Szokásunkhoz hűen csapjuk fel kedvenc történelemkönyvünket, és lapozzunk bele! Aki egy kicsit jártas a témában annak folyamatosan ott motoszkálhat a fejében, hogy ami most történik, azt én már láttam valamikor, valahol. Nem kell a hadtudományok doktorának lenni ahhoz, hogy átlássuk a helyzetet, de ha nem értünk hozzá, akkor inkább csendben kéne maradni.
Elemezgessük hát az elmúlt egy évet, és nézzük meg, hogy mi várható.
Egy kisebb diplomáciai bonyodalom keveredett abból, hogy Orbán Viktor megjegyezte, hogy Magyarországnak volt tengere, de elvették tőle. A baloldali sajtó azonnal farkast kiálltott, és történelemhamisítással vádolta a magyar miniszterelnököt. A horvátok pedig felültek az irredenta vonatra. Mivel én egy komoly tanulmányban feldolgoztam Fiume történelmét, így a Politikai hobbista csapatával ismét összedobtunk egy hiánypótló anyagot.
Mottó: „Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el.” Bonaparte Napóleon
Már két hete zajlik az a háború, amiről sejtelmünk sincs, hogy milyen szinten fogja megváltoztatni a teljes eddigi életünket. Pedig meg fogja. Ha tetszik, ha nem.
Ez elmúlt két hét rengeteg kérdést vetett fel. Olyanokat, amikre eddig nem gondoltunk. Olyanokat, aminek eddig nem volt létjogosultsága. Olyanokat, amik abból adódnak, hogy a szemünk előtt zajló folyamatoknak látszólag semmi értelme.
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy megmondjuk, 2022. február 24-e be fog kerülni a történelemkönyvekbe. Hogy milyen felütéssel, arról még sejtésünk se lehet, hiszen senki sem tudhatja, hogy ez az egész incidens meddig fog tartani, és mi lesz a vége. A hetven és a harminc éves háború is csak utólag kapta a nevét, ahogy az első világháborút csak a második után keresztelték át az addigi Nagy Háborúról. Ezek nem meglepő dolgok, hiszen az elemzés már az utókor dolga, ők látják komplexen az egészet.
A történelemben vannak időszakok amikről vajmi keveset tudunk. Az ókorban sok olyan társadalom létezett, amiről mindössze annyit lehet tudni, hogy volt. A régészek találnak használati tárgyakat, töredékeket, mindenféle emberi tevékenységre utaló nyomot, ami alapján feltételezhetjük, hogy az adott helyen emberek éltek.
Szokták mondani, hogy a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni. A migráció kérdése sajnos nem engedi meg, hogy csak úgy elmenjünk mellette. Ahogy rendszeres olvasóim már megszokhatták tőlem, olyan módon fogom ezt a témát újra boncolgatni. Egyszer már feldobtam az asztalra, és bemutattam, hogy mi magyarok miért utasítjuk el zsigerből a migrációt,
Vannak dolgok amikkel szükségszerű foglalkoznunk, és vannak dolgok amikkel nem. Én legalábbis így vagyok vele. Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően egy nyugodt ember vagyok, és nagyon nehéz kizökkenteni a komfortzónából. Ezért is tartom magam ahhoz, hogy nem foglalkozok aktuálpolitikával. Vannak ezzel kapcsolatban unalomig ismételt mondataim, aki már olvasta az úgyis tudja, aki meg nem, az keressen vissza utánuk.
Napjaink gumicsontja ez a szó. Mindenki ezzel van elfoglalva nap, mint nap. A megítélése természetesen mindenkinél más, de alapvetően nem nagyon van olyan ember akit ez a dolog hidegen hagyna. Most jön a támadás, hogy miért foglalkozok a témával, hiszen én rendre el szoktam határolódni amikor aktuálpolitikai téma vetődik fel.
A történelem tele van furcsa történetekkel. Ez volt az ami miatt én annak idején megszerettem. Sokaknak csak az évszámok magolása az ami megmarad a történelemtanulásból, pedig jóval többről van szó. Mindig szoktam mondani, hogy a kor gyermeke sosincs tisztában azzal, hogy éppen „történelmet ír”, ugyanis a nagy sorsfordító események jelentős része, még csak véletlenül sem annak indult, mint ami végül lett belőle.
Egy korábban már megpendített húrt szeretnék újra megszólaltatni. A történelmi lant ugyanis ismét olyan dallamot játszik ami fülemnek igazán kedves. Azt mindenki kívülről fújja, hogy Erdély nem Románia. De, hogy a Kárpátok és Prut között elterülő Moldva sem az, már gondolom kevesebbeknek ismerős. Pedig ez így van. Történelmi mélypontra süllyedt Moldova és Románia viszonya.
