Lika-Korbava vármegye

   Horvátország egyik vármegyéje, mely az ország legdélnyugatibb részét képezi. Határai északon Modrus-Fiume vármegye, keleten Bosznia-Hercegovina, délen Dalmácia, nyugaton az Adriai-tenger. Gacska, Lika és Korbava vármegyéket még a különálló horvát királyságban létrehozták. Központjaik: Gacskáé Otocsán, Likáé Goszpics és Korbaváé előbb a Korenica mellett található Mrsinj vára, majd Udbina. A török megszállás után a horvát határőrvidék része, majd az 1881-es felszámolás után létrehozták az egyesített Lika-Korbava vármegyét. Azóta a székhelye Goszpics.

   A vármegye az Adriai-tenger partján fekszik, és teljes területét a Dinári-hegység foglalja el. Az egész vármegye egy nagy felföld, melyet egymással többé-kevésbé párhuzamosan futó hegysorok szelnek át.  Ezek a hegysorok közül legnagyobb a tenger partját szegélyző Velebit-hegység (Vagani-tető 1768 m, ez a vármegye legmagasabb pontja is), mely szinte teljesen elzárja a tengerparttól a belső területeket. Ez a legnagyobb összefüggő hegylánc Horvátországban. Északon a Vratnik-hágónál (624 m) kezdődik, de délen túlnyúlik a vármegye határán. A vármegye keleti felén a Kis-Kapela (Szeliski-tető 1280 m) és Pljesivica (Ozeblin 1657 m) csúcsai emelkednek, melyeket a híres Plitvicei-tavak választanak el egymástól. A Pljesivicát a XVI. században az „Ördögi kert” névvel is illették. A török hódítások alatt fontos szerepet játszott, mint természetes akadály. A két nagy hegysor által körülzárt területet az egyes belső láncolatok több elkülönített medencére osztják. Ilyenek az Gacskamező (400-450 m), a Likamező (450-500 m) és a Korbavamező (700-800 m). Ezeket a mezőket olyan kisebb-nagyobb folyók öntözik, melyek hosszabb folyás után eltűnnek, és a föld alatt folytatva útjukat, valahol a tengerbe ömlenek. Jelentékeny a Lika és a Gacska. Mindkettő délkeletről északnyugat felé folyik, és nagyjából 20 kilométerre a tengertől eltűnik a szemünk elől. 1971-ben a Lika folyón épített gáttal létesítették a mesterséges Kruscsica-tavat. A gát megépítése előtt a Lika gyakran okozott árvizet, valamint lényeges volt mindig is a víznyelők bejáratának tisztítása, és átjárhatóan tartása. A Gacska Horvátország legtisztább folyója. Otocsánnál két ágra oszlik, de mindkét ága víznyelőben végzi. A tengerparton egyetlenegy jelentősebb folyó torkolata sem található. A vármegye keleti részén fakad az Una mely rövid vármegyei tartózkodás után majd Zágráb vármegyénél éri el újra Horvátországot, hogy ott a Szávába ömöljön. Az összesen 18 tóból álló Plitvicei-tavak lépcsőzetesen egymás fölött fekszenek, és szép vízeséseket képzenek. Belőlük fakad a Korana folyó. Tengerpartjához közel fekszenek igen jelentős szigetek, melyeket a Velebit-csatorna választ el a szárazföldtől. Ilyenek példáula a Krk-, a Rab-, vagy a Pagó-sziget. Jelentékenyebb ásványvíz a vármegye területén nem fakad.

   A rossz talaj és a rossz éghajlati viszonyok miatt a földművelés háttérbe szorul. A karszt között megbúvó kis mezők, a gazdaságilag egyedül kihasználható területek, csak ezeken folyik végig egy-egy mészkősziklába vesző folyó. Gabonát csak kis mértékben termelnek, főterméke a burgonya. Szőlő kevés van, így a vármegye nem is tartozik egyik borvidékhez sem. A gyümölcsök közül a szilvát termelik nagyobb mennyiségben. Az állattartás jelentős, és nagy hagyományai vannak.

   A Podostra felett emelkedő hegyen kőbánya működik. Ezen kívül ásványkincsei nem érdemelnek említést.

   A vármegye Horvátország legritkábban lakott és gazdaságilag legelmaradottabb vármegyéje. Iparilag fejletlen, egyedül a fakitermelés jelentős. Ezen kívül csak a juhtenyésztés, a halászat és a hajózás. A kereskedelem mindig is fontos volt a vármegye életében, hiszen átjáró Dalmácia és Közép-Horvátország között. A legélénkebb forgalmú kikötők Zengg, Szentgyörgy, Jablanac és Karlopagó. Az érintetlen természet, tiszta levegő és vizek ugyanakkor Lika-Korbava különleges idegenforgalmi vonzereje lehet. A turizmus lendületesen fejlődik.

