A népek barátsága

   A cikk megírásához az adott ihletet, hogy egy nem Magyarországon született ismerősömmel beszélgettünk a magyarokról. Ő is azt az általánosan kialakult nézetet vallja, amit oly sokan gondolnak rólunk a nagyvilágban. Mégpedig azt, hogy a magyar egy pesszimista nép. Szerintem azonban ez nem igaz. Mindössze arról van szó, hogy mi nem szeretünk senkit. Ezért lehet az, hogy befelé fordulónak látnak minket. De aztán ez ütött szöget a fejembe, és el kezdtem gondolkodni rajta, hogy vajon csak mi nem szeretünk senkit? Más népek hogyan viszonyulnak a szomszédaikhoz? Ebből született meg ez az elemzés.

   Mire is gondoltam, amikor kijelentettem, hogy minket senki sem szeret, és mi sem szeretünk senkit? Milyen a magyar nép viszonya a közvetlen környezetével? Azt, hogy nem csak más népeket nem szeretünk, hanem még a sajátunkat sem, mindenki tudja. Elég arra gondolni, hogy a csonkamagyarok többsége hogyan viszonyul az ideiglenes határokon kívülre szorulókhoz, vagy arra, hogy két magyar hogyan viszonyul egymáshoz külföldön. Tapasztaltam, hogy a világ két különböző pontjáról származó külföldi Magyarországon hamarabb összefog, mint két magyar külföldön. De nézzük meg, hogy más nemzetekkel milyen kapcsolatban vagyunk.

