Bereg vármegye

   Magyarország Tisza jobb parti részének egyik vármegyéje, a Latorca és a Tisza szögében. Határai északon a Kárpátok láncai, keleten Máramaros, délen Szatmár és Ugocsa, nyugaton Szabolcs és Ung vármegyék. Központja a kezdetekkor még Borsova, majd Munkács, végül Beregszász.

   Bereg vármegye északi részét a Keleti-Beszkidek, déli részét pedig az Nagy-Magyar-alföld foglalja el. Az alföldi részén helyenként a Tisza a Borsova és a Sztara határolja. A Keleti-Beszkidek főgerince meredek bástyaként emelkedik Bereg legészakibb részében, főbb csúcsaival a vármegye határát jelölve, melyet a Vereckei-hágó 841 méternyire bevág, és ez, valamint a Latorca völgye osztja ketté a Róna-havasokra (Huszla 1408 m), és a Borzsa-havasokra (Sztoj 1681 m, a vármegye legmagasabb pontja). Ezektől délre a Pinye völgyével elválasztva fekszik a Kéklő-hegység (Dunauka 1018 m), a Duszina völgyétől délre pedig a Borló-hegység (Buzsora 1085 m). Délre a Borlótól, az Ilosva által elválasztva, mindinkább eltörpülő végső ágaival a Háthegység (Kamen 437 m) ereszkedik egészen a Borsova partjáig. Ezektől délnyugatra az Nagy-Magyar-alföld rónája terül el, melyből csak Beregszásznál, és Mezőkaszonynál emelkednek ki különálló apróbb, túlnyomóan bortermő hegyek, mint a Kárpátoknak a Tisza felé bocsátott előőrsei. Maga a róna tökéletesen sík (101-110 m). A már említett hegyekből alárohanó folyók vizét egyfelől a Latorca, másfelől a Borsova gyűjti magába. A Borsova vidéke terjedelmes mocsarakkal tűzdelt volt, melyekből a Szernye-mocsár még mindig megvan. A mocsár egykor mintegy 100-120 km²-t foglalt el, lecsapolása a XIX. század derekán indult, és máig nem fejeződött be. A vármegye gazdag ásványos forrásokban, palackozó üzemekben és gyógyfürdőkben. Legjelentősebbek Szolyván, Beregszászon, Mezőkaszonyban, Hársfalván, Dombostelken, Polenán, Kékesfüreden, Nagymuzsalyon, Királyfiszálláson, Szarvaskúton, Iványiban, és Kovászón vannak.

   Az alföld termékeny, kenyérgabonát, és az ipari növények közül napraforgót, cukorrépát, és dohányt is kizárólag a síkságon termesztenek. Gyümölcstermesztése jelentékeny, különösen sok a szilva, alma és körte. Bereg jó bort termel. A vulkáni övezet nyugati lejtőin és a vulkáni szigethegyeken szőlőműveléssel foglalkoznak. A szőlőtermesztés legnagyobb központjai Beregszász, Mezőkaszony, Nagymuzsaly, Munkács és Ilosva. A vármegye a Munkács-nagyszőllősi borvidék része. A hegyvidéket roppant erdőségek és kiterjedt havasi legelők foglalják el. A hegységekben sok a nagyvad.

   Bereg hegyei nem, de a Beregszászi-dombvidék gazdag a különböző ásványi kincsekben. Réz, ólom, cink stb. lelőhely található. Ezeken kívül a geológusok nemesfém lelőhelyeket is feltártak (ezüst, arany). Timsókő lelőhelyek Kovászó, Nagymuzsaly és Beregdéda közelében találhatók. De a kaolint is már a XVIII. századtól bányásszák a beregszászi Nagy-hegy (362 m) oldalán. Ugyanitt aranyat is bányásztak. Egykori tárnái közül néhány, még ma is látható. Több fontos ásványkincs lelőhelye található még Nagybégány mellett. Több helyen találtak perlit lelőhelyet. Kitermelése külszíni fejtéssel folyik nem messze Nagymuzsalytól. Iloncán kis mennyiségben barnaszenet bányásztak, de mára azonban a magas önköltség, és elavult bányászati technológia következtében a kitermelés megszűnt.

