A nevenincs háború
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy megmondjuk, 2022. február 24-e be fog kerülni a történelemkönyvekbe. Hogy milyen felütéssel, arról még sejtésünk se lehet, hiszen senki sem tudhatja, hogy ez az egész incidens meddig fog tartani, és mi lesz a vége. A hetven és a harminc éves háború is csak utólag kapta a nevét, ahogy az első világháborút csak a második után keresztelték át az addigi Nagy Háborúról. Ezek nem meglepő dolgok, hiszen az elemzés már az utókor dolga, ők látják komplexen az egészet.
Egy biztos, Oroszország fegyveres erővel megtámadta Ukrajnát. Ennyit tudunk, meg azt, hogy hogyan keveredtünk el idáig. Sokan már most lándzsát törnek egyik vagy másik fél mellett, de ettől óva intenék mindenkit. A legjobb, amit tehetünk, hogy kimaradunk a buliból, és védjük a határainkat. El fog jönni a mi időnk is. Hogy jelen esetben ki a jó, és ki a rossz fiú, azt majd szintén az utókor dönti el. Nekünk nincs más dolgunk, mint sodródni az árral. Mást nem is nagyon tehetünk.
Régi vesszőparipám, hogy ha meg akarjuk érteni a zajló folyamatokat, akkor keressünk történelmi példákat. Az ember már jó ideje él a Földön, és nagyjából kimerítette cselekvéseinek tárházát. Nem nagyon tesz olyan, amit előtte nem próbált volna meg valaki, több kevesebb sikerrel.
Ahogy elnézem jelen esetben Putyin is ezt teszi. Egész idáig nem csinált mást, csak várt, és figyelt. Most pedig nem csinál mást, csak szembesíti ellenfeleit az ő korábbi tetteikkel, és ezért nehéz eldönteni, hogy ebben a játékban most ki is a rossz. Ha kijelentjük, hogy az oroszok, akkor mit mondunk az amerikaiakra, akik az elmúlt húsz évben ugyanezt csinálták, különböző indokokkal? Emlékszünk rá, és Putyin is emlékeztette Olaf Scholzot, hogy anno a NATO a koszovói népirtásra hivatkozva bombázta Belgrádot. Most Putyin ugyanezt teszi Kijevvel. Irakba soha meg nem talált tömegpusztító fegyverek miatt kellett az USA-nak bevonulnia, Afganisztánt pedig Osama Bin Ladel felkutatásának apropóján dúlták szét. Egy korábbi írásomban kifejtettem, hogy szerintem Putyin elindult a hitleri úton, és az orránál fogva vezeti a világot. Ahogy a németek 1940-ig bármit megtehettek válaszlépés nélkül, most azt csinálják az oroszok is. Engem a Szudéta-vidék megszállása kísértetiesen emlékeztet a Krím megszállására. A hangzatos kirohanásokon kívül nem igazán történt semmi. Európa nem is tehet mást, hiszen ezer szállal kötődik Oroszországhoz, és olyan szintű függés alakult ki, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Oroszország szinte korlátlan mértékű nyersanyaggal rendelkezik, ami Európának létkérdés. Be is jelentették, hogy szankciók lesznek, ami a meglévő kereskedelmi kapcsolatokra nem vonatkozik. Megállapították a status quo-t, miszerint NATO tagállamot nem érhet bántódás, minden más esetben félrenéznek. Ezt Putyinnak nem lesz nehéz betartania, hiszen nem is ez a célja. Legalábbis egyelőre.
De ne is szaladjunk ennyire előre. Inkább azt nézzük meg, hogy hogyan jutottunk el idáig.
Ugyanis komoly előzmények voltak, amik a Krím 8 évvel ezelőtti annektálásával kezdődtek. Putyin ott is tutira ment, hiszen tudta, hogy a nyugat nem fogja komolyan felemelni a hangját, hiszen ők ugyanezt tették 2008-ban Koszovóval. Az idei év elejéig aránylag nyugodt mederben zajlottak az események, leszámítva a „csendes háborút”. Mivel a Donbasz régióban folyamatos volt a feszültség, csak idő kérdése volt, hogy mikor történik valami komolyabb lépés. 2022 elején aztán felgyorsultak az események. Putyin elkezdett puhatolózni a világ meghatározó politikusainál, hogy milyen a leányzó fekvése. Gyors egymás után a sokat emlegetett hosszú asztalnál helyet foglalt a magyar, a francia és a német vezető. A velük való tárgyalások után fel lehetett mérni, hogy mi Európa álláspontja. Miután ezek megvoltak Kína következett. Sokat mondó, hogy míg az európai vezetők mentek Moszkvába, addig Putyin Pekingben találkozott Hszi Csin-pinggel.