Gacska forrása (Šimun Galić)

Jablanac (Gajárszki László)

Zengg, Nehaj-vár

Goszpics, a honvédő háború áldozatainak emlékműve

Karlopagó, iskola

   Lika-Korbava vármegye három régi horvát vármegyéből keletkezett. Ezek a Lika, a Korbava és a Gacska, melyek együtt a régi horvát királyságban a tengermelléki bánságot képezték. Az első horvát állam alapításának idejéből származó környékbeli leletek arról tanúskodnak, hogy a területén ekkor már több település is volt. A XI. századtól több nemesi családnak voltak itt birtokai, akik felépítették saját váraikat. A terület legjelentősebb települése Zengg, mely a rómaiak uralma alatt az Adria ezen részének kereskedelmi, közlekedési és kulturális központjává vált. A korai horvát állam központja azonban délebbre, a mai Dalmácia területén volt, így elveszítette korábbi kereskedelmi és közlekedési központ jellegét. Az ókori romokon azonban a középkorban új horvát település épült fel. Ekkor az új geopolitikai viszonyok miatt Zengg szerepe újra felértékelődött, melyet az is jelez, hogy 1169-ben megalapították a püspökséget. 1184-től a templomos lovagrend fennhatósága alá került, akik 1269-ig tartózkodtak itt, amikor is a IV. Béla király elvette tőlük, és Dubica megyét adta érte cserébe. Zengget és Gacska megyét a tatárjárás idején tanúsított hű szolgálataikért Frigyes és Bertalan vegliai grófoknak adományozta, akik a Frangepánok ősei voltak. Alattuk a város kezdte visszanyerni régi fényét. A Korbavai püspökséget 1160-ban hozzák létre, először Mrsinjben, majd Udbinában. Udbina a középkorban, mint erődített település a korbavai grófok egyik székhelye. 1185 és 1460 között a korbavai püspökség székhelye. 1460-ban a püspökség a török veszély elől Modrusba költözött. Lika egyik legjelentősebb helye ebben az időben Vukszán vára volt. 1263-ban IV. Béla király itt tanácskozott a Mogorovics nembeli Tolimirovics Péter likai ispánnal, aki jelentős földeket kapott a királytól. Többek közt a már említett várat is. Károly Róbert 1316-ban egész Gacska megyét Otocsánnak adományozza, és városi jogokkal ruházta fel. A Frangepánok az egészen XV. századig birtokolták a várost. Igazi közigazgatási székhelyüket azonban a XIV. század végén építették fel Brinyében. Ez volt Sólyomkő vára. A középkor folyamán a vár oltalmában a település és piaca gyorsan fejlődött, hiszen a Zenggből Modrusra, és az ország belsejébe menő fontos kereskedelmi út mellett állt. 1412-ben az ország legjelesebb főuraival együtt itt tartózkodott Zsigmond király. 1424-ben Frangepán IV. Miklós látta vendégül Zsigmond királyt és unokatestvérét VII. Erik dán királyt, aki jeruzsálemi zarándoklata alkalmával a magyar király vendége volt. A XV. század közepén Zenggbe bevonult Mátyás király serege, és a király elvette a Frangepánoktól a várost, mely ettől kezdve királyi város lett, egy kapitány irányítása alatt. Mátyás király 1469-ben szabad királyi várossá emeli, és a török veszély, valamint Velence elleni védelemre létrehozott kapitányság központja lett. Mátyás 1486-ban elvette Otocsánt és Brinyét is a Frangepánoktól, és ettől kezdve várnagyok irányították a várat. Csak Mátyás halála kaphatták vissza Sólyomkő várát. Perusics alapítói egy testvérpár, a dalmáciából származó Perusics Domonkos és Gáspár voltak. Róluk, illetve a róluk elnevezett erődről kapta nevét a település. Perusics Gáspár báni helytartó volt és a horvát rendek nevében egyik aláírója a magyar trónért vívott harcokat lezáró 1491-es pozsonyi békének. Ezt a zűrzavaros időszakot használta ki a török arra, hogy elindítsa hadjáratait Európa ellen. A XV. században már többször is betört erre a területre, de első jelentősebb ütközet az 1491-es Vrpilei-szorosban zajlott csata volt. A mélyen Horvátországban és Krajnában fosztogató törökök hazafelé tartottak, és itt ütöttek rajtuk az Egervári László horvát bán vezette horvát seregek. A nagy zsákmánnyal megrakott török sereg nem tudott rendesen manőverezni, és horvátok ekkor még nyerni tudtak, kiszabadítva mintegy 18.000 keresztény foglyot is. Hasonló helyzet állt elő 1493-ban is, amikor már az új bán Derecsényi Imre vette fel a harcot, nem sokkal messzebb, a Korbavamezőn. A törökök Boszniából törtek fel északnak fosztogatni. A vezérük Hadum Jakub pasa a boszniai szandzsák-bég feldúlta még Stájerország egyes területeit is 8000 könnyűlovassal. 1493. szeptember 9-én hazafelé tartott, amikor Derencsényi Imre horvát bán serege, mely 10-13 ezer főből állt, Udbina közelében az útját állta. A véres csatában azonban a bán seregét teljesen megsemmisítették, és Derencsényi elesett, vele együtt a horvát nemesség színe-java. A törökök mindössze ezer embert vesztettek. Ezután már semmi nem állt terjeszkedésük útjába. 1527-re kihasználva a mohácsi csata utáni zűrzavart, és a horvát nemesség megosztottságát, teljesen megszállták Lika területét a Gacskamező, Zengg és Brinye kivételével. 1530-ban a török Brinyét is felégette, de a várat elfoglalni sem akkor, sem később nem tudta. A környező vidék azonban teljesen elnéptelenedett, lakói biztonságosabb helyre menekültek. Az őslakos horvát lakosság gyakorlatilag teljesen eltűnt, és a helyükre pravoszláv hitű szerbek települtek, akik ennek fejében kiváltságokat kaptak, valamint egy kisebb horvát csoport, amely áttért az iszlámra. 1543-ban, Keglevich Péter szétverte a törököket Otocsánnál, ám 1578-ban, majd 1623-ban, a török újból kísérleteztek az elfoglalásával. A kedvező földrajzi fekvés azonban bevehetetlenné tette. 1580-ban a törökök a megszállt területeiken megalapították a Likai szandzsákot, melynek központja a dalmáciai Knin, legfőbb erődítménye Udbina lett. Udbinát jelentőségének növekedése a keresztény hadak támadásainak célpontjává tette, akik többször is megkísérelték visszafoglalását. 1544 nyarán a végvári katonaság a környékét felégette, és levágták a török települést védelmező néhány száz szerbet. 1582-ben Auersperg császári generális hadai rontottak rá Udbinára. A környékét ők is felégették, a megerősített várost azonban nem tudták bevenni. 1620 körül Udbinán több mint ezer házat számláltak, mintegy ötezer lakossal. A városhoz két, falakkal szintén körülvett előváros is tartozott. A Lovinac területén levő várakból a török csak Novakot és Lovinac ősi várát szállta meg, a többit elfoglalásuk után valószínűleg lerombolta nehogy az uszkókok fészkei legyenek. Az uszkók (horvátul „szökevény”) a gyűjtőneve volt azoknak a délszláv csoportoknak, főleg horvátoknak, amelyek a XVI. században a török hódítások elől a környező országokba, a velencei fennhatóság alá tartozó tengerpartra, vagy Magyarországra menekültek. A menekülők egy része először Klissza várában vetette meg a lábát. Hosszú ideig zaklatták a török hódítókat. Bár névleg elfogadták az 1527-ben horvát királynak is megválasztott I. Ferdinánd osztrák császár főhatóságát, nagyfokú önállóságot élveztek. 