Az összelopott ország
A dátumokkal mindig hadilábon álltam. A születésnapokkal főként így vagyok. Főleg, ha egy olyan valakié, aki nem nagyon érdekel. Most azonban történt valami, ami eszembe juttatta, hogy volt pár napja egy születésnap, amiről illene valahogy megemlékezni. Igaz, nem valami kerek évfordulóról van szó, hiszen a 22. messziről se olyan, hogy mindenképp lépnem kellene az ügyben, de mit csináljak, ha egyszer fél Európa azon röhög, hogy Szlovákia megszületésének évfordulóján tartott katonai parádézás alkalmával, egy légvédelmi ágyúval, szétlőttek egy kandelábert. Hát igen. Keserű iróniával megjegyezhetném, hogy nem csak a magyaroknak jutott sanyarú sors ebben a szedett-vedett kis országban, hanem már a lámpavasak sincsenek biztonságban. Ez a lámpavasak sorsa. Akarva akaratlanul bekerülnek a történelembe. Máshol embereket húznak fel rá, okkal, ok nélkül, itt szitává lövik. Okkal, ok nélkül.
De ha már így előkerültek, akkor emlékezzünk meg róluk pár mondatban. A 22. évforduló alkalmával írok pár sort, persze nem minden előfutár nélkül.
Annak idején, nagyjából az ezredforduló tájékán, a fejembe vettem, hogy kicsit körülnézek a környékünkön. Egy könyvet szerettem volna írni, amiben egy-egy fejezetet szántam Romániának, Szerbiának és Szlovákiának. Az előszava ez lett volna:
Történelemtanulmányok margójára
Mottó: A bíró által megítélt 11-esből született gól akkor is érvényes, ha az egész publikum háborog.
Nincs szó képzavarról, ugyanis tényleg úgy érzem magam, mint az egyszeri játékvezető, aki egy hatalmas szurkolótáborral rendelkező, nagy múltú csapat ellen 11-est ítél. Ám, ha egy kicsit utána nézünk a nagy múltú csapatnak, kiderül, hogy nemrég alapította pár hazug, becstelen gazember, szurkolótábora pedig nem más, mint egy hőbörgő csürhe. A párhuzam pedig a ma oly népszerű történelemszépítés (vagy inkább történelemhamisítás) miatt került elő. Jelentéktelen nemzetek, jellegtelen történelmüket igyekeznek kiszínezni, felnagyítani, én meg nem győzöm leszedni róla a sallangot, hogy végre előkerüljön az igazi történelem. Jelen műben bátorkodtam három 11-est is megítélni, aminek a szenvedő felek várhatóan nem fognak örülni. Ez azonban engem, egy cseppet sem érdekel.
Nos, Romániának és Szerbiának aránylag könnyen megadtam az említett 11-eseket, Szlovákiával meggyűlt a bajom. Nem véletlenül. Románia és Szerbia sem büszkélkedhet hosszú és eseményekben gazdag történelemmel, de ott legalább volt miről írnom. Ugyebár a vélt és a valós történelmet állítottam egymás mellé, ami azért volt könnyű, mert a románoknak csak vélt történelmük van. A szerbek se piskóták, de ezeket majd akkor mindenki elolvashatja, ha majd közzéteszem a tanulmányok közt. Ugyanis ezek legalább elkészültek. Szlovákiába beletört a bicskám. Továbbra is hangsúlyozom, az ezredfordulóról beszélünk. Szlovákiának nemcsak vélt történelme nem volt, hanem semmilyen! Amikor nagy nehezen belefogtam az az országnak csúfolt valami nem 22 éves volt, hanem csak 7! A történelmi tanulmányom egy aktuálpolitikai értekezés lett volna. Persze volt akkor is érdekes téma. Elég csak a Meciar nevű egykori miniszterelnökük akkoriban kreált nyelvtörvényére gondolni, ami arról szólt, hogy hivatalos helyeken csak és kizárólag szlovákul lehet beszélni. Mindenkinek! Az elsőként a szlovák orvosok zendültek fel, hiszen a törvény értelmében nem használhatták volna a rendelőikben a latint, ami elég körülményessé tette volna a gyógyítási folyamatot, mivel szakkifejezéseik többségének nincs szlovák megfelelője. Hála az égnek ez az őrület hamar alábbhagyott, de ahogy elnézem északi szomszédainkat a magyargyűlölet azóta sem hagyott alább.
