Abaúj-TornaAlsó-FehérAradÁrvaBács-BodrogBaranyaBarsBékésBelovár-KőrösBeregBeszterce-NaszódBiharBorsodBrassóCsanádCsíkCsongrádEsztergomFejérFiumeFogarasGömör és Kis-HontGyőrHajdúHáromszékHevesHontHunyadJász-Nagykun-SzolnokKis-KüküllőKolozsKomáromKrassó-SzörényLika-KorbavaLiptóMáramarosMaros-TordaModrus-FiumeMosonNagy-KüküllőNógrádNyitraPest-Pilis-Solt-KiskunPozsegaPozsonySárosSomogySopronSzabolcsSzatmárSzebenSzepesSzerémSzilágySzolnok-DobokaTemesTolnaTorda-AranyosTorontálTrencsénTurócUdvarhelyUgocsaUngVarasdVasVerőceVeszprémZágrábZalaZemplénZólyom
Lap Tetejére
Keresés

Minimum 3 karakter!

Felhasznált irodalom

  • 1000 év törvényei (1000ev.hu)
  • Á.T.I. Kisatlasz; Budapest 1937.
  • Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben; Budapest 1885.-1901.
  • Bagyinszki Zoltán – Tóth Pál: Magyar várak; Debrecen 2005.
  • Bagyinszki Zoltán: Magyar kastélyok; Debrecen 2001.
  • Balás Gábor: A székelyek nyomában; Budapest 1984.
  • Baranyai Decsi János magyar históriája 1592-1598 (ford.: Kulcsár Péter); Budapest 1982.
  • Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai; Budapest 1896.-1914.
  • Commission list of natural mineral waters recognised by member states 2013.
  • Dolinay Gyula: Erdély fejedelmei; Budapest 1883.
  • Dr. Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza; Budapest 1995.
  • Egy ezredév (szerk.: Hanák Péter); Budapest 1986.
  • Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja; Pest 1843.
  • Gjuro Szabo: Középkori várak Horvátországban és Szlavóniában, Zágráb 1920
  • Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945; Budapest 1966.
  • Kis Gábor: Erdélyi vára, várkastélyok; Budapest 1984.
  • Kőváry László: Erdélyország statisztikája; Kolozsvár 1847.
  • Látnivalók Magyarországon; Miskolc 2004.
  • Magyar Statisztikai Évkönyv XLIX. 1941.; Budapest 1943.
  • Magyarország gazdaságföldrajza (szerk.: Bernát Tivadar); Budapest 1969.
  • Magyarország helységnévtárai és népszámlálásai 1881, 1892, 1902, 1907, 1912, 1913, 1962, 2003
  • Mezei István: Városok Szlovákiában és a magyar határ mentén; Somorja, Pécs 2008.
  • Nemzetközi Lexikon (szerk.: Dr. Radó Sándor); Budapest 1967.
  • Nemzetnevelők könyvtára: Hazánk; Budapest 1942.
  • Népszámlálási adatok: Szerbia (2002), Horvátország (2001), Szlovénia (2001), Ausztria (2001), Szlovákia (2001), Ukrajna (2000).
  • Orbán Balázs: A Székelyföld leírása; Pest 1868.
  • Országos Tisztifőorvosi Hivatal által elismert ásványvizek jegyzéke
  • Pallas Nagylexikon; Budapest 1893.-1900.
  • Panoráma útikönyvek: Csehszlovákia, Románia, Szovjetunió, Jugoszlávia
  • Popély Gyula: Felvidék 1914-1920; Budapest 2010.
  • Prantner Zoltán: Magyar csaták, Kisújszállás 2014.
  • Révai Nagy Lexikona; Budapest 1911.-1935.
  • Rónai András: Térképezett történelem; Budapest 1993.
  • Sós Judit – Farkas Zoltán: Erdély útikönyv; Budapest 2002.
  • Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra; Budapest 1979.
  • Tolnai Új Világlexikona; Budapest 1926.-1933.
  • Új Magyar Lexikon; Budapest 1960.-1972.
  • Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–2002 között; Csíkszereda 2000. Frissített eletronikus változat. Legutolsó módosítás 2008.
  • Veresegyháziné Kovács Jolán – Veresegyházi Béla: A régi Magyarország vármegyéi és városai abc sorrendben; Debrecen 2005.
  • Zsebatlasz (szerk.: Kogutowicz Károly, Dr. Hermann Győző); Budapest 1913.