1537-ben azonban engedniük kellett a török túlerőnek és szabad elvonulás fejében átadták nekik Klissza várát. Ezután lett fő központjuk az Adriai-tenger partján fekvő, stratégiailag rendkívül kedvező helyzetű, jól védhető Zengg. A XVI. század első felében a török támadások során Zengg egész környéke elpusztult. Maga a város a török elől, a meghódított területekről menekülő lakosság menedékhelye lett. A török hódítás és a velencei terjeszkedés elleni védelem céljából szerveződött meg a kalózkodó uszkókok tengeri flottája. 1558-ban akkori vezérük Lenkovics Iván parancsára felépítettek a híres Nehaj-várat, és a XVII. század elejéig ellenálltak a török hódításnak. Mellette rendszeresen fosztogatták a velencei hajókat is. Tevékenységüket évtizedeken át eredményesen folytatták az osztrák és a velencei hatalommal szemben, sőt ezt a két országot sikerült egymásnak is ugrasztaniuk. Mivel a feudális rendekkel soha nem volt jó a viszonyuk, 1572-ben csatlakoztak Gubecz Máté parasztvezérhez, aki kirobbantotta a horvát parasztháborút. Az uszkókok és a horvát parasztok serege még Stájerországba és Krajnába is benyomult, ahol fellázították a szlovéneket. A felkelést aztán leverték, de az uszkókok továbbra is végeztek katonai szolgálatot. Végül azonban Velence és Bécs összefogott az uszkókok ellen. 1615 körül flottájukat felégették, majd 1617 után el kellett hagyniuk Zengget és a Tengermelléket. Sokan közülük katonai szolgálatot vállalva Brinye vidékén telepedtek le, de többségüket Károlyváros környékére telepítették át. A felszabadító harcok már 1683-ban kezdődtek, amikor a határőrvidék katonasága egyesült a velencei erőkkel. Végül azonban 1689-ben a brinyei születésű Marko Mesics pap felkelést robbantott ki és a felkelők néhány hónap leforgása alatt felszabadították Lika és Korbava területét a török uralom alól. A hadjárat Udbina sikeres felszabadításával ért véget. A környező kisebb várak már harc nélkül adták meg magukat. A betelepített lakosság nagyrészt elmenekült, így a térség újra néptelen maradt. Az újratelepítés első szervezője is Marko Mesics volt, aki 1691 és 1712 között lényegében teljesen újratelepítette a területet. A bécsi udvar Likát és Korbavát eladta gróf Zinzendorf Adofnak, és így a két tartomány vármegyei fejlődése helyett, ismét a régi zsupánságok sorsára jutott. Gróf Zinzendorf 1693-ban, mint Lika és Korbava örökös grófja a horvát rendek előtt nyilvános esküt tett. A vad és kopár vidék azonban nem tetszett neki, azért mindkét grófságot 1695 és 1700 között visszaadta a bécsi udvarnak, mely dacára a nép ellenszegülésének és a magyar országgyűlés ellentmondásának, megszervezte a határőrvidéki intézményt, és a tartományokat 1714-ben a határőrvidék igazgatása alá helyezte. A török kiűzése után Goszpics Lika közigazgatási, politikai, katonai és kulturális központjává vált. Bővítették a városmagot, nőtt a népesség. 1746-tól kétfelé osztották a későbbi vármegye területén lévő határőrvidéket, és Goszpics mellett Otocsán lett a másik határőrezred központja. Ekkortól intenzíven épültek meg Goszpics katonai létesítményei, 1767-ben a dandárparancsnokság, 1768-ban az ezredparancsnok és az ezredorvos háza, 1798-ban az ezredparancsnokság épülete. 1783-ban a püspökség székhelyét, mely addig Noviban volt Goszpicsra helyezték át. Otocsán is 1746-tól indult fejlődésnek. Heti vásártartási jogot kapott, és mezővárossá nyilvánították. A XVIII. sz. végéig a város a Gacska-folyó egy természetes kis szigetén helyezkedett el, amelyet megfelelő erődítettsége céljából városfalakkal és bástyákkal vettek körbe, és csak vízi úton, csónakkal lehetett megközelíteni. Erődítéseinek maradványait 1829-ben bontották le véglegesen. Brinye jelentőségét növelte a Károlyváros és Zengg közötti Jozefina út 1775 és 1779 közötti megépítése, amely az útvonal egyik fontos forgalmi és kereskedelmi csomópontjává tette. Különösen virágzó időszaka volt a Zenggnek is, amikor megépült a Jozefina út. Megújult a kikötő, felépült az állami raktár. Ebben az időben Zengg kikötője pedig egyike volt a legnagyobbaknak az osztrák birodalomban, amelyen keresztül jelentős só, gabona és fa szállítmányok mentek. A fejlődő város újabb betelepülőket és munkaerőt vonzottak ide. Új kereskedelmi és hajóépítő vállalatok alakultak. Ezt törte meg kissé, amikor 1809 és 1813 között a terület francia megszállás alá került, Horvátország nagy részével együtt, de Napoleon bukása után visszakerült az anyaországhoz. 1873-ban megépült a Károlyváros–Fiume vasútvonal, amely azonban elkerülte Zengget, és a vármegyét. Ezzel csökkent gazdasági jelentősége. Visszaesett a kikötői forgalom, az áruk ezután inkább Triesztbe vagy Fiumébe érkeztek, melyeknek vasúti összeköttetésük is volt. Zengg kikötőjének szerepe a fakereskedelemre korlátozódott. Ez negatív hatást gyakorolt a város fejlődésére is. 1881-ben a határőrvidék feloszlatása után a likai és az otocsáni határezredből, azaz a régi likai, korbavai és gacskai vármegyék területéből alapították Lika-Korbava vármegyét. Már az 1860-as években, többen szorgalmazták a magántőke bevonásával Ausztria-Magyarország és Dalmácia közötti vasúti összeköttetés megteremtését. Fedezet hiányában azonban a beruházás elmaradt. Az 1870-es években Császári és Királyi Osztrák Államvasutak stratégiai okból kezdeményezte és 1874 és 1888 között meg is építette a dalmáciai vasútvonalakat. 1904-ben a magyar kormány kötelezettséget vállalt, hogy megépíti a hiányzó szakaszt. Az 1912. évi XLVIII. törvénycikk rendelkezett az Ogulintól Knin irányában létesítendő államvasút megépítéséről. Az egyes szakaszok építését a pénzügyi finanszírozás rendezését követően a nehéz terep és az I. világháború kitörése lassította. 1914-ben még csak a szomszéd vármegyei szakaszok készültek el, és csak 1918-ban került átadásra a Lika-Korbavát is elérő szakasz, ami Vrhovinéig ért. Innen Goszpicsig 1920-ra, majd tovább Gracsacig 1922-re ért le a vasút. Az vonal utolsó szakasza, Gracsac és Knin között, 1925-ben került átadásra. A vármegye mindig is Horvátország része volt, de 1991-ben a rácok megszállták a jelentős részét. 1995. augusztus 4-én hajnalban azonban megindult a horvátok nagy „Vihar” fedőnevű hadművelete. Az Una folyónál találkoztak a keletről előrenyomuló boszniai erőkkel, bekerítve ezzel a rácokat, akik a rác polgári lakossággal együtt menekültek a maradék jugoszláv területekre. Az éveken át tartó harcok és ágyúzás következtében Vukovár után Goszpics lett a honvédő háború leginkább lerombolt városa.