   A Csocsó, avagy éljen május elseje! című filmből kölcsönzött illusztrációm nem véletlen. Pár évtizeddel ezelőtt ugyanis nagy volt az összeborulás Európának ezen a fertályán. A népek barátsága a tetőfokára hágott. Vagy mégsem? Biztosak vagyunk benne, hogy ahogyan vezetőink folyamatosan körbecsókolták egymást, mi is ezt tettük a környező országok népeivel? Én nem vennék rá mérget. Bár újra reneszánszát éli az évszázados magyar-lengyel barátság, olyan nagy összefonódásról azért nem tudok beszélni. Mindig jóban voltunk, és segítettük egymást, de érzek egy kis tisztes távolságot a két nép, és vezetői között. Vannak dolgok amikben egy az egyben más véleményen vagyunk. Pozitívum, hogy nem utáljuk egymást csípőből, és már ez is valami. A kommunizmus alatt talán még az egykori Jugoszláviával volt szolidabb a viszonyunk, mivel a horvát származású Tito megtörte a nagyszerb nacionalizmust, és már nem voltunk olyan ősi ellenségek, mint korábban. A helyzet azonban nem lett fenékig tejfel, hiszen, míg korábban mindenkit elnyomtak a szerbek, addig ez Tito alatt arra korlátozódott, hogy a nemszláv elemeket kell lehetetlen helyzetbe hozni. Ettől függetlenül példaértékű volt a nemzetiségek helyzete az egykori Jugoszláviában. A többi kommunista ország a lába nyomába se léphetett. Ez természetesen Tito halálával együtt szertefoszlott, és a ’90-es években egy véres háborúba torkollott. Amiben mi természetesen a horvátokat támogattuk, mivel mégiscsak ott van az a 800 év közös történelem, meg a szerbeket ki nem állhatjuk. Hogy mi miért viszonyulunk úgy hozzájuk, arra egyértelmű a válasz, hiszen az összes országrablót egyformán utáljuk. A horvátokkal viszont elég érdekes a helyzet. Valamilyen szinten szimpatizálunk velük, de olyan mérhetetlenül nagy imádatról nem beszélhetünk, ahogy most a lengyelek vannak körberajongva. Őszintén szólva ezt nem nagyon értem. Hogy a horvátok miért nem szeretnek minket annyira, arra a sok elvakult revizionista még csak véletlenül sem tudja a választ. Pedig egyszerű. Az úgynevezett „Nagy-Magyarország” térképünk azt sugallja, hogy mi nem egyesülni szeretnénk a horvátokkal, hanem egy részüket el akarjuk csatolni. Pedig ha valakivel szorosabbra kéne fűzni a kapcsolatainkat azok pont a horvátok. Szerintem inkább velük kéne olyan szövetségi viszonyt kiépíteni, amit az elmúlt években a Visegrádi Négyekben összetákoltunk olyan országokkal, akikkel finoman szólva sem fenékig tejfel a viszonyunk. Nézzük is ezt a szövetséget. A lengyelekről már volt szó. A szlovákokkal kapcsolatban vannak érdekességek. Utáljuk őket, mivel őket tartjuk országrablónak, pedig nem is ők azok, hanem a csehek. A csehek csonkították meg Magyarországot, és csatolták magukhoz a felerészben szlovákok lakta Felvidéket, mondván, hogy a cseh és a szlovák nép azonos. Ez persze az évek során finomodott, és már korántsem olyan nagy náluk az összeborulás. De erre majd később visszatérünk. A szlovákok azonban elfogadták velünk szemben az országrabló titulust, ezért féltik tőlünk a függetlenségüket, és folyamatos veszélyforrásként tekintenek ránk. A politikai elitjük igyekszik jó viszonyt ápolni a miénkkel, ami gazdasági szinten jót tesz a két ország kapcsolatának, de mihelyt közelednek a parlamenti választások előszeretettel húzzák elő a „magyar-kártyát”. Ahogy a románok is. Még a románok is „évszázadok óta” tartó gyűlöletről beszélnek, ami persze nem teljesen igaz, és nem is ilyen egyszerű. Főleg azért, mert Románia ténylegesen csak 1878 óta létezik, nem árt kicsit finomítani a dolgon. Tény, hogy a legfőbb országrablóról beszélünk. Ezt tudják ők is, és féltik a megszállt területeket tőlünk. Jellemző, hogy 100 évvel Trianon után sem tudnak úgy rátekinteni Erdélyre, hogy ez az országuk egy része, hanem egy megszállt terület, amit a magyarok vissza akarnak foglalni tőlük. Egy része egy időre már egyszer visszakerült, úgyhogy nem alaptalan a félelmük. Bár a politikusaik azt hirdetik, hogy el akarjuk tőlük foglalni, a lelkük mélyén ők is tudják, hogy mi vissza (!) akarjuk foglalni. Ebben partnerek lehetnének a moldávok, ahogy az egy másik írásomban részletesen kitárgyaltam. Az évszázados rossz viszony ugyanis a havasalföldi oláhokra igaz, ők ugyanis az igazi románok. A moldávok teljesen más népség. Nem véletlenül éltek külön évszázadokon keresztül.