72 vármegye

BLOG

A történelem véletlenjei

   A történelem tele van furcsa történetekkel. Ez volt az ami miatt én annak idején megszerettem. Sokaknak csak az évszámok magolása az ami megmarad a történelemtanulásból, pedig jóval többről van szó. Mindig szoktam mondani, hogy a kor gyermeke sosincs tisztában azzal, hogy éppen „történelmet ír”, ugyanis a nagy sorsfordító események jelentős része, még csak véletlenül sem annak indult, mint ami végül lett belőle. Egy párat példaként kiszemezgettem a magyar, és az egyetemes történelemből, és ezek segítségével mutatom be, hogy mire is gondolok. Természetesen minden eseményt csak felszínesen érintek, hiszen ezzel a témával egy könyvet lehetne teleírni. De ezzel az a célom, hogy szokásomhoz hűen egy kis magánkutatásra ösztönözzem az olvasóimat.

   Először is egy olyan témát szeretnék hozni ami az egyik kedvencem. Állítólag mindenki tud róla mindent, de mégis tele van az emberek feje ellentmondásokkal ez ügyben. Ez pedig nem más, mint a török hódoltság. Behatóbban a két végével fogok foglalkozni, mivel az a két esemény, ami a témámhoz kapcsolódik. Sokakban – tévesen – az a kép él, hogy a mohácsi csatavesztés után a török megszállta az ország középső részét, és itt volt 150 évig. Nos ez nem ilyen egyszerű. Még a nagy Szulejmán se gondolta komolyan, hogy ezt így meg tudná csinálni. Tény, hogy tervei között a nyugat meghódítása szerepelt, de még csak véletlenül sem akart egy olyan északi határt magának ahol másfélszáz évig folyamatosan háborúzni fognak az utódai, megágyazva ezzel annak a széthullásnak aminek hatására országa darabokra hullik, sőt a puszta léte is veszélybe kerül. A törökök számára az idő a nyugat meghódítására Mátyás király halálakor jött el. Illetve az az utáni anarchikus időszak hozta el azt az ideális állapotot amely ahhoz segítette, hogy lépjen. 1521-ig ennek köszönhetően megszállták a Szávától és Dunától délre eső magyar részeket. Nándorfehérvár és Szabács elfoglalása után semmi sem állt a török útjába, hogy eljusson Bécsig. A Duna mentén egy tökéletes felvonulási útvonal jött létre. Ennek a ténynek a tudatában még egy kicsit összekapta magát az ország, de a széthúzás mindent tönkretett. Az idegen királypártiak és a magyar királypártiak szembenállása rányomta a bélyegét erre az egészre, és előrevetítették a közelgő véget. De ez semmiképp sem 1526-ban következett be. Igaz, hogy a szultán serege a mohácsi győzelem után mélyen benyomult az ország belsejébe, és az őrség nélküli Budát is elfoglalta, de esze ágában sem volt itt maradni. Miután feldúlták az országot, 200 ezer magyar foglyot, és temérdek kincset elhurcoltak, ők is elvonultak. Túlságosan messze volt a központtól, és nem is voltak felkészülve egy ekkora országrész megszállására, hiszen tényleg nem ez volt a terv. Ezzel azonban kirobbantották Magyarország történetének második legnagyobb polgárháborúját, amely 1526 és 1538 között zajlott. A Ferdinánd és Szapolyai János között dúló háborúban utóbbit támogatták. 1529-ben együtt próbálták bevenni Bécset. Sikertelenül. 1541-re aztán olyan mértékben lecsökkent a Habsburg-ellenes csoport ereje, hogy a szultán nem látott más kiutat, mint az osztrák előretörés megakadályozására, mint a megszállást. Be is vonultak Budára, és ezzel a történelem parkoló pályájára állították Magyarországot. De amint látni fogjuk, ahogy a bevonulás nem volt egyértelmű, úgy a kiűzés sem.