   Területe 6.212 km2, lakóinak száma 190.978, 49% horvát, 51% rác. Mindössze 15 magyar élt a vármegyében, mely egész Horvátország legritkábban lakott vármegyéje. 5.000 fő fölötti települése nincsen. Népsűrűség 30,7 fő/km2 (1890). Területe változatlan marad népessége 204.710, 49% horvát, 50% rác. A magyarok száma jelentősen megnőtt, de így sem érte el a 0,2%-ot. Népsűrűség 33 fő/km2 (1910). A húsz év alatt a horvátok száma 8%-kal, a rácoké 6%-kal nőtt. A vármegyében a ’90-es évekig megmarad ez a nemzetiségi arány, attól függetlenül, hogy a népesség több mint a felére csökkent. A délszláv háború miatt azonban a rácok elmenekültek a vármegyéből. Az 1910-es állapotoknak megfelelően lakossága 53.845, 84% horvát, 14% rác. A magyarok száma nem éri el a 0,1%-ot. Járásai közül is csak kettőnek a lakossága haladja meg a 10.000 főt. Települései közül pedig egyiké sem. Legnépesebb település Goszpics. A járások lakossága: Goszpicsi járás: 12.928 (24%), Otocsáni járás: 11.205 (20,8%), Zenggi járás: 8.294 (15,4%), Korenicai járás: 4.640 (8,6%), Perusici járás: 4.576 (8,5%), Gracsáci járás: 4.385 (8,1%), Brinjei járás: 4.108 (7,6%), Alsólapaci járás: 2.503 (4,7%), Udbinai járás: 1.206 (2,3%). A horvátok aránya a Zenggi- (97%), száma a Gospici járásban (93%) a legnagyobb. Egyedül a bosnyák határ mentén fekvő Alsólapaci járásban (33%) nincsenek többségben. Ellenben a nyugati járásokban, az említetteken felül, a Brinjei- (92%), a Perusici- (90%) és az Otocsáni járásban (87%) a vármegyei átlag felett van az arányuk. Csak az Alsólapaci járással határos járásokban, a Korenicai- (66%), a Gracsáci- (66%), és az Udbinai járásban (52%) van ez alatt. A rácok értelemszerűen egyedül az Alsólapaci járásban (65%) vannak csak többségben. Létszámban is itt vannak a legtöbben. Arányuk még a másik három vegyes lakosságú járásban, az Udbinai- (43%), a Gracsáci- (32%) és a Korenicai járásban (32%) jelentős. Számuk még az Otocsáni járásban (10%) nem sokkal marad el ezektől. A magyarok száma a Zenggi járásban a legtöbb, de ez sem jelent többet 0,1%-nál. Népsűrűség 8,7 fő/km2 (2001). A 111 év alatt az össznépesség jelentősen csökkent. Ez azt jelenti, hogy a horvátok 41%-kal, a rácok pedig 93%-kal lettek kevesebben. A magyarok száma érdemben nem sokat változott.

