az országban 850 ezer (15,5%) úgynevezett idegen²⁵ is, aki bár rumén lakos, az oláh törvények nem sorolják sehová.²⁶ Ehhez képest, mint fentebb láthattuk, ők birtokolják a földterület 13%-át. Megállapítható, hogy Ruméniának mindössze 3,498 millió (63,6%) rumén lakója volt. Ez persze abszolút többség, de az ország 36,4%-át nem lehet úgy kezelni, mintha nem is lenne! Azonban nem csak ezek a siralmas adatok, hanem, hogy 1912-ben az erdélyi rumének 41%-a, az oláhországi rumének 80%-a írástudatlan! 1914-ben Oláhország lakosságának 18%-a városi, 82%-a falusi. Persze nem csoda, hogy az urbanizáció nem erőssége az oláhoknak,²⁷ hiszen Bukarest és Tirguviste a két legnagyobb település a XVIII. században még csak két, pár putrival körülvett török faerőd, pár száz lakossal és vagy száz-száz katonával.²⁸

   Így érkezett el Oláhország az I. világháborúhoz, ahol nem hazudtolta meg önmagát. Hagyományaihoz hűen lavírozott a szövetségek között. Előbb a központi hatalmak oldalán találjuk, majd átáll az antanthoz. A titkos, antanttal kötött, megállapodást azóta már mindenki ismerheti,²⁹ és látható, hogy az oláhok nem tettek mást, mint eddigi történelmük vonalán haladtak tovább. Az antant megajándékozta volna Oláhországot teljes Kelet-Magyarországgal, ha végig bírja a háborút. Ehhez minden feltétel adott volt, hiszen a központi hatalmak egy percig sem vették komolyan a rumén fenyegetettséget.³⁰ Erdélyben ennek megfelelően mindössze a pihenés céljából odaküldött hadosztályok tartózkodtak. Az antant a haditervet is elkészítette hű csatlósának. A fő csapás iránya: Budapest. Az oláh csapatoknak két lépcsőfokban kellett volna elérniük a Tisza vonalát, a mozgósítást követő 25-30. napon. Első lépcső: Beszterce, Marosvásárhely, Maros vonala. Második lépcső: Debrecen, Békéscsaba, Szeged. Ehhez napi 10-12 kilométert kellett volna előrenyomulniuk. A feltételek, mint említettem, adottak voltak, hiszen rumén oldalon 369 zászlóalj és 840 löveg sorakozott, míg Erdélyt mindössze 31 zászlóalj, 15 hadtápzászlóalj és 19 tüzérüteg védte. Az antant azonban elfelejtette az emberi tényezőt. A Ruméniánál jóval gazdagabb Erdélybe beözönlő oláh csürhe ugyanis nem az előrenyomulással, hanem a fosztogatással volt elfoglalva. A rumén csapatok ékei, még ott is, ahol nem volt ellenállás mindössze napi 2-3 kilométert tudtak előrenyomulni. 1916. szeptember közepén, 2 héttel a harcok megkezdése után, a támadás végképp elakad. Még a Marosig sem jutottak el, ami pedig csak az offenzíva első lépcsője lett volna. Ekkor fordult a kocka. A központi hatalmak átcsoportosításokat hajtanak végre, és súlyos vereséget mérnek az árulókra. 1916. december 6-án nem a Mikulás, hanem Mackensen tábornagy érkezik Bukarestbe, csapatai élén. Ruménia teljes megszállása azonban elmarad, mert az antant kihúzza a kátyúból az oláhokat. 1917-ben francia tisztek ezrei és fegyverek garmadája érkezik Moldvába, ami még az antant kezén van. Csak ez, és az orosz csapatok támogatása menti meg Oláhországot teljes kudarctól. Bár a központi hatalmak szép lassan megszállják a területet.

   1917 decemberében újabb fordulat következik. Ekkor ugyanis megkötik a breszt-litovszki békét. Az oláhok beijednek az orosz nagytestvér kiesése miatt, és késedelem nélkül fegyverszünetet kérnek, amit december 9.-én Focsaniban alá is írnak, így újra megkezdődhet a helyezkedés. Még az antanttal kötött megállapodást is képesek felrúgni, csak, hogy mentsék az irhájukat. 1918. február 9-én ugyanis a függetlenné váló Ukrajna különbékét köt jótevőivel, aminek hatására február 10-én (!) Ruménia is különbékét köt. A gyors helyzetfelismerés tehát mindig is az oláhok erőssége volt. Ha az orosz támogatás nincs a hátuk mögött, akkor nincs min gondolkodni. Az antanttól való eltávolodás villámgyorsan megtörténik. ’18. márciusában már egy németbarát kormány került hatalomra. A központi hatalmak persze megbocsátanak a megtévedt gyermeknek, és felbuzdítják Besszarábia megszállására. Az oláhok ezt meg is teszik és Kisinyovban fel is állítanak egy bábkormányt, ami kimondja az ország örök időkre Ruméniához való csatlakozását.³¹