   Legalábbis nem annak indult. Egész pontosan a török továbbterjeszkedésének indult, de ahogy mondani szokták, visszanyalt a fagyi. A törökök fellelkesültek a kezdeti sikereiken. Kiszorították Velencét az Égei-tengerről, kihasználták a lengyel pártviszályokat, és jelentős területeket foglaltak el Lengyelországból, valamint krími szövetségesének köszönhetően uralták az egész Fekete-tengert is. Ennek fényében úgy döntöttek, hogy végleg dűlőre viszik a dolgot a nyugattal, és 1683-ban ismét megtámadták Bécset, amelyet azonban 2 havi ostrom után sem sikerült bevenni. Ráadásul az osztrák és a lengyel uralkodó nem sokkal előtte kötött egy megállapodást, hogy akit megtámad a török, annak a másik segíteni fog. Lengyelország ekkorra már stabilizálta belső viszonyait, és az osztrák császár segítségére tudott sietni. A törökök még ekkor is vakon bíztak magukban, és beleszaladtak a késbe. Az osztrák-lengyel-litván haderő annyira fellelkesült a győzelmén, hogy Esztergomig nyomult előre, és még a várost is visszafoglalta. Itt azonban megállt. Egy évnek el kellett telnie ahhoz, hogy újra meginduljanak. Persze kellett hozzá egy pápa, meg egy pár sértődött nagyhatalom, hogy az egészből legyen valami. A XI. Ince által létrehozott Szent Liga az ami sikeresen felvette a harcot a törökkel. Az osztrákok mellett, melyet jelentős magyar haderő támogatott, Velence, Lengyelország és 1686-tól Oroszország kényszerítette bele a törököket egy több fronton zajló háborúba, melyet a hatalmas vagyonnal rendelkező pápa, és a katolikus egyház finanszírozott. Hogy így elnyúlt az egész ahhoz persze kellett, hogy katonai sikereket szinte csak Magyarország területén sikerült elérni, meg a Napkirály hátbatámadása. A franciák ugyanis inkább a törököket szerették volna továbbra is nagyhatalmi pozícióban látni, és nem az osztrákokat. Tehát a Szent Liga célja Konstantinápoly elfoglalása, és a teljes Balkán megszállása lett volna, de ehhez képest „csak” Magyarországot sikerült felszabadítani. Tehát a „török kiűzése Magyarországról” nem is annak indult, és nem is az akart lenni, ettől függetlenül így vonult be a történelembe.

   De ez természetesen nem egyedülálló a történelemben. Sokan a legékesebb példának az első világháború casus bellijét tartják a legabszurdabbnak, amikor is az osztrák trónörökös elleni halálos merénylet adott okot egy világméretű pusztításra. Szerintem azonban az 1618-as prágai defenesztráció –  vagyis amikor az osztrák császár követeit kidobták a prágai Hradzsin ablakán – rendesen vetekszik ezzel a háborús okkal. Ez volt ugyanis a közvetlen oka annak, hogy a korábban megalakult Protestáns Unió és a Katolikus Liga egymásnak ugorjon, és egy 30 évig tartó, szinte egész Európát felperzselő, becslések szerint 8-11 millió halálos áldozatot követelő háború kirobbanjon. Ez volt az a „Harmincéves háború” amely az ablakon való kidobáson túl (a defenesztráció szó egyébként ezt jelenti), hozott még olyan érdekességeket is, hogy például Brandenburg, és Dánia előtt egyik, majd a másik fél oldalán kapcsolódott be a háborúba. Elcsodálkozhatunk ezen, de meglátjuk, hogy a történelemben történnek csodák.