   A Munkács környéki vasbányákra épült a város vasgyártása. Jelentős vasgyárak voltak még Frigyesfalván, Hátmegen és Felsőremetén, de ezek a XIX. század végére megszűntek. A korábbi alapítású ipar sehol sem maradt meg jelentős számban. Munkácson ez mindössze a konzervgyárról, és a fafeldolgozásra épülő üzemekről mondható el. Ezeken kívül jelentős még a gépgyártás, a vasbetonelem-gyár, az aszfaltgyár, az édességgyár, és a ruhaipar. A faipar a hegységek hatalmas erdőinek köszönhetően Szolyván virágzik. Beregszászon elsősorban a mezőgazdaságra alapuló ipar a számottevő. Ennek megfelelően a dohányfeldolgozás, és a konzervipar a jelentős, de jelen van a ruhaipar, és a gépgyártás is. A vegyipart főleg a háztartási kémia vállalatai képviselik, amelyek többek között Ilosván találhatók. Kovászó timsógyára 1809-ben létesült, de már az is a múlté.

Beregvár, Schönborn-kastély

Felsőgereben, az Árpád vonal egy bunkere

Munkács, vár

Vereckei-hágó, Honfoglalási emlékmű

   Árpád fejedelem a magyar fősereggel 895-ben kelt át a Vereckei-hágón. Így a honfoglalásban ez a terület fontos szerepet játszott, mint az országszerzés hadműveleteinek kiindulópontja. Anonymus szerint magyarok mindjárt a Kárpát-medencébe történő bevonulás után felépítették Munkácsot. Azonban az ország területének törzsek közötti felosztásában nem vett részt, így a birtokjogi fejlődés során, mint gyepűvonalon túli terület, királyi birtok lett, és a hatalmas erdőségek nagy része vadászterületként szolgált. De később innen indították halicsi hadjárataikat az Árpád-házi királyok. Ennek következtében nem csak átkelőhely, hanem csatatér is volt sok esetben, és gyakran esett áldozatául a kintről jövő támadásoknak. A Szent István király idejében szervezett 45 vármegye között már szerepel Borsova. 1048-ban a vármegye I. András király öccsének, a későbbi I. Bélának a tulajdonába került, akinek 1063-ban bekövetkezett halála után birtokait fiai, Géza, László és Lampert között osztották szét. A későbbi Beregszász vidéke Lampert hercegnek jutott, a hagyomány szerint ő alapította a települést, melyet ekkor Lampertházának neveztek. Bereg közéletének súlypontja azonban Borsova várában volt, melynek nevét a vármegye is viselte, és melyet csak 1621-ben cserélt fel a Bereg névvel. 1241-ben a tatárok is a Vereckei-hágón keresztül törtek be Magyarországra. Bereg akkor már hazánk egyik rendezett vármegyéje volt, és ez eléggé megakasztotta a fejlődésben. Szerencsére hamar túlesett a sokkon, és gyors felvirágzásáról a IV. Béla királytól Beregszásznak 1247-ben adott privilégium tanúskodik. Az Anjouknak hatalmuk biztosításáért meg kellett küzdeni a terület hatalmas oligarcháival, az Abákkal és a Borsákkal. 1311-ben adták vissza az Abák az elfoglalt Ung megyét és Munkács várát. Az új fejlődésnek középpontja és alapja Munkács vára lett, melyet Károly Róbert az kiskirályok legyőzetése után megerősíttetett és az ország északkeleti részeire nézve védelmi támponttá szerelte fel. A XIV. század közepén újabb nagyarányú telepítés indult meg Kárpátalja egész területén. Német falvak épültek az erdőirtások területeire, lakóiknak kiváltságokat biztosítottak. A városok is gyors fejlődésnek indultak. 1394-ben Zsigmond király Korjatovics Tódor vezetésével ruszinokat telepített le a területre. Korjatovicsot 1404-ben, mint Bereg főispánja és Munkács ura említik. Halála után Zsigmond Munkácsot 1430-ben Brankovics Györgynek adományozta, de az 1514. III. törvénycikk már koronai jószágnak nyilvánította. Az 1494–1495. évi adószámadásokban található adat szerint már Corvin János az egyik legnagyobb földesúr Bereg vármegyében. 1526-ot, a mohácsi vészt követő években a trónra törekedő Szapolyai János erdélyi vajda birtokai Corvin János uradalmával gyarapodtak. Az ország három részre szakadásakor a királyi területhez 35 vármegye, köztük Bereg vármegye tartozott. Az 1606-os bécsi béke értelmében Bocskai István kapta Erdélyt, a Részeket, Ugocsa és Bereg vármegyét. Innentől a többi északkelet-magyarországi vármegyékkel együtt folyton a magyar király és az erdélyi fejedelem közt ingadozott. 1633-ban az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és II. Ferdinánd közötti eperjesi megegyezés értelmében a király elzálogosította Munkács várát és uradalmát a Rákóczi családnak. II. Rákóczi György apjához hasonlóan igényt tartott a lengyel trónra. 1657-ben indította el hadait, de a trónszerzési hadjárat vereséggel végződött. A lengyelek betörtek Rákóczi magyarországi birtokaira, és nagy pusztítást végeztek a vármegyében. 1678-ban kezdődött a Thököly Imre vezette szabadságharc. Az I. Lipóttal kötött 1681-es fegyverszünet alkalmával a bujdosók téli szállása Ung, Bereg, Ugocsa és Szatmár megyében volt. 1682-ben Thököly Imre I. Rákóczi Ferenc özvegyével, Zrínyi Ilonával kötött házasságot. Ezt követően a hatalmas Rákóczi-birtok is a függetlenségi harcok bázisává vált. 1688-ban Zrínyi Ilona 3 év után feladta Munkács várát a császári seregeknek. