Földkórosok 3. adása.
„Ha a tótokat cserben hagyta a legtermészetesebb patrónusok, a krumpli; ha megharagudott rájuk a föld, a mostoha anyjuk, és nem hozott nekik termést; ránk, testvéreikre, a magyarokra hárul a kötelesség.” Mondta anno Mikszáth Kálmán.
De mi melyik tótokról fogunk beszélni? Becsapós, mert van egy pár ebben a szláv tengerben.
A második furcsa háború lassan a végéhez ér. A felek kezdik kiteregetni a lapokat. Sajnos olyan lap is kikerül, amit nem feltétlenül szerettek volna megmutatni a másiknak. De hát ilyen ez a világpolitika. Nem mindig az történik, amit szeretnénk. Ezt a filmet az élet írja.
Most az a legújabb vitatéma, hogy ki, mit szivárogtatott ki, és miért. Megy a dobálózás a számokkal, hogy most akkor mennyi van, vagy mennyi nincs, ki hazudik, és mi vele a célja. Sok mindent figyelembe vesznek az okosok, de egy jelentős tényt nem.
Ezeken a papírokon szereplő adatok nem szimpla számok, hanem emberek!
Szokásunkhoz hűen csapjuk fel kedvenc történelemkönyvünket, és lapozzunk bele! Aki egy kicsit jártas a témában annak folyamatosan ott motoszkálhat a fejében, hogy ami most történik, azt én már láttam valamikor, valahol. Nem kell a hadtudományok doktorának lenni ahhoz, hogy átlássuk a helyzetet, de ha nem értünk hozzá, akkor inkább csendben kéne maradni.
Elemezgessük hát az elmúlt egy évet, és nézzük meg, hogy mi várható.
Hiába a Kijev mellett gyülekező, egymillió fős, modern nyugati fegyverekkel felszerelt hadsereg, amelyik csak arra vár, hogy egy kíméletlen ellentámadással kisöpörje az oroszokat Ukrajnából, Európa Tehetséges Mr. Ripley-ére lassan rászámolnak a keleti fronton. Ilyenkor pedig a találgatásoknak van ideje. Hogy mikor ülnek le tárgyalni a felek a tűzszünetről és milyen lesz az új, maradék Ukrajna?
Eljöttek a nehéz idők. Most lenne szükség az erős emberekre. Legalábbis nekünk európaiaknak. Ugyanis a világ tele van erős emberekkel, csak nekünk nem jutott belőle. Az új világrendben mi kimaradtunk az osztogatásból. Lehet, hogy azért, mert eddig Európa kiváltságos helyzetben volt. Nem volt konkurencia, mert az erős emberek erről a kontinensről irányították az egész világ sorsát. Ezek az idők azonban már elmúltak. Jobb lesz megbarátkoznunk a gondolattal, hogy az új világrend kártyapartijában nem hozzánk kerülnek az erős lapok.
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy megmondjuk, 2022. február 24-e be fog kerülni a történelemkönyvekbe. Hogy milyen felütéssel, arról még sejtésünk se lehet, hiszen senki sem tudhatja, hogy ez az egész incidens meddig fog tartani, és mi lesz a vége. A hetven és a harminc éves háború is csak utólag kapta a nevét, ahogy az első világháborút csak a második után keresztelték át az addigi Nagy Háborúról. Ezek nem meglepő dolgok, hiszen az elemzés már az utókor dolga, ők látják komplexen az egészet.
Egy korábban már megpendített húrt szeretnék újra megszólaltatni. A történelmi lant ugyanis ismét olyan dallamot játszik ami fülemnek igazán kedves. Azt mindenki kívülről fújja, hogy Erdély nem Románia. De, hogy a Kárpátok és Prut között elterülő Moldva sem az, már gondolom kevesebbeknek ismerős. Pedig ez így van. Történelmi mélypontra süllyedt Moldova és Románia viszonya.
Úgy gondoltam, hogy még várok egy kicsit, hogy mi fog történni, és meg akarom látni, hogy mi forrja ki magát, aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Mindenki ezt teszi. Várnak, és lesik a sült galambot. Az viszont nem olyan rendes, hogy tényleg belerepüljön a szánkba. Mégis mire várunk? Aki azt mondja, hogy nem jött el az idő, az hazudik.
A cikk megírásához az adott ihletet, hogy egy nem Magyarországon született ismerősömmel beszélgettünk a magyarokról. Ő is azt az általánosan kialakult nézetet vallja, amit oly sokan gondolnak rólunk a nagyvilágban. Mégpedig azt, hogy a magyar egy pesszimista nép. Szerintem azonban ez nem igaz. Mindössze arról van szó, hogy mi nem szeretünk senkit.