   Erre példa a XVIII. század legvéresebb háborúja, melyet Churchill az első világháborúnak nevezett, az a 1756 és 1763 között lezajlott Hétéves háború. Jogosan nevezhetjük világháborúnak, hiszen Ausztrália kivételével minden földrészen zajlottak harcok, és mindenhol a két párthoz tartozó felek küzdöttek egymással, és ugyanazon békeszerződések vetettek véget a harcoknak. Itt a háborús ok egy nyilvánvaló visszavágás volt, ahol Mária Terézia vissza akarta szerezni a korábban elvesztett Sziléziát, és ezért nekitámadt a poroszoknak. Mivel itt is korábban kialakultak a szembenálló felek, így szokás szerint a helyi konfliktus globális konfliktussá terebélyesedett. A porosz kezdeti sikereket azonban 1759-től kudarcok kezdték követni. A szép lassan belépő haderők miatt durva hátrányba kerültek, és ekkorra már a svéd-orosz-osztrák többszörös túlerővel találták magukat szembe keleten. 1761 végére olyan helyzet alakult ki, hogy az ország nagy részét elfoglalták, és igazából csak a csoda menthette volna meg a poroszokat a teljes összeomlástól, és a háború elvesztésétől. Aki ismeri a történelmet az tudja, hogy ez a csoda bekövetkezett. Mégpedig Erzsébet orosz cárnő szélütésének képében. Az 1762 január 5-én elhunyt cárnőt a nyíltan poroszbarát III. Péter követte a trónon, aki azonnal visszavonta csapatait, sőt a poroszok megsegítésére küldött egy 20 ezer fős segédcsapatot, valamint közvetített a porosz-svéd békekötésben is. Így az osztrákok egyedül maradták, és vereséget szenvedték, így a Hétéves háború porosz győzelemmel fejeződött be. Ez a háború azonban előidézője lett egy következő jelentős konfliktusnak amely aztán hemzseg érdekes eseményektől.

   Egy háborúban ugyanis nincsenek győztesek. Nagy-Britannia hiába volt a győztes oldalon anyagilag nagyon megviselte a hosszú éveken át tartó háborúskodás. Kénytelenek voltak adókat emelni, és olyan adókat bevezetni, amelyek korábban nem voltak. Elsősorban ezek voltak azok amik kirobbantották jelenkor legmeghatározóbb eseményét az USA függetlenségi háborúját. Ami 1776-ban történt meghatározza a mai életünket, ugyanis akkor született meg napjaink világbirodalma, aki semmit sem hagy szó nélkül. Ezért én sem hagyok szó nélkül dolgokat. Már csak azért sem, mert például még az 1776-os dátum is csak részben igaz. De beszéljünk a többiről is. Közvetlen okként az adóemelés hatására történt 1770-es bostoni sortűz, és az 1773-as bostoni teadélután szokott szerepelni. És akkor van képük megmosolyogni a szarajevói merénylet, és az első világháború kirobbanása között eltelt egy hónapot. A kellemetlen az egészben, hogy a bostoni sortűz egy ki nem fizetett számla miatti civakodásból indult, amihez csatlakoztak mindenféle emberek, mindenféle indokkal, és addig fajult a dolog, hogy a tömegbe kellett lőni. De attól függetlenül, hogy hárman meghaltak, komolyabb következménye nem lett a dolognak. A teadélutánnak annyi köze van a megnevezéshez, hogy három angol hajó teljes tearakományát a tengerbe szórták, ezzel tiltakozva a korábban meghozott teatörvény ellen, amely káros volt az amerikai teakereskedőkre nézve. Közvetlen oknak azért lehet tekinteni, mivel ettől kezdve romlott meg a viszony az anyaország, és az amerikai gyarmatok között. Annyira, hogy 1775 áprilisában fegyveres összetűzésre került sor. Egész pontosan amerikai lázadók fegyvert akartak szerezni, az angolok pedig ezt megakadályozták. A fegyveres konfliktus is azért robbant ki, mert a gyarmatok képviselői így akarták elérni azt, hogy vonják vissza a kritizált törvényeket. Szó nem volt függetlenségi háborúról. Hogy lett volna, hiszen, még az „alapító atyák” is másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók voltak. Egy kivétellel pedig mindannyian virginai ültetvényesek. De aztán egy évvel a harcok kirobbanása után mégis gondoltak egy merészet, és megírták az úgynevezett függetlenségi nyilatkozatukat. Érvényt azonban nem szereztek neki, mivel igazából fölénybe csak 1778-tól kerültek, amikor Franciaország, Spanyolország és Hollandia is bekapcsolódott a harcokba az ő oldalukon. Ettől függetlenül igazán döntő győzelmet nem sikerült aratniuk, mert az 1782-es fegyvernyugvás után még 30 ezer angol katona állomásozott, és megszállva tartották többek közt New Yorkot is. Csak a brit kereskedők nyomására határozta el a brit parlament a háború befejezését, és csapataik kivonását. A békeszerződés 1783 szeptember 3-án írták alá Versailles-ban, amely ténylegesen kimondta az USA függetlenségét. Ennyit július 4-ről.