Nézzük akkor egy kicsit a történelmüket. Most jön a poén, hogy egy sms-ben elfér, de sajnos ki kell ábrándítanom mindenkit, hogy ez nem egészen így van. Ezek az emberek ugyanis már párszáz éve itt élnek mellettünk. Attól, hogy államiságot nem nyertek soha, az nem elsősorban rajtuk múlt. Viszont, ha egy kicsit jobban utánanézünk, ez nem véletlen. Hiszen sosem volt vezető nép. Mindig valakinek az árnyékában vegetált, és rajta élősködött. Eredetileg a Kárpátok északi oldalán éltek, és a horvátok őseit, a fehér (északi) - horvátokat szolgálták. Ezek a horvátok átkeltek a Kárpátokon, egyesültek az onogurok egy részével, majd az avarokkal és a székelyekkel karöltve a Felső-Tisza vidékén bevárták a magyarokat, hogy együtt hódítsák vissza a Kárpát-medencét a megszállóktól. A szlovákokat viszont ekkor már valahol elhagyták. Senki sem tudja, hogy hol, meg hogy mikor kerültek a Kárpát-medencébe, de sok árulkodó jel van, hogy elég későn.
Szeretik Szvatopluk úgynevezett Nagy Morva Birodalmát az első szlovák államként bemutatni, de annak például nem véletlenül van a nevében, hogy morva. Maradjunk annyiban, hogy ha nem is volt nagy, de morva volt, nem szlovák. És ha már itt tartunk, hogy szlovák. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy ha azt mondom, hogy nem is így hívták őket. De itt jön az egyik árulkodó jel. A magyarok ugyanis minden szlávot tótnak hívtak. De egy idő után azért mindegyik kapott saját nevet (horvát, szlovén, cseh, rác, lengyel, stb.), kivéve a szlovákok. Na így ők maradtak a tótok. Tehát hol lehettek ezek a tótok? Ahol most élnek, ott biztos nem, mert abban az időben a Trencsén-Besztercebánya-Kassa vonaltól északra eső terület jobbára lakatlan összefüggő erdőség volt. A Vág völgyében pedig akkor még a székelyek éltek. Nos, valószínűleg akkor szivároghattak oda, amikor a székelyek át lettek telepítve a nyugati határról a keletire. Aztán szép lassan megragadtak. Elkezdték kiirtani az északi erdőket, és belakták azt a vidéket. Majd elkezdtek sokasodni. Magukba olvasztottak minden északról jövő szlávot (például a cseh-morva huszita menekülteket), és úgy elszaporodtak, hogy Mátyás idején már közel 200 ezer volt a számuk. A németek után ők voltak a legjelentősebb kisebbség, igaz ez akkor még kb. 5-7%-os arányt jelentett az összlakosságból, de jött a török vész, ami nekik már nem is annyira volt vészes. Ahol ők éltek ugyanis, az kimaradt a megszállásból. A magyar lakosság olyan vészesen elfogyott, hogy például azt is meg kellett engedni, hogy a tótok beköltözhessenek a városokba, ami addig rendeletileg tiltott volt. 1532-ben Besztercebányába engedték be az elsőt, és tudjuk, hogy mennyien jöttek utána.
A török kiűzése után az addig 80%-os magyarság 30%-ra csökkent. A magyar-szlovák nyelvhatár pedig 10-40 kilométerrel tolódott délebbre. Eltűntek a magyar nyelvszigetek, és a korábban vegyes területek teljesen szlovákká váltak. Persze ekkor még senki se gondolta, hogy pár száz év múlva ebből baj lesz. Ugyanis ekkortájt nem beszélhetünk egységes szlovákságról. Főleg, hogy mint említettem, ez a népnév nem is létezett, de az már csak részletkérdés. A módosabb tótok hű szolgái voltak az országnak. Csak magyarul voltak hajlandóak megszólalni, és vadul tagadták eredeti szlovákságukat, a köznép pedig háromféle nyelvjárást beszélt, és teljesen el volt szigetelve egymástól. Vallásilag sem voltak egységesek. Többségük katolikus volt, és magyar-párti, a kisebbség pedig evangélikus, ők pedig a csehekhez húztak. Annyira, hogy még a miséik is csehül folytak.
A XVIII.-XIX. század fordulóján aztán megtörtént az áttörés. Elkezdődtek az első próbálkozások az egységesítésre. A katolikus értelmiség inkább az orosz nagytestvérhez kezdett el közeledni a pánszláv egyesítés jegyében. Hogy az evangélikusokat is rávegyék, kompromisszumos ajánlatként a nyugati-szlovák nyelvjárást javasolták irodalmi nyelvnek, mert az hasonlít a legjobban a csehhez. Az igazi összefogás azonban az osztrák császár segítségével jött létre. A ’48-as forradalom leverésében való részvételért cserébe kiváltságok sorát ígérte a tótoknak, akik természetesen beugrottak a csőbe. A kiváltságokból semmi nem lett, de nagyjából innen számíthatjuk az egységes szlovákság megalakulását. Ekkor sikerült dűlőre jutniuk nyelvkérdésben, mivel innentől az úgynevezett „irodalmi szlovák” a közép-szlovák nyelvjárás a cseh helyesírással.
