Kicsit messziről indítom az értekezésemet, és elég sok mindent fogok érinteni, de aki ismer, az már megszokhatta tőlem. Kezdjük Mongóliával. A mongolok jelentős többsége két országban él. Mongóliában, és Kínában. Mongóliában önállóak, Kínában még az autonóm tartományukban is kisebbségben élnek. Ettől függetlenül a Kínában élő mongolok száma jóval meghaladja a mongóliai mongolokét.
A történelem tele van furcsa történetekkel. Ez volt az ami miatt én annak idején megszerettem. Sokaknak csak az évszámok magolása az ami megmarad a történelemtanulásból, pedig jóval többről van szó. Mindig szoktam mondani, hogy a kor gyermeke sosincs tisztában azzal, hogy éppen „történelmet ír”, ugyanis a nagy sorsfordító események jelentős része, még csak véletlenül sem annak indult, mint ami végül lett belőle.
Egy korábban már megpendített húrt szeretnék újra megszólaltatni. A történelmi lant ugyanis ismét olyan dallamot játszik ami fülemnek igazán kedves. Azt mindenki kívülről fújja, hogy Erdély nem Románia. De, hogy a Kárpátok és Prut között elterülő Moldva sem az, már gondolom kevesebbeknek ismerős. Pedig ez így van. Történelmi mélypontra süllyedt Moldova és Románia viszonya.
A cikk megírásához az adott ihletet, hogy egy nem Magyarországon született ismerősömmel beszélgettünk a magyarokról. Ő is azt az általánosan kialakult nézetet vallja, amit oly sokan gondolnak rólunk a nagyvilágban. Mégpedig azt, hogy a magyar egy pesszimista nép. Szerintem azonban ez nem igaz. Mindössze arról van szó, hogy mi nem szeretünk senkit.
Nos, annyit szögezzünk le mindjárt az elején, hogy Trianon elkerülhetetlen volt. Akárki akármit mond, elvesztettük a háborút, és ennek egyenes következménye volt, hogy megcsonkítják az országot. Minden háború így zajlik, hiába mondta azt a wilsoni elvekre hivatkozva Clemenceau, hogy: „A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le, mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét, mi a népek számára teremtünk békét.”
Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”
Kogalniceanu, 1843.
Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”
Kogalniceanu, 1843.
A történelem során számtalanszor bebizonyosodott, hogy pár év leforgása alatt barátokká tudtak változni az ellenségek, ha egy új közös ellenség jelent meg a színen. Nem állítom, hogy Moldovával hatalmas barát lesz Magyarország a közeljövőben, de az tény, hogy közös az ellenség. Így viszont van közös pontunk. Miről is van szó? Moldováról nagyon sokan, nagyon keveset tudnak.
Lassan kezd mániámmá válni a török időkkel való példálózás, de mit tegyek? Teljesen olyan időket élünk, mint akkor. Aki ezt nem látja be, annak érdemes lenne egy kicsit jobban elmerülnie a történelem tanulmányozásában. Ebben próbálok egy kicsit segíteni.