   Ez a sorozat azonban csődbe vitt egy másik nagyhatalmat is, mégpedig Franciaországot. 1789-re olyan állapot volt az országban, hogy XVI. Lajos a sorozatos kudarccal végződő reformtörekvései után kénytelen volt összehívni – 175 éves szünetet követően – a rendeket. Ezek aztán összefogtak, és magukat Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek nyilvánították. A király ezt kénytelen volt elfogadni, de mivel félt a hatalma elvesztésétől svájci gárdákat, flamand és német zsoldosokat toborzott. Hogy miért nem a saját katonáival védette meg magát? Nos azokban nem bízott. Ez viszont nagyfokú ellenérzést váltott ki a párizsi lakosságból, aki július 12-én fellázadt, és két nap múlva megostromolta a híres Bastille-t. Miért is? Gondolhatnánk, hogy a politikai foglyok kiszabadítása miatt, de ott ilyen nem volt. Ebben az időben nem is nagyon töltötte be eredeti funkcióját, mivel ekkora már csak 7 köztörvényes bűnözőt őriztek a falai közt. Viszont rengeteg puskaport, ami nagyon is kellett a forradalmároknak. Tehát ennyit a magasztos eszmékről. A köztörvényeseket persze kiengedték, a börtönt védő katonákat pedig kegyetlenül lemészárolták, lefejezték, és fejüket lándzsára tűzve parádéztak a városban. Attól függetlenül, hogy ők előtte megadták magukat. Ezt tartják a forradalom kezdetének, amit a korabeli propaganda ki is használt. Ehhez kapcsolódik a Bastille lerombolása is. Miért is kellett lerombolni? Semmiért. Egy pénzhajhász csoport sikeresen meglovagolta azt a tényt, hogy a Bastille ostroma ilyen fontos dolog lett, és szó szerint elbontotta a funkció nélküli épületet, majd értékesítette szuvenírként, és terméskőként az egészet. Fél év alatt nagyjából az egész épületet eltakarították. Persze ami ez után következett abban se volt sok köszönet. A király és a királynő valamint további 40 ezer ember nyaktiló alá küldése, és a másik 200 ezer ember agyonlövése nem igazán dicső dolog. A marxista történelemtanítás ettől függetlenül a forradalomra ráakasztotta a „Nagy” előnevet, de szerintem ez a később kialakult ateista irányvonalnak volt köszönhető. 1793-ban aztán lefejezték saját magukat is a forradalom korábbi kirobbantói, és kezdetét vette az a zűrzavaros időszak, amely 1799-ig tartott, és átvette az irányítást egy másik zűrzavaros fickó, akit Bonaparte Napóleon néven ismert meg a történelem.