Itt kezdett elszaladni a szlovákokkal a ló. Ebből az időből származnak a híres szlovák eredetmondák, a már említett Nagy Morva Birodalom, mint első szlovák állam. De kitalálták azt is, hogy a makedón Nagy Sándor kitűnően beszélt szlávul, és kiváltságlevelet adományozott a szlovákoknak. De szlovák volt Noé fia Jafet, vagy Szent Jeromos. Hogy csak a pikánsabbakat említsem. 1861-ben pedig Turócszentmártonban egy olyan önkormányzatot akarnak létrehozni, ahol olyan megyéket is szlovák fennhatóság alá akarnak vonni, ahol nem is éltek szlovákok. Bár ők már akkor a „több millió szlovák testvérünk” formulát használják, ennek a hazugságnak senki nem dőlt be. Természetesen elutasították. 1874-ben három szlovák gimnáziumot kellett bezárni, mert irodalmi tevékenységük magyarellenes tevékenységre korlátozódott, és nem látta el azt a feladatot, amiért létrehozták. Az I. világháborúra már egy teljesen ellenséges szlováksággal érkeztünk, aki mindent elkövetett, hogy a háborút elveszítsük. A parasztok inkább éheztek, de az összes gabonájukat elégették, vagy a folyókba öntötték, nehogy valamennyi is a hadsereghez kerüljön. Ahol a saját fiaik is harcoltak. Bár náluk ez a tevékenység kimerült abban, hogy mivel nem merték őket a frontra kiküldeni, raboltak, fosztogattak, járókelőket molesztáltak, részegeskedtek és randalíroztak. Akiket pedig kénytelenek voltak kiküldeni a harctérre, azok a vonatokról lövöldöztek a vadakra, a háziállatokra, a távbeszélő vezetékek porcelánszigetelésére, de nem ritkán a pályaudvari veszteglések közben a peronon álló tisztekre. A végén el kellett tőlük venni a fegyvereket, amit csak a fronton kaptak vissza, ahova kimentek megadni magukat.
Meg is lett az eredménye. 1918 elején már tettek burkolt célzásokat a független csehszlovák államra, de csak a háború végén kiáltották ki a Csehország elszakadását Ausztriától, és a tótok lakta területek csatlakozását. A szlovákok azonban meghátráltak. Az rendben van, hogy ők nem a vesztes oldalra kerültek, attól függetlenül, hogy ott álltak, de a csehekből nem kértek. A nyugati- és a közép-szlovákok várakozó álláspontra helyezkednek, de a kelet-szlovákok egyértelműen a Magyarországon belül maradás mellett foglalnak állást. Az antant kimondta a szlovák területek elszakadását, de a tótok először sehol nem vették át a hatalmat. Végül pár cseh önkéntes veszi át a kezdeményezést, és betör Magyarországra. Elfoglalnak pár nyugat-felvidéki települést, de egy csekély harcértékű szedett-vedett magyar hadsereg kizavarja őket az országból. A csehek bepanaszolják a magyarokat az antantnál, a magyarok pedig egyeztetni kezdenek a tótokkal, akiket Milan Hodza képviselt. Majdnem sikerült is megegyezni, hiszen a magyarok autonómiát adtak volna a szlovákoknak, Hodza pedig tartott a belső forrongástól, a csehek gyengeségétől és az antant sem szolgált rá a bizalomra. A cseh panasz azonban hamarabb célhoz ért, mint ahogy a magyarok és a szlovákok meg tudtak volna egyezni, de végül Hodza is meggondolta magát, és pár év múlva már hű szolgálója lett a csehszlovák államhatalomnak. Aminek a létrejöttét annak a 20.000 olasz légiósnak köszönhették a csehek, akiket az antant a térségbe vezényelt, és megszállta a Felvidéket.