A támadás utáni reakciók pedig azt támasztják alá, hogy minden le lett zsírozva A-tól Z-ig. Európa kisebbik fele komolyabb fellépést sürget, de akiknek több vesztenivalójuk van, nem hagyja, hogy ezek a hangok felerősödjenek. A sok kicsi ország össze-vissza megy. Nincs egységes álláspont, nincs egységes cél. Mindenki sodródik, és látszatintézkedéseket tesz. A franciák nyugalomra intenek, a magyarok bevédték magukat, a németek megpróbálnak jóemberkedni, a többiek viszont azt se tudják merre vannak arccal, mivel ki lettek hagyva az egyeztetésből. Nem véletlenül volt Orbán február közepén tartott évértékelőjének olyan „si vis pacem, para bellum” hangulata. Ez szinte senkinek sem tűnt fel. Sokan még pár napja is csak legyintettek arra, hogy itt háború lesz. Nem lehet őket hibáztatni, hiszen 20 éve teljesen más irányt vett a történelem. Az utolsó olyan jelentős háború, hogy két szomszédos ország megütközött a csatatéren, a jugoszláv polgárháború volt. Onnantól az orosz-grúz háborúig nem volt ilyen. De mivel az sem tartott sokáig, és a felek sem voltak egyenrangúak, így nem mondható komoly háborúnak. Az elmúlt közel harminc évben az USA demokrácia exportos háborúira voltunk berendezkedve. Folyton a láthatatlan ellenféllel harcoltak a NATO katonái, és a klasszikus háborúk „kimentek a divatból”. Legalábbis ezt hittük. De az USA szégyenteljes afganisztáni kivonulása felborította a trendet. Oroszország elérkezettnek látta az időt a színre lépéshez. Hogy mi történt ez után, azt meg már látjuk.
De joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy mi lesz ezután?
Mint azt már az elején jeleztem, nem szeretnék komoly jóslásokba bocsátkozni, mivel nem vagyok szakember. Bár rendelkezek évtizedes katonai múlttal, úgyhogy elképzelhető, hogy több rálátásom van a dolgokra, mint egy-két önjelölt szaktekintélynek. Ettől függetlenül történész szemmel nézem az egészet, és csak olyan állításokat fogalmazok meg, amiket már korábban is megtettem, így nem keveredek önellentmondásba.
Az általam lefestett Europa Nova egyre inkább alakot ölt. Magát a fegyveres konfliktust sosem zártam ki, mivel jelentős határmódosítások csak a legritkább esetben történnek meg békés úton. A világháborút azonban én sem tartom valószínűnek. Nem kizárt, de csekély rá az esély. Főleg, hogy Kína is Oroszország mellé állt, így létrejött egy szép kis patthelyzet. Még van egy enyhe mozgástér, de amint a felek arcvonalai egymáshoz érnek, a frontvonalak megmerevednek. A jelen háború célja Ukrajna felosztása. Túl nagy terület felett rendelkezik egy erre teljesen alkalmatlan nép. Szakemberek a Dnyeper vonaláig jósolják az orosz előre nyomulást, én viszont a Dnyesztert jelölném meg, mint végcélt. Ugyanis a teljes elszigeteléshez az kell, hogy Ukrajnát elvágják a Fekete-tengertől. Ahogy korábban leírtam továbbra is azt tartom, hogy a Krím mellé megszereznek további 8 tartományt, melyek Harkov, Luhanszk, Dnyepropetrovszk, Donyeck, Zaporozsje, Herszon, Mikolajev és Odessza. Továbbá megszállják a de facto önálló Dnyeszter Menti Köztársaságot.
Ahogy az világosan látszik új világrend van kialakulóban. Az elmúlt 20 évet nyugodtan elfelejthetjük. Ez a háború precedenst teremt, ami meghatározza az elkövetkezendő évtizedeket. Azzal, hogy Fehéroroszország átengedte területét az orosz inváziónak, egyértelműen Oroszország mellett tette le a voksát, így önálló léte a végéhez ért. Sorsközösséget kell vállalnia a nagy testvérrel, és az önállóan nem fog menni. Ukrajnából és Moldovából egy-egy oroszbarát bábállam lesz, Magyarország pedig a magyar és ruszin kisebbség védelmében bevonul Kárpátaljára, és védállásokat létesít a Kárpátok mentén. Létrehozva egy katonai közigazgatást. Akármilyen furcsa erre is tudok történelmi példát hozni, mivel Csehszlovákia 1939-es megszűnésekor Magyarország ugyanígy megszállta Kárpátalját.
Mindezekből egyértelműen látszik, hogy a boldog békeidőket egy időre elfelejthetjük. Ugyanis felkészül Bosznia-Hercegovina.