   Horvátországban, mint korábban már azt említettem az 1890-es népszámláláskor csak politikai község szintig bontották le a településeket. Településszintű adataim csak Gospicról, és Zenggről vannak. A többi település a hozzácsatolt települések adataival együtt alkotott politikai község népessége. A további értékek viszont már mindenhol településszintűek. A 2001-es népszámlálási adatok csak a politikai község szintjéig vannak nemzetiségre lebontva. A településeknek többnyire csak a lakosságszáma állt rendelkezésemre, de ott az 1991-hez képest bekövetkező változásokat szemléltetni tudják a járási adatok.

   A vármegye, és a Goszpicsi járás székhelye Goszpics. A politikai község lakossága 9.304, 63% horvát, 36% rác, a városé 3.396 (1890). 3.938, 84% horvát, 15% rác (1910), 4.204 (1948), 8.046, 58% horvát, 35% rác (1971), 9.025, 56% horvát, 36% rác (1991), 6.088 (2001).

   A Zenggi járás székhelye Zengg. 2.785, 92% horvát, 5% rác, 2% német (1890). 3.296, 95% horvát (1910). 4.906, 95% horvát, 3% rác (1971). 5.998, 92% horvát, 2% rác (1991), 5.491 (2001). Az Otocsáni járás székhelye Otocsán. 6.929, 76% horvát, 22% rác (1890). 3.089, 74% horvát, 25% rác (1910). 4.752, 70% horvát, 22% rác (1971). 5.404, 71% horvát, 23% rác (1991). 4.354 (2001). Az Alsólapaci járás székhelye Alsólapac. 9.618, 14% horvát, 86% rác (1890). 1.286, 2% horvát, 94% rác (1971). 1.791, 1% horvát, 97% rác (1991). 812 (2001). A Brinyei járás székhelye Brinye. 9.305, 51% horvát, 49% rác (1890), 1.225, 88% horvát, 10% rác (1971). 2.049, 89% horvát, 8% rác (1991). 1.707 (2001). Gracsaci járás székhelye Gracsac. 6.655, 21% horvát, 79% rác (1890), 3.144 (1971). 4.101 (1991). 2.689 58% horvát, 38% rác (2001). A Korenicai járás székhelye Korenica. 8.747, 9% horvát, 91% rác (1890), 829, 6% horvát, 92% rác (1971). 1.716, 3% horvát, 89% rác (1991). 1.570 (2001). A Perusicsi járás székhelye Perusics. 6.668, 91% horvát, 9% rác (1890), 1.343, 93% horvát, 5% rác (1971). 1.316, 94% horvát, 4% rác (1991). 957 (2001). Az Udbinai járás székhelye Udbina. 8.078, 24% horvát, 76% rác (1890). 675, 13% horvát, 69% rác (1971). 1.162, 7% horvát, 80% rác (1991). 735, 52% horvát, 44% rác (2001).