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca talán a régió legdicsőségesebb időszaka volt. 1702-ben elkezdték a katonák erőszakos sorozását, amely különösen Beregben és Ugocsában indult meg nagymértékben. Ekkor Esze Tamás és Kis Albert önként jelentkeztek Bereg vármegyénél katonai szolgálatra. A vármegye katonák toborzásával bízta meg őket, amit ők szervezkedésre használtak fel. A nemzeti ellenállási mozgalom fő fészkei Beregen kívül Ung, Zemplén és Sáros megyék voltak. 1703. május 6-án II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós Brezán várában kelt kiáltványukban harcba szólították a Habsburgok ellen Magyarország minden „nemes és nemtelen” lakosát. Esze Tamás a kiáltványt elküldte az ország különböző területére. A szabadságharc „Cum Deo pro Patria et Libertate” („Istennel a hazáért és a szabadságért”) feliratú zászlóit 1703. május 21-én és 22-én, Tarpán, Mezőváriban és Beregszászon bontottak ki, amivel kezdetét vette a szabadságharc. Rákóczi Ferenc a Vereckei-hágón keresztül visszatért Magyarországra, majd kurucai 1703. július 14-16 között elsöprő győzelmet arattak a labancok felett az Ugocsa vármegyében lévő Tiszaújlaknál. A csatát követően a magyar nemesség nagy része szintén Rákóczi mellé állt, sőt a tél folyamán elfoglalták a császáriaktól Munkács várát is. Rákóczi többnyire innen irányította a hadműveleteket. 1705 és 1710 között jelentős erődítési munkálatokat végeztek a váron. A vár melletti malmot a fejedelem pénzverdévé alakítatta át, mely 1706-1713 között működött. 1711-es szatmári békekötés után elkobozták a Rákóczi-birtokot, így a vármegye a király birtokába került. III. Károly király a munkácsi és beregszentmiklósi uradalmakat, a munkácsi vár kivételével, adósságai fejében, 1726-ban gróf Schönborn Lothar Ferenc mainzi érsek és választó fejedelemnek adományozta, aki azonban 2 évre rá meghalt. Az 1728-as adománylevél által megállapított örökösödési rend szerint a két uradalom a gróf Schönborn-család birtokába jutott, mely később a Bereg vármegyei főispánságot is megnyerte. A királyi ügyek igazgatója 1767-ben a munkácsi, mint a királyi koronát illető uradalom végett, a családot perbe fogta, de az 1791. VII. törvénycikk a gróf Schönborn család tulajdonjogát érvényesnek ismerte el, és az uradalom a birtokában maradt 1944-ig, mikor elhagyták kárpátaljai birtokaikat, és visszatértek Ausztriába. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a vármegye, és egész Északkelet-Magyarország ruszin népessége, ellentétben más nemzetiségekkel, a magyarok ügye mellé állt. A szabadságharc egyetlen beregi csatája az akkor még Munkács melletti Podheringnél (mai nevén Őrhegyalja, és már Munkácshoz tartozik) zajlott, ahol a Latorca-hídnál a magyar honvédek megfutamították a Kárpátok túloldaláról betörő császári csapatokat. A vármegye végig kitartott, és Munkács várát is csak a világosi fegyverletétel után, 1849. augusztus 26.-án adták át az oroszoknak. A Csap és Királyháza között húzódó vasútvonal 1872-ben épült meg. Bátyú és Beregszász között van a vármegyét érintő szakasza. Pár hónappal később adták át ennek a vonalnak a leágazását, mely Bátyútól Munkácsig tart. A Munkács-Volóc-Kisszolyva szakaszt 1887-ben építette a MÁV. Az 1896-os millenniumi ünnepségekből a vármegye jelentősen kivette a részét, hiszen az 1896. évi VIII. törvénycikk határozata szerint az ország hét különböző pontján kellett emlékoszlopot emelni, köztük a munkácsi várhegyen. Az emlékoszlop 38 méter magas volt, és a rajta lévő turul szárnyfesztávolsága 4,5 méter. Az 1920-as országcsonkítást a vármegye sem kerülte el. A Magyarországon maradt részének először Tarpa lett a székhelye, majd 1923-ban összevonták Szatmár vármegye és Ugocsa vármegye maradékával Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye néven Mátészalka székhellyel. Az I. bécsi döntés alapján 1938-ban ismét magyar birtok lett az addigi határ melletti területsáv. Ekkor Szatmár megye önállóvá vált, Bereg és Ugocsa megyék területe pedig Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye néven, Beregszász székhellyel új közigazgatási egységgé alakult. 1939-ben a magyar hadsereg megszállta Kárpátalját, benne Bereg teljes területét is. Mivel azonban Kárpátalja külön jogi státuszt kapott, Bereg vármegye nem kapta meg az oda tartozó korábbi területét, hanem ott Beregi közigazgatási kirendeltség néven szerveztek új területi egységet, melyet Munkácsról irányítottak, ami azonban területileg nem tartozott a közigazgatási kirendeltséghez. A II. bécsi döntés alapján 1940-ben magyar birtok lett többek között Ugocsa vármegye addig Románia által megszállt déli fele is, így Bereg és Ugocsa vármegye szétvált két önálló vármegyére. A II. világháború végén újra megszállták a vármegye északi részét, ezért 1945-ben újabb közigazgatási rendezésre került sor, melynek során a korábbi Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék területét Szatmár-Bereg vármegye néven végleg egyesítették. Az 1950-es megyerendezés során ez a Nyíregyháza központú Szabolcs-Szatmár megye része lett, amit 1990-től Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének neveznek.