Persze itt is számok elferdítésével igyekeztek érvényt szerezni a meghódított területek jogosságának, és ahogy minden trianoni határnál láthattuk, jól dolgoztak. Elcsalt népszámlálási adatok, és a hazugság, hogy a cseh és a szlovák egy nép. Bárcsak akkor tiltakoztak volna olyan hevesen a szlovákok, mint ahogy napjainkban próbálják tagadni a tényt, hogy ők is csak csehek, csak más nyelvjárást beszélnek. De legyenek egy fajtájúak. Nem érdekel. Viszont azt végképp nem értem, hogy szegény ruszinokat milyen apropóból gondolták cseh fennhatóság alatt jobb helyen. Tény azonban, hogy a cseheknek sikerült megszállniuk 62.000 km2-t, ahol viszont csak töredékén éltek szlovákok. Olyan stratégiailag fontos városokat sikerült megszerezniük, ahol a szlovák elem csak törpe kisebbségként élt. Kezdhetjük mindjárt Pozsonnyal, ami csak azért kellett, hogy legyen egy fővárosa az addig soha sem létező államalakulatnak. A maga 15%-os szlovákságával. De sorolhatom tovább is a városokat. Érsekújvár 6%, Léva 7%, Losonc 13%, Jolsva 16%, Rozsnyó 6%, Kassa 15% szlovák. És hol vagyunk a tényleges határtól? Pikáns adalék, hogy Nyitra lakosságának is csak 30%-a szlovák, de megszállták még Ungvárt és Munkácsot is. Előbbiben 7%, utóbbiban 0,2% a szlovák. Még jó, hogy Burgenland nem került „csehszlovák” uralom alá, pedig Benes mindent elkövetett, hogy megszerezze. Ott aztán komoly százalékban találtunk volna szlovákot vagy csehet. Persze a megszállás után mindent elkövettek, hogy helyrebillentsék az etnikai egyensúlyt. 1922-ben Pozsony, Kassa, Ungvár és Munkács kivételével a városokat visszaminősítették nagyközséggé, hogy az önkormányzatok ne tudjanak beleszólni a kormány intézkedéseibe. Így nyugodtan fel tudták számolni a magyar iskolákat, és kisajátították a magyarok földjeit. Majd mindenhová tótokat telepítettek. Azt is megoldották, hogy a magyar képviselőknek 40%-kal több szavazatot kelljen szereznie a parlamenti helyért, mint csehszlovák kollegájának. És ez csak töredéke annak, amit a 18 év alatt elkövettek, annak érdekében, hogy teljesen ellehetetlenítsék a felvidéki magyarokat.
1938-ban aztán visszatér az anyaországhoz a Felvidék déli sávja, majd 1939-ben mikor ezt a szörnyszülöttet végleg felszámolják a magyar katonák virágesőben vonulnak be Kárpátaljára, ahol a ruszinok részére olyan autonómiát biztosítanak, amit azóta is visszasírnak. Csehország megszállása után viszont létrejöhetett az emberiség történelmében először egy Szlovákiának nevezett valami. Amit országnak nem igazán neveznék, mert inkább csak egy náci bábállam. A zsidókat sokkal előbb kezdik likvidálni a gazdasági és a kulturális életből, mint Magyarországon, és a sárga csillagot is előbb kezdik velük hordatni. A munkatáborokba való szállításról már nem is beszélve. Még köztéri felirat is utasított: „Zsidóknak, cigányoknak, kutyáknak bemenni tilos!” Valamint Szlovákia tovább kitartott a háború végén, mint Magyarország, mégis mi voltunk az úgynevezett „utolsó csatlós”.
A háború után így a felvidéki területek másodszorra is jogtalan megszállás alá kerültek, és helyreállították a minden értelmet nélkülöző Csehszlovákiát. A bosszú, mint láttuk nem maradt el. A Benes dekrétumok, amik már 1942-ben Londonban megszülettek, a mai napig érvényben vannak, és a kollektív bűnösség elve alapján mindenkivel leszámoltak. A németeket egyszerűen kiűzték a hazájukból, a magyaroknak pedig felajánlottak egy lakosságcserét. A baj csak az volt, hogy a magyarországi szlovákok száma 1/5-e a szlovákiai magyarokénak. Így a teljes lakosságcsere elég perverz ötletnek bizonyult. A kommunisták azonban belementek egy 1-1-ben történő lakosságcserébe, ami azt jelentette, hogy 73.273 szlovák önkéntes költözhetett a 68.407 kitelepített magyar helyére.
Ami ezután történt az pedig már a jelen. Csehszlovákia egy megszakítással 66 évig bírta, aztán a gazdaságilag fejlettebb csehek rájöttek, hogy a Kárpátokon túl mégse csehek élnek, így elzavarták őket. 1993. január 1-én megtörtént a szakítás, amit Szlovákiában így ünnepelnek. Szitává lövik a lámpaoszlopot. Mintha az a szerencsétlen tehetett volna akármiről is…