Hiába a Kijev mellett gyülekező, egymillió fős, modern nyugati fegyverekkel felszerelt hadsereg, amelyik csak arra vár, hogy egy kíméletlen ellentámadással kisöpörje az oroszokat Ukrajnából, Európa Tehetséges Mr. Ripley-ére lassan rászámolnak a keleti fronton. Ilyenkor pedig a találgatásoknak van ideje. Hogy mikor ülnek le tárgyalni a felek a tűzszünetről és milyen lesz az új, maradék Ukrajna?
Vitán felül áll, hogy a jelenleg is zajló orosz-ukrán háborúnak, Putyin és Zelenszkij után a harmadik legfontosabb figurája Ramzan Kadirov csecsen elnök. Hogy ki ez a fickó, azt már nagyjából mindenki tudja. De miért ő a kiválasztott, és miért harcol az embereivel a háború első soraiban, már csak kevesen sejtik. Lássuk hát a „kaukázusi fal” kevésbé ismert múltját és jövőjét a Fall Blautól kezdve a Lencse hadműveleten át a generalisszimusz halálát követő rehabilitáció utóhatásaként kirobbant két csecsen háborúig.
A háború egy szörnyű dolog. Ha a részese vagy, az még szörnyűbb. A háborúból a legjobb kimaradni, de van, amikor ez nem megy. Akaratodon kívül a részesévé válsz. Egy globális háborúból pedig nem is lehet kimaradni. Részese vagy a világ körforgásának, így akármi történik, hatással lesz rád is. Mindenkire.
A farkasok kora elhozta nekünk a globális háborút.
Egyre komolyabb hullámokat ver a február végén kirobbant orosz-ukrán háború. Azon a csendesnek induló napon mindenki azt hitte, hogy nem történt semmi különös, csak egy ország megtámadott egy másikat. Valljuk meg őszintén, hogy mi, akik Európa kebelén hajtjuk álomra a fejünket, láttunk már pár ilyet az elmúlt években, így nagyon nem is ütötte meg az ingerküszöbünket. Még örültünk is, hogy volt végre egy új téma, amin lehetett rágódni, mert a covid őrület már kezdett unalmassá válni. Vírusszakértőből mindenki egy csapásra hadmérnök lett, és jöttek a jobbnál jobb konteók. A háború már átlépte a 100. napot, és még mindig nem tudják, hogy mikor lesz vége.
A háborúnak vége. Lépjünk túl rajta. Sokáig rágódni nincs értelme, mert aki késlekedik az megy a történelem süllyesztőjébe. Gyorsan kell cselekedni, mert aki időt nyer, az életet nyer. Nekünk pedig nincs időnk azon álmélkodni, hogy mi történik. A jelenlegi harcmezőn ezekben a pillanatokban lép túl a háború. A kezdeti politikai csatározások egyik napról a másikra a csatatéren folytatódtak véres emberáldozatokat követelve. Ezrek haltak meg látszólag értelmetlenül, de ami ezután fog jönni, ahhoz képest minden eddigi csak szolid előjáték volt.
Napjainkban állandó témát biztosít az egyes körök által fenntartott klímahiszti. Az emberek folyamatosan a „holnap mind meghalunk” állapotban lebegnek, és mindig valami új tömeghisztériának megfelelő pánikkeltéssel riogatnak a világvégéről. Tény, hogy van benne valami, hiszen egy olyan bolygón élünk, ahol korábban kipusztultak a dinoszauruszok, tehát gyaníthatóan ránk is ez a sors vár, de a folyamatosan zengett „24. órában vagyunk” szöveg eléggé visszás.
Nem a probléma felvetésével van a gond, hanem a problémára adott válaszokkal. Mindig az aktuális lobbi szervezetek kénye kedve szerint alakul a „végső megoldás”.
Bizonyára nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, amikor – a klímaszorongó aktivisták kampányainak hatására – kicsit elszégyellem magam, hogy az autóm elektromos áram helyett benzinnel működik, vagy ha nem papírból készült a limonádémban a szívószál. Félreértés ne essék, én is tudok hinni abban, hogy van jó oldala ennek az irányzatnak;