   Látnivalók: Az a több mint 70 várrom, mely ebben a vármegyében van, mint Magyarország történetéről mesél, én viszont helyszűke miatt sajnos nem tudom bemutatni mindet, csak egy részét. Előtte azonban nézünk meg Goszpicsot. A Lika múzeumot 1958-ban alapították, mai épületében 1965 óta működik. Az épület 1789-ben épült és a katonai közigazgatás idején az ezredparancsnokság székhelye volt. A múzeumban régészeti, numizmatikai, kultúrtörténeti, népművészeti kiállítás és galéria tekinthető meg. A régészeti kiállításhoz lapidárium is tartozik. A kultúrtörténeti részlegen bútor- és fegyvergyűjtemény is található. A tanárképző főiskola épülete 1869-ben épült. A megyeházát 1894-ben építették. 2000-ben az Alojzie Stepinac téren emlékművet emeltek a honvédő háború katonai és polgári áldozatainak emlékére. Smiljanban született a világ egyik legnevezetesebb tudósa, Nikola Tesla. A falu templomát, ahol apja szolgált plébánosként, alaposan felújították, szülőháza pedig múzeum. A Goszpics környékén találunk várromokat Bilaj, Barlete, Alsópazariste, Ribnik, Medak és Novi közelében. Osztrovica várának maradványai a falu feletti hegyen találhatók. A vár környéke azonban aknaveszély miatt ma nem közelíthető meg, így a maradványok mai állapota sem tudható. 1696-ban Sebastijan Glavinics zenggi püspök vizitációjában a várat már romosnak mondja. A Vukszán nevű településrész feletti hegyen találhatók Pocsitelj középkori várának romjai. A vár szerkezete csak egy XX. század eleji leírásából ismertek, de a közölt adatokat, a háborús események miatt, nem lehet ellenőrizni, mivel 1993. szeptember 9. és 17. között a horvátok „Medaki zseb” fedőnevű ellencsapásakor a vár környékén is folytak harcok, és alá van aknázva, így megközelítése életveszélyes. A Zengg felett magasodó hegyen áll a Nehaj-vár. Az 1558-ban épült kocka formájú erőd a négy égtáj felé fordul. A falakon 100 lőrés, és 11 ágyúnyílás van. Napjainkban már múzeum. Innen letekintve jól láthatók az ókori város romjai is. A Főtér végében áll a Frangepánok 1330-ban emelt erődítménye, a Kastel. 1469-től ez volt az uszkók kapitányok székhelye. Többször átépítették, majd a XVIII. században megszűnt katonai rendeltetése. 1896-tól kezdve az Ozsegovics Imre zenggi püspök által alapított diákotthonnak ad helyet az épület, amely ekkor nyerte el mai formáját. Jelenleg elég elhagyagolt állapotban van. A régi kikötői erődrendszerből mára nem sok maradt. Legjelentősebb maradványa a XIII. századi Sabac-torony. Az 1779-be emelt Nagy kapu, a város legfontosabb kapuja, mai formáját az 1843-as helyreállítás idején kapta. A "Finis Josephinae" felirat jelenti azt, hogy itt végződött a II. József császárról elnevezett út. A kapu mellett tábla mutatja az út menti városok távolságát Zenggtől, német mérföldben. A városháza az egykori XVI. századi ferences kolostor. A városban született Jurisics Miklós, Kőszeg védője 1490-ben, mellszobra áll a városban. Starigrad feletti hegy lejtőin találhatók ősi várának maradványai. A vár még a történelem előtti időben épült, de rómaiak is használták. Az ókori falmaradványokon kívül az urnasíros római temetőt is feltárták. A hegy tetején találhatók a Frangepánok által a XIV. században épített középkori vár romjai. Jablanac várát 1251-ben alapították. Szabálytalan alakját, négy félkör alakú toronnyal erősített fallal övezték, és a várhegy lábánál volt még egy fal, két félkör alakú toronnyal, hogy onnan zárják le az öböl bejáratát. A települést a török az erődítménnyel együtt 1639-ben teljesen lerombolta, ezért a korábbi épületeknek csak romjai maradtak. Helyén most egy szálloda áll. Karlopagóban a XIII.–XIV. századi négyszög alaprajzú Fortica erőd maradványai a tengerparttól mintegy 250 méterre egy magas platón találhatók. Máig fennmaradt a személyzetet vízzel ellátó ciszterna is. Itt alakították ki a mediterrán kertet a Kavát, ahol magángyűjteményből származó mozaik kiállítás látható. Az iskolát, a település akkori legimpozánsabb épületét, 1875-ben építették. Perusics központjától 1 kilométerre délnyugatra található várának maradványa, az öregtorony háromemeletnyi magas romja. A vár szabálytalan négyszög alaprajzú volt, három sarkán félköríves bástyákkal. Közepén helyezkedett el az öregtorony. A tornyon ma is láthatók az egykori ágyúállások és bár a korábbi szintekből csak egy maradt épen, mégis ez a Lika térségének egyik legjobb állapotban megmaradt várromja. A vár dombja melletti magaslaton áll a település Szent Kereszt Felmagasztalása tiszteletére szentelt plébániatemploma. A Lika térségének egyik legszebb és legértékesebb szakrális építménye. A templom 1698-ban épült, a török dzsámivá átépített középkori templom átépítésével. A templom 42 méter hosszú, aranyozott keresztjét a zágrábi székesegyház keresztjével cserélték ki, amely 1863-ban kiégett. A templom platója alatt temető található, melyet török korinak tartanak. A Grabovacsa Barlangparkot hat barlang és egy üreg cseppkövekkel teli komplexuma alkotja. Felsőkoszinj mellett egy hegyen találhatók Koszinj várának maradványai. 