   Területe 3.756 km², lakossága 179.455, 43% magyar, 11% német, 45% ruszin. A községek többnyire kicsik, csak kettőnek van 5.000-nél több lakosa. Népsűrűség: 47,8 fő/km² (1890). Területe 3.786 km², népessége 236.611, 48% magyar, 9% német, 42% ruszin, népsűrűsége 62,5 fő/km² (1910). A két népszámlálás közt a magyarok száma 49%-kal, a németeké 7%-kal a ruszinoké 23%-kal nőtt. A megcsonkított vármegye területe 459 km², lakossága 25.265, népsűrűsége 55 fő/km² (1920). A visszacsatolások után a vármegye területe 1.325 km², lakossága 142.388, népsűrűsége 107,5 fő/km2, a közigazgatási kirendeltség területe 3.059 km2, lakossága 217.711, népsűrűsége 71,2 fő/km2 (1941). Az 1910-es határok mentén lakossága 428.771, 26% magyar, 70% ruszin, 3% orosz. A sík vidéken vannak közepes nagyságú települések, de a hegyvidék inkább az apró falvak a jellemzőek. 10.000-nél több lakosa csak 3 településnek van. A járások népessége: Tiszaháti járás: 77.439 (a vármegye lakosságának 18,1%-a), Munkácsi járás: 181.686 (42,4%), Szolyvai járás: 73.201 (17,1%), Felvidéki járás: 58.073 (13,5%), Mezőkaszonyi járás: 38.372 (9%). A vármegye alföldi részében a magyarok, a hegyvidéken pedig a ruszinok vannak többségben. Bár vannak vegyes települések a nyelvhatár eléggé éles. A két déli járásban, a Mezőkaszonyi- (86%), és a Tiszaháti járásban (78%) a magyarok abszolút többségben vannak. Számuk ezeken kívül még a Munkácsi járásban (9%) mondható jelentősnek, de a Szolyvai járásban arányuk már csak 1% körül mozog. A Felvidéki járásban még ennyi se. A ruszinok a Szolyvai- (97%), a Felvidéki- (98%), és a Munkácsi járásban (84%) is jelentős túlsúlyban vannak, viszont ugyanez a Tiszaháti- (18%), és a Mezőkaszonyi járásról (12%) már nem mondható el. Népsűrűség: 113,3 fő/km2 (2001). A vizsgált 111 év alatt a magyarok száma 44%-kal nőtt, viszont a ruszinoké több mint három és félszeresére. A németek eltűntek a vármegyéből, csak pár faluban találhatóak meg. A népesség 80%-a Munkácson és Pósaházán él, és egykori számuk mindössze 5%-át teszik ki.