   Ezek után nézzük a többieket, bár érintőlegesen pár kapcsolat már szóba került. Kanyarodjunk vissza először az egykori Jugoszláviába. Nem mai a történet, hiszen már csak az idősebbek emlékeznek rá, hogy milyen is volt ez az ország. A létrejöttét is a kényszer szülte, hiszen a horvátok nem akartak a szerbekkel közösködni, de mivel a levegőben lógott egy olasz megszállás, így inkább őket választották, ha már az akkori vörös magyar kormány a szakítás mellett döntött. A tényleges országvesztés már 1918-ban megtörtént. Trianon csak a hivatalos formába öntése lett az addigra kialakult tényhelyzetnek. Kezdjük azonban a szlovénekkel, hiszen a gyűlöletes horvát-szerb viszonyt kár tovább ragozni, mivel az éveken át tartó háborút nem fogja egyik fél sem elfelejteni. A szlovének helyzete elég speciális ebben a térségben. Ők se nagyon szeretnek senki, ráadásul ellentétben a többi egykori „jugoszlávval” nem is dél-szlávok. Nyelvük a csehekével rokon, és a történelmüket az osztrák megszállás írta. A császárságon belül semmiféle autonómiát sem kaptak. Mindössze Krajnában voltak abszolút többségben (93%), de itt csak a szlovének mindössze fele élt. A szlovének lakta területen már szlovén középiskola sem volt, és a hivatalos nyelv mindenütt a német. Nagyjából ez meg is határozza az osztrákokkal fennálló kapcsolatukat, és akármilyen furcsa a szerbekkel fennálló kapcsolatukat is. Ugyanis ezért menekültek a Monarchiából a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba. Ott mindent megkaptak, és a szerbektől is elég messze voltak ahhoz, hogy hatással legyen rájuk a nagyszerb őrület. Jugoszláviából is nagyjából békés úton tudtak kilépni, úgyhogy mint az egykori Jugoszlávia legfejlettebb tagköztársasága nem nagyon vannak problémáik. Kapcsolatuk a horvátokkal már nem ennyire szívélyes, és akármilyen furcsa az olaszokkal kifejezetten rossznak mondható. Természetesen itt is a birtokolt terület az, ami a feszültség forrása. Az olasz-szlovén határt ugyanis mindketten máshol képzelik el. Ahogy az olasz-osztrák viszonyt is erősen beárnyékolja, az hogy kié Dél-Tirol. Az osztrákok helyzete is elég érdekes. A magyar-osztrák közös múltról gondolom nem kell sokat beszélnem. Megdöbbentő volt azonban számomra, hogy sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy az osztrákokat miért hívjuk sógoroknak? Még olyan se tudja, aki előszeretettel használja. A sógor nem más, mint a házassággal szerzett rokon. Ezek az osztrákok. Királyaink házassága révén szerzett rokonaink. Ez nagyjából el is mond mindent a két nép kapcsolatáról. Nem akartuk egymást, de mégis úgy alakult, hogy pár száz évig meghatároztuk egymás sorsát. Egy másik érdekesség, hogy hogyan állnak egymással az osztrákok és a németek. Nagyjából úgy, mint a felnémetek meg a bajorok. A németeknek annyi csoportja van, hogy szinte követhetetlen. Viszont nem véletlenül van mindegyiknek saját népneve. Ezek ugyanis olyan szinten más németet beszélnek, hogy meg se értik egymást. Az osztrákok nagy része a ’60-as ’70-es évekig még németnek vallotta magát. Mára szinte senki. Amúgy ez nem teljesen véletlen. Az osztrákok mindig is külön utakon jártak a többi némettől. Talán csak annyi a közös bennük, hogy mindketten utálják a cseheket. Hogy miért? Azt a 3 millió lapátra tett szudéta-németet szerintem nem mostanában fogják megbocsátani nekik. De csehek kapcsolata nem csak a németekkel problémás. A lengyelekkel nem teljesen egyeznek a vélemények a köztük meghúzott határral kapcsolatban. A szlovákokkal lehetne jó a viszonyuk, hiszen anno még azt is elterjesztették, hogy egy azon nép a kettő, de ahogy már korábban szóltam róla, ez azóta kissé árnyaltabb lett. Ha finoman akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy utálják egymást, és a magyaroknak azt mondják róluk, hogy „a mi nyelvünket beszélik, és a ti országotokat lakják”. Azon túl, hogy van benne valami, azért azt sem árt elfelejteni, hogy ezt elsősorban nekik köszönhetjük. A szlovákokat az utóbbi időben hivatalból elkezdték utálni a lengyelek is, ahogy a románokat, nagyjából a velünk való barátság jegyében.

   Még mielőtt azonban bárki elkezdene köpködni, hogy milyen utálkozós népek lakják ezt a Közép-Európát, azt azért felvilágosítanám, hogy nyugaton se sokkal jobb a helyzet. Elég csak megnézni, hogy milyen állapotok uralkodnak a spanyolok és a katalánok között, vagy a franciák és a németek között. Hogy az angol-ír konfliktust már ne is említsem.

   Tehát nem kell minket leszólni azért, mert nem tudunk kijönni a szomszédainkkal. Most már láthatjuk, hogy szinte senki sem tud. Nem mondom, hogy ez felment minket, de attól még a tények, tények maradnak.