1522-ben súlyosan megrongálta, majd később el is foglalta a török. A határmenti török portyák egyik fő támaszpontja lett. Később jelentőségét elveszítve fokozatosan rommá lett. A kosinji kőhíd, amelyet 1929-ben kezdtek építeni és 1936-ban adtak át a forgalomnak. Három félköríves boltíve van. Ívei úgy vannak kialakítva, hogy a vízben tükröződő tükörképükkel kiegészülve szabályos köralakot adjanak. A hídban a pillérek felett kisebb kör alakú nyílások vannak kialakítva. Anyaga a közelben bányászott és méretre faragott terméskő. Betont csak az alapozásnál használtak. A település másik nevezetessége, az első horvát nyelvű nyomtatott könyv a koszinji breviárium, melyet a XV. században az itteni egykori pálos kolostor nyomdájában nyomtattak. Róla emlékezik meg a plébániatemplom falán elhelyezett emléktábla. A breviáriumot ma a velencei Szent Márk Nemzeti Könyvtár őrzi, egy kis töredéke a Vatikáni Apostoli Könyvtárban található. Nem messze innen van a gyönyörű Kruscsica-tó, melyben alacsony vízállás esetén az itt elsüllyedt falu maradványait is látni lehet. Az Otes feletti hegyen állnak középkori várának csekély maradványai. A romoktól nagyszerű kilátás nyílik a környező vidékre. Sólyomkő várának romjai a Brinye központjában emelkedő dombon láthatók. A várat a XIV. században a Frangepánok építették. A növekvő török veszély miatt a XVI. században a család a királynak engedte át, aki állandó őrséget helyezett el benne. Ezzel a korábbi pompázatos főúri vár a török elleni megerősített végvárrá alakult át. A török veszély elmúltával a vár jelentősége megszűnt. A XIX. század folyamán az elhagyatott épület romjait a környék lakossága építőanyagnak hordta el. Legépebben maradt része a várkápolna volt, amelyet a helyi plébánia vett át, azonban a földrengések ezt is súlyosan megrongálták. 1917-ben a legsúlyosabban megrongálódott részeit rendbetették, de a II. világháborúban bombatalálat érte. Súlyosan károsodott a tetőszerkezet is. Az 1960-as években egy földrengés következtében a keleti homlokzat rongálódott meg. A helyreállítási munkálatok 1982-ben kezdődtek el és lényegében máig is tartanak. 2007 júniusában a felújított kápolnában a horvát történeti múzeum rendezésében állandó kiállítás nyílt a Frangepánok szerepéről a horvát történelemben. Otocsánban a Gacska szigetén a XIX. század elején még láthatók voltak az egykori vízivár romjai, majd 1829-től ez a rész beépült a Felsőváros épületeivel. A városi park az I. világháború után az egykori katonai gyakorlótér parkosításával létesült. A teret eredetileg a határőrezred épületei vették körül. A tér katonai jellege 1916-ban kezdett megszűnni, amikor felépült a császári és királyi 79. gyalogezred elesett hőseinek emlékműve egy kilenc és fél méter magas obeliszk, majd a háború után elkezdődött a park kialakítása. A hősi emlékművet a szerb-horvát-szlovén hatóságok leromboltatták, majd 1926-ban I. Péter szerb király sokkal igénytelenebb emlékművét emelték a helyére. A II. világháború elején ezt is lerombolták. 1955-ig nem állt itt emlékmű. Ekkor egy partizán emlékmű került ide, melyet 1991-ben döntöttek le. A honvédő háború után 1995 és 2005 között a parkot újrarendezték, teljesen körülkerítették, megújultak a sétányok és lépcsők, megújult a XIX. század elején épített régi kút, új padokat helyeztek el és bevezették a közvilágítást. Az Otocsán feletti Fortica-dombon 1619-ben építették fel a város és környéke védelmére a kis Fortica-erődöt. Az erőd a XIX. század elején kezdte elveszíteni jelentőségét, 1804-ben lőporraktárnak alakították át. A XIX. század második felére a katonaság végleg elhagyta, és állapota egyre romlott. Anyagát az új házak építéséhez hordták el. A XX. század elejére a romokat benőtték a fák, melyek a II. világháborúig akadálytalanul nőttek. 1941-ben az olaszok kivágták a fákat, és ágyúállásokat helyeztek el rajta. Ma az erődnek már csak alapfalai láthatók, folyik a régészeti feltárás és a tereprendezés. Az 1962-ben alapított Gacska múzeum Otocsán és környékének történeti és kultúrális emlékeit mutatja be. Négy állandó kiállítása van. A határőrezred parancsnoki épülete 1843 és 1848 között épült. Itt voltak az ezred irodái és parancsnokainak lakásai. Később már csak tiszti lakások voltak benne, majd a II. világháború után polgári használatra adták át. Homlokzatát nemrég újították fel. Az egykori katonai kórház 1837 és 1843 között épült a határőrezred katonáinak ellátására. 1873-ban polgári használatra adták át és egészen 1971-ig polgári kórházként működött. Ekkor a város másik részén új kórházat építettek, és a régi épület pusztulásnak indult. 