   A vármegye és a Tiszaháti járás székhelye Beregszász 8.078, 96% magyar, 1% német, 2% ruszin (1890). 12.933, 97% magyar, 1% német, 2% ruszin (1910), 19.377 (1941), 26.050, 50% magyar, 38% ruszin, 5% orosz, 6% cigány (2001).

   Munkácsi járás székhelye Munkács 10.531 (1890), 17.275, 74% magyar, 18% német, 8% ruszin (1910), 27.223 (1938), 31.591 (1941), 81.637, 9% magyar, 77% ruszin, 8% orosz, 1% cigány (2001). Felvidéki járás székhelye Ilosva, 1.013, 15% magyar, 7% német, 78% ruszin (1890). 1.919, 50% magyar, 50% ruszin (1910), 8.065 (1930), 9.512, 1% magyar, 97% ruszin (2001). Mezőkaszonyi járás székhelye Mezőkaszony, 1.726, 95% magyar, 3% ruszin (1890). 2.451 (1910), 2.748 (1938), 2.338, 90% magyar (2001). Szolyvai járás székhelye Szolyva, 1.836, 9% magyar, 26% német, 58% ruszin, 6% tót (1890). 3.802, 20% magyar, 30% német, 44% ruszin, 5% tót (1910), 16.983, 3% magyar, 96% ruszin (2001).