   Őt azonban kihagynám ebből az amúgy is hosszúra nyúlt elemzésből, és egy kicsit söprögetnék a saját házunk táján is. Ki gondolná, hogy van gond nálunk is bőven! Nem lekicsinyelni akarom őseink dicső tetteit, de nem mehetek el szó nélkül a mi 1848-as forradalmunk mellett sem. Mindenhol úgy tanítják, mint egy tündérmesébe illő eseményfolyamot, pedig közelről se mentek olyan gördülékenyen a dolgok. A forrongó ifjúságot a felső vezetés sehol sem fogadta olyan kitörő lelkesedéssel, mint azt napjainkban tudni véljük. De ha belegondolunk ez így természetes. Sehol sem tört ki úgy forradalom, hogy valaki felállt, és a többiek egy emberként csatlakoztak hozzá. Nálunk miért történt volna így? Való igaz, hogy az események előrehaladtával egyre nagyobb lett a márciusi ifjak támogatottsága, de az elején még voltak bökkenők. A 12 pontunkkal is van egy kis gond. Sokan azt se tudják ki írta. Ugyanis ezt a három nappal korábban Irinyi József által írt kérvényt mindenhol Jókai olvassa fel. Ezért került át az a köztudatba, hogy ő volt a szerző. De ez az írás, és a Petőfi tollából származó Nemzeti Dal – aminek első sorát mások javaslatára utólag átírta – volt az a két mű ami alapvetően segített összetoborozni a forrongó ifjúságot. A fő csapásirány kezdetben a tömegbázis megszerzése volt, így a márciusi ifjak bementek az egyetemekre, és a hallgatók között szereztek támogatókat, amikhez később jelentős utcai tömeg is társult. A terv az volt, hogy a 12 pontot elfogadtatják a pesti és a budai városháza tanácsnokaival is, amihez először ki kellett nyomtatni, hogy legyen valami formája. Erre a történelmi eseményre  a Landerer és Heckenast féle nyomdában került volna sor, ami kis híján meghiúsult. Elsőként ott bukott a dolog, hogy Landerer Lajos egyszerűen elzavarta a forradalmárokat, és csak tettlegesség felvetése, és munkásai rábeszélése győzte meg arról, hogy engedje kinyomtatni az írásokat. Melyek közül a Nemzeti Dal kéziratát Petőfi valahol elhagyta, és emlékezetből kellett lediktálnia. És, hogy hogyan lesz valamiből történelmi helység? Miért pont ezt a nyomdát választották a márciusi ifjak? Az ok igen prózai. Ez volt a legközelebb. A nyomtatványokkal aztán a pesti városházára mentek. Addigra már sikerült komoly támogatókat szerezniük, akik előbb kivárták, hogy mi lesz, és csak aztán csatlakoztak Petőfiékhez, hogy aztán átvegyék az irányítást. Ugyanígy az a részeg csőcselék is aki ekkor az utcákon tombolt és fosztogatott magasról téve a forradalmi eszmékre. Miattuk kellett létrehozni később a nemzetőrséget akik megfékezték ennek a csürhének a tevékenységét. A pesti városházán sem fogadták kitörő lelkesedéssel a forradalmárokat. Holovics Boldizsár tanácsnokot ki akarták dobni az ablakon, annyira ellenkezett. És még mondják azt, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Lásd a korábbi prágai defenesztrációt. Szepessy Ferenc polgármester arra hivatkozva, hogy nem beszél jól magyarul inkább háttérbe vonult. Így tudott előlépni Rottenbiller Leopold alpolgármester, és ő inkább átállt a forradalmárokhoz. Akárcsak Almásy Móric császári küldött, akinek az lett volna a dolga, hogy a kedélyeket lecsillapítsa, és felszámolja a lázongást. Ez is azt bizonyítja, hogy nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy azt egyesek elképzelik.