2009-ben teljesen felújították és ma diákotthonként szolgál. A Gacskán átívelő régi kőhíd 1876-ban épült. A közelben vannak várromok Prozor, Berlog és Dabar környékén. A Korenica feletti Mrsinj-hegyen (1097 m) találhatók Mrsinj várának romjai. A vár 1185 előtt a korbavai püspökök székhelye volt. 1527-ben a török elfoglalta, majd megerősítette. A XVII. század végén újra horvát kézre került, majd később jelentőségét veszítve romlásnak indult. Néhány fala még ma is áll. Udbina mellett található Korbava várának romjai. Korbava vára körül alakult ki a középkorban, mint erődített település a korbaviai grófok székhelye. Mára az övező falakból valami és a lakótorony alsó része maradt fenn. A vár eredeti alakjára csak a terep domborzata és a korabeli rajzok alapján lehet következtetni. A romok mellett antik sírkövek láthatók. A püspöki palota XIV. századi. Ma is láthatók tekintélyes romjai. A mai szálloda feletti magaslaton a korbáviai grófok a régi Korbava vára helyett a XIV. század vége, vagy a XV. század elején új várat építettek. Ma már ennek is csak az alapfalai látszanak. Legjobb állapotban az északkeleti védőfal és az egykori, kettős falgyűrűvel védett kerek torony alsó része látható belőle. A várhegy déli lábánál még a XV. században egy külső várat építettek, melynek nyomai ma is láthatók. Komics a XIV. században nagyobb és jelentősebb vár volt Udbinánál is. A falu feletti hegyen állnak a maradványai. Az építés módja és anyaguk alapján a legrégibb falak még a korarómai időszakból származó erődítmény részei lehettek. A sűrű növényzet miatt a korabeli alaprajzok helyessége és méretei nem ellenőrizhetők. Turjanski területén két régi várrom is található. A Bacenovacnak nevezettnek már csak a föld felszínén még kivehető kontúrjai láthatók. A Turan viszont a középkori Korbava harmadik legnagyobb vára volt. Vannak még romok Mekinjar, Podlapacs és Kurjak közelében is. Lovinac vára valószínűleg a XIV. században épült, építője a Lovincsics család volt. Romjai a szent rókusi plébániatemplomtól egy kilométerre délkeletre találhatók. Budak vára ettől kissé északra egy magányos hegytetőn épült, melyet a nép ma Besics váraként ismer. A mára már rommá lett vár építtetője a Budacki család volt, akik a török elől északra Károlyváros közelébe a Kupa mellé menekültek és ott felépítették Újbudak várát. Novak várát a Novakovics család építtette. A XV. században említik először. Maradványai Plocsa területén találhatók. Vranik vára még a török idők előtt épült. Gracsac  nevezetességei közül kiemelendő a Cerovaci-barlang. Várának a nyomai, ma is láthatók a plébániatemplomtól nem messze. A várnak szabálytalan alakja volt, melybe egy tornyon át lehetett bemenni. A Magyar Királyság legdélibb településének, Palankának a közelében a Velebit keleti lejtőjén találhatók Zvonigrad várának romjai. A vár egykor a Likából Knin felé vezető utat ellenőrizte. 1699 körül a várat jelentősen átépítették. 1826-ig falai aránylag jó állapotban voltak, ekkor azonban egy malom építése céljából engedélyezték köveinek felhasználását. Ettől kezdve fokozatosan elhordták. Még ma is megkülönböztethető azonban az egykori lakótorony és egy újabban épített épület a régi palota helyén. A várat hosszan elnyúló falak övezték, melyeket úgy osztottak meg, hogy a vár kettős külső várat kapott. Vrelo feletti hegyen állnak Rakovnik várának romjai. Mivel a várat egyetlen középkori forrás sem említi szakértők feltételezik, hogy a török építette a XVI. vagy a XVII. században, amikor Likát uralma alatt tartotta. Szerkezetét tekintve a toronyvárak közé tartozik, mivel egy hengeres toronyból és az ezt övező, mintegy egy méter széles külső falból áll. A torony még ma is áll, kétemelet magasságban és hét méter átmérőjű. A külső falból mára csak a déli fal, a keleti fal egy szakasza és a délkeleti sarok maradt meg. Szereb története szorosan kapcsolódik a határa feletti magaslaton található középkori vár történetéhez. A vár első említése 1345-ben történt magyar királyi várként. Ma ez is rom. Krasno a Velebit legnagyobb települése, amely 714 m tengerszint feletti magasságon telepedett meg. Ez az évente mintegy tízezer hegymászót fogadó Észak-Velebit Nemzeti Park központja, melynek búcsújáróhelyét évente akár 100.000 látogató is felkeresi. A vármegye világhírű természeti látnivalója a Plitvicei-tavak, melynek tizenhat nagyobb és két kisebb lépcsőzetesen elhelyezkedő tavát közel száz vízesés köti össze. A tavak felszíne összesen 2 km2. A tórendszer észak-déli irányban nyolc kilométer hosszan füzérszerűen húzódik egy völgyben, melyet erdős hegyek veszik körül. Minden tó más-más magasságban helyezkedik el. Szintkülönbségük 156 méter. A tórendszert 1979-ben nyilvánították világörökségi helyszínné, és az elsők között került fel az UNESCO Világörökségi listájára. Páratlan szépsége, növény- és állatvilágának gazdagsága miatt ezt a területet már 1949-ben nemzeti parkká nyilvánították. Területén több védett állatfaj él: medve, farkas, vidra, erdei fülesbagoly. A szürke medve figurája a park jelképein is feltűnik. A Park különleges látnivalói a karsztbarlangok, a Nagy-barlang, a Fekete-barlang és a Tónimfa-barlang. A 78 m magas szikláról lezubogó Nagy vízesés, Horvátország legnagyobb zuhataga.