   Látnivalók: Beregszász emblematikus épülete a vármegyeháza. Az első vármegyeháza 1731-ben épült, amit 1771-ben elbontottak, és helyére egy nagyobbat emeltek. Ez azonban 1776-ban tűzvész áldozatává vált, és teljesen elpusztult. 1779-ben építettek egy teljesen újat, ami 1880-ban szintén porig égett. A jelenlegi 1895-ben készült el. Ma egészségügyi szakiskola, néhány hivatal működik benne. Az egykori Bethlen–Rákóczi-kastély ma szakközépiskola. Munkácson, a városháza 1899 és 1901 között épült. A Rákóczi család városi rezidenciája, a Fejér-ház, ma a város szülöttéről, Munkácsy Mihályról, elnevezett Képzőművészeti Iskola otthona. A város déli részén, egy sziklás dombon épült a híres vára. 1772-ben Lengyelország felosztásakor elveszti stratégiai jelentőségét, így hosszú időre börtönnek használják. Csak a szabadságharc alatt nyeri vissza eredeti funkcióját. Később laktanya, majd szakközépiskola működik a falai közt. Nemrég befejeződő felújítása után jelenleg múzeum. A munkácsi millenniumi emlékművön Bezerédy Gyula turulja foglalt helyet, hasonmása a zimonyi emlékművön volt megtalálható. A turult 1924-ben lebontották, majd 1945-ben beolvasztották. 2008-ban a szobrot visszaállították. Az újonnan megformált turul szárnyfesztávolsága 1 méterrel nagyobb, mint az eredetié. A podheringi csata helyén 1901-ben emelt obeliszknél tartják meg a munkácsiak a március 15-i ünnepségüket, és megünneplik a csata évfordulóját is. A Borsovai földvár Mezővári mellett található a Tisza és a Borzsa folyó találkozásánál. A földvár egy sík réten helyezkedik el, és egy természetes domb benyomását keltve. Az egykori Borsova vármegye és esperesség központja volt, és körülötte alakult ki Borsova város. A vár a tatárjárás alatt pusztult el. Kovászó mellett, a Borzsa partján, egy sziklás magaslaton épült Kovászó vára. Ma rom. Beregváron a volt Schönborn-kastély ma szanatórium, parkja látogatható. Bátyun, az egykori Lónyay-kastély ma kórház. Beregszentmiklóson, a Telegdy-Rákóczi kastély az 1450-es években készült el, később többször átépítették. 1728-ban a Schönborn család birtoka volt, aki a kastélyt sörházzá alakította át, majd 1768-ban átépítette. Jelenleg eléggé elhanyagolt állapotban van. Nagybereg nevezetessége az itt készített jellegzetes beregi szőttes melynek készítésével ma is sok asszony foglalkozik. A Szőttes Múzeum kiállítási tárgyai között olyan régi szőtteseket is találhatunk, melyek kora több mint 130 év. A múzeumnak saját gyűjteménye van régi vasalókból és más háztartási eszközökből, valamint fonó és szövőszékekből. Tiszacsoma határában egy honfoglalás kori települést, és temetőt tártak fel, amelynek északi részén 1996-ban emlékparkot létesítettek. Tivadarnál látható árvízi emlékmű, mely az 1947-es, hatalmas gátszakadásnak állít emléket. Szolyván 1944-1945 között szovjet gyűjtőtábor volt. Itt gyűjtötték össze az összes 18 és 50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfit. Akinek 3 napos munkavégzés céljából kellett jelentkezni, de többségük a Gulagon végezte. Nagyjából 30.000-re tehető az áldozatok száma, akiknek a Szolyvai Emlékpark állít emléket. Az emlékparkot 1994-ben avattak fel. A gyűjtőtábor egyik temetőjének a területén. Minden év novemberében emlékünnepséget tartanak az áldozatok emlékére. Több éves gyűjtő- és kutatómunka eredményeként 2004-ben elkészülhettek az áldozatok nevét tartalmazó fekete márványból készült táblák, melyekre több mint 12.000 nevet véstek fel. 2008-ban avatták fel a Szolyvai Emlékpark kápolnáját, melynek harangját Vásárosnamény adományozta. A Szolyva határában található honfoglalási emlékművet 2000-ben állították. Egy 1870-ben itt feltárt honfoglalás-kori sír fölé emelték. Az feltárt sírban egy lovával eltemetett honfoglaló magyar vitéz földi maradványai voltak. A Szolyvai járás gazdag földalatti vizekben, különösen ásványvízforrásokban. Eddig közel 100 forrást tártak fel a környéken. A Szolyva környékén található ásványvízforrások kiaknázása mintegy 150 évvel ezelőtt kezdődött meg. Később a gyógyvízforrások helyén szanatóriumokat létesítettek.  A járás egyik leglátogatottabb települése Királyfiszállás, melynek környékén több gyógyhatású ásványvízforrás található. De népszerűek még Polena ásványvízforrásai is, melyek közelében számos szanatórium üzemel.  A szanatóriumok bázisán a téli időszakban síelni is lehet, és sífelvonó is üzemel. A híres Vereckei-hágón a lenyűgöző természeti szépségen kívül kevés az igazi látnivaló. A hágóra Alsóvereckén keresztül lehet feljutni, meglehetősen rossz minőségű kacskaringós úton, mivel a forgalom mára elkerüli az egykor szebb napokat látott hágót. Az 1887-ben megépített vasút a Volóci-hágón (1014 m), az 1980-ban épült országút pedig Latorcafőnél lépi át a Kárpátokat. A magyar honfoglalás millecentenáriumában a hágótól kissé távolabb, egy teljes panorámát kínáló ponton állították fel a honfoglalási emlékművet, amely folyamatosan támadás miatt éveken keresztül csak egy félkész torzóként állt. 2008-ban sikerült végre befejezni a magyar állam támogatásával. A második világháború idején súlyos harcok voltak a hágó környékén. Az innen 13 km-re található Felsőgerebenen az 1940-ben kiépített Árpád-vonal bunkereinek viszonylag épen maradt részét tekinthetjük meg.