  Zárásként nézzünk erre is két példát. Sokak kedvenc témáját a II. Világháborút egyébként sem hagyhattam volna ki, de itt nagyszerűen tudom szemléltetni felvetésemet. Nem árulok el nagy titkot, de mind Románia, mind Jugoszlávia teljesen másként gondolta a Hitler által kirobbantott háborúban betöltött szerepét. Az első világégésből már ismert helyezkedést és köpönyegforgatást itt is bemutatják a románok. Románia a háború kirobbanásának hírére akár csak 25 évvel előtte, most is semlegességi nyilatkozatot tesz, amit 1940 májusáig be is tart. Itt azonban II. Károly király olyan lépésre szánta el magát, amiért a trónjával fizet. Május 29-én a belga kapituláció hírére jelzi Hitlernek, hogy szeretné felélénkíteni a kapcsolatot a két ország között. A Harmadik Birodalom ura rábólintott, és június 2-án utasította is őket, hogy adják át Besszarábiát a Szovjetuniónak, mivel ez a terület Sztálin kék vonalának szovjet felén volt. II. Károly vonakodva bár, de belement a tárgyalásokba, jelezve Hitlernek, hogy mindenre képesek a német szövetségért. Molotov ellenben nem gondolkodott tárgyalásokban. Június 26-án ultimátumot adott nekik, miszerint 5 napjuk van a terület kiürítésére. A pórul járt románok június 28-án ezt meg is teszik, hisz nincs sok értelme az ellenállásnak, pláne, hogy Hitler sem állt melléjük. Sőt! A náci vezér kihasználja a románok tunyaságát, és július 31-én visszaadja Bulgáriának Dél-Dobrudzsát, augusztusban pedig megkezdik Erdély revíziójának tárgyalását. Augusztus 28-án meg is születik a bécsi döntés. Ribentrop kijelentette, hogy ha Románia azt akarja, hogy Németország megvédje őt, akkor tegyen eleget a magyar követelésnek. Hiába, no! Hitler a párizs-környéki békék revíziója miatt robbantotta ki ezt a háborút, és a revízió egy része Romániával szemben 3 hónap alatt békés úton lezajlott. Ezek után Jugoszlávia nem tudom mire számított, de Romániához hasonlóan várakozó álláspontra helyezkedik, hisz gazdaságilag és politikailag az elmúlt évek Hitler mellé sodorták, de a Párizs környéki békék baljós szellemként folyton előjöttek. Az I. világháború legnagyobb haszonélvezője kissé idétlenül mutatott a revizionisták közt. De láss csodát, ahogy Románia belavírozott a tengelyhatalmak közé, úgy Jugoszlávia is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez 1941. március 25.-én. A megállapodás értelmében azonban Jugoszlávia nem vett részt a katonai tevékenységekben. Ekkor még senki sem gondolta, hogy alig több mint 3 hét múlva már a vesztes ellenségek számát fogják gyarapítani. Ehhez az kellett, hogy 2 nappal az egyezmény aláírása után 27.-én Simovic repülőtábornok puccsal átvegye a hatalmat. A régens Pál herceget elmozdították, és a 17 éves II. Pétert nagykorúvá nyilvánították. Hitlert persze ebből még nem csinált igazán gondot. A probléma április 5.-én kezdődött, mikor Simovic barátsági szerződést kötött a Szovjetunióval, és katonai tárgyalásokat kezdett az angolokkal. Mint tudjuk, Hitler nem a tétova lépései miatt vonult be a történelembe. Április 6.-án Németország hadüzenet nélkül lerohanta Jugoszláviát, és a Luftwaffe már az első nap bombázta Belgrádot. A horvát és szlovén csapatok felszabadítóként üdvözlik a Wehrmacht egységeit és azonnal leteszik a fegyvert. Április 11.-én kikiáltják a független Horvát Államot. Horvátország önállóságával teljesen szétesik Párizs szörnyszülöttje, és a magyarok ezt lovagolják meg. Kijelentik, hogy ők korábban Jugoszláviával kötöttek örök-barátsági szerződést, nem Szerbiával. 11.-én pedig Jugoszlávia megszűnt létezni! Április 12.-én Magyarország megindítja csapatait Szerbia ellen. Aznap elesik Belgrád, 17.-én pedig kapitulál az egész rác hadsereg. Hitler 12 nap alatt végbement győzelme azonban leginkább Titónak kedvezett. A gyors kapituláció miatt ugyanis sok fegyvert nem foglaltak le a németek, és az mind a partizánoknál maradt. De ez már egy másik történet.

Szólj hozzá!