   Ezután 1918. május 7-én megkötik a bukaresti békét, amit az utókor persze rablóbékének titulál, de nézzük meg mit is tartalmazott. A határkorrekcióknak köszönhetően Oláhország nem szenved veszteségeket, hiszen bár Bulgária igényt tart a mindössze 655 ezer lakosú Dobrudzsára, mert sok bolgár él itt, és Magyarországhoz is csatolnak 5.600 km²-t, ami egy 1,5-16 kilométeres sáv végig a Kárpátok vonalán, az újabb rumén beözönlés megakadályozására. De Ruménia megtarthatta a megszállt 45.632 km²-nyi területű, és 3 millió lakosú Besszarábiát. A központi hatalmak továbbra is katonai felügyelet alatt tartották az országot, és a hadsereget is limitálták 32 ezer főben. A leszerelést azonban nem ellenőrizték, így 1918 augusztusában még 175 ezer katona fegyverben volt. Ez is a megszállás keménységéről tesz tanúbizonyságot. A gazdasági „terror” azonban sokkal keményebb volt. A kőolaj teljes termelését egy német cég vette volna át, ami azért lett volna tökéletesen mindegy az oláhoknak, mert már korábban is említettem, hogy a termelés alig 10%-a volt hazai kézben. Továbbá az élelmiszerfelesleget is át kellet volna adniuk egy pár évig. Nem csoda, hogy az oláh vezetés feltétel nélkül elfogadta ezt a kegyetlen „rablóbékét”.

   A sors azonban sokadszorra is kegyes volt oláh-ajkú fiaihoz. A hadiszerencse újbóli változása változtatásra kényszeríttette Ruménia népét. A bolgár, majd a török hadsereg kiválása arra késztette az oláhokat, hogy másodszorra is kiváljanak a központi hatalmak kötelékéből. 2 nappal a német fegyverletétel előtt hadat üzent a központi hatalmaknak a pár hete megbuktatott német-barát kormány helyét átvevő vezetés. Az 1918 októberében megalakított kormány³² a háború befejezése után elrendeli a mozgósítást. És bár közel 1 millió magyar katona tért haza a frontokról, Károlyiék azóta is áldott demilitarizációs politikájának köszönhetően³³ mindössze 3-4 ezer fő védte Erdélyt a 39 ezres oláh hadsereggel szemben. Mivel ezt a haderőt még hátba is támadták a zsidó vörös-őrségek, nem csoda, hogy még a Dunántúlra is beözönlött az oláh csürhe.³⁴ A rumén politikusok, bár megszegték a ’16-os bukaresti egyezményt, mégis igényt tartottak mindenre. Bratianu miniszterelnök 1919-ben a következőket mondta: „Ezeknek a területeknek vissza (!) kell térniük Romániához.” Tudni illik Bukovinára és Erdélyre célzott ezzel a mondatával. A baj csak az, hogy míg Bukovina 1774 előtt valóban Moldvához tartozott, addig Erdély sohasem volt a rumén államközösség része!!!

   Az ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket persze megengedhették maguknak, mivel az antant igyekezett a kedvükben járni, igaz nem véletlenül. Berthelot francia tábornok nyilatkozott a következőképpen, 1919 januárjában: „Ha betartjuk ígéreteinket, Romániával egy több mint 15 millió lakosú valóságos francia gyarmatra teszünk szert, ahol fejleszteni tudjuk kereskedelmünket és iparunkat, s úgy érezhetjük magunkat, mintha otthon volnánk.” Ez ellen az oláhoknak semmi kifogásuk sem volt, hiszen ez a szerep sosem állt távol tőlük. A már általam korábban idézett Alecu Russo egy, a XIX. század közepe táján, elejtett gondolata érdekes párhuzamot mutat: „Egyik nap véletlenül egy nagy vásárban sétálok, és egyszer csak egy más világban éreztem magam. Embereket és olyan ruhákat látok, amilyeneket nem láttam a városban, és egy harmonikus, festői beszédet hallok, teljesen különbözőt a könyvek zsargonjától. Ettől kezdve kétségeim támadnak afelől, hogy a románok egy nemzet vagy egy modern kozmopolita gyarmat, francia - olasz - görög féle Algéria…” Berthelot tehát jól látta a helyzetet, a rumének mindenre hajlandók a jutalomért.

   Bár Clemenceau kijelentette: „A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le, mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét, mi a népek számára teremtünk békét.” Kár, hogy ebből semmi sem jött be, és inkább Vix alezredes mondott igazat: „Egyetlen tekintély érvényesül: az erősebb joga.” Nyilván Clemenceau is így gondolkodott, pláne miután kitagadta a saját fiát, mert magyar lányt vett feleségül.

   Erdély azonban egy pillanatig sem akart Ruméniához csatlakozni, sőt 1918 decemberében felvetődött az önállóság gondolata is. Ennek, a rumén szociáldemokraták körében, a másik oldalról is akadtak támogatói. Valóságalapját viszont szétverte a beözönlő oláh hadsereg. Így a 28 vármegye és Bukovina egyesülése megszületése előtt meghalt.

Folytatás!