A történelem tele van furcsa történetekkel. Ez volt az ami miatt én annak idején megszerettem. Sokaknak csak az évszámok magolása az ami megmarad a történelemtanulásból, pedig jóval többről van szó. Mindig szoktam mondani, hogy a kor gyermeke sosincs tisztában azzal, hogy éppen „történelmet ír”, ugyanis a nagy sorsfordító események jelentős része, még csak véletlenül sem annak indult, mint ami végül lett belőle.
Egy korábban már megpendített húrt szeretnék újra megszólaltatni. A történelmi lant ugyanis ismét olyan dallamot játszik ami fülemnek igazán kedves. Azt mindenki kívülről fújja, hogy Erdély nem Románia. De, hogy a Kárpátok és Prut között elterülő Moldva sem az, már gondolom kevesebbeknek ismerős. Pedig ez így van. Történelmi mélypontra süllyedt Moldova és Románia viszonya.
Amikor nekiálltam a játékaim megalkotásának, sokan azzal támadtak le, hogy a „mi lett volna, ha” játék egy badarság, és álomvilágban élek. Aztán az idők során rá kellett döbbennem, hogy nem én élek álomvilágban, hanem azok, akik ezt állítják rólam. Mire gondolok?
Nos, annyit szögezzünk le mindjárt az elején, hogy Trianon elkerülhetetlen volt. Akárki akármit mond, elvesztettük a háborút, és ennek egyenes következménye volt, hogy megcsonkítják az országot. Minden háború így zajlik, hiába mondta azt a wilsoni elvekre hivatkozva Clemenceau, hogy: „A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le, mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét, mi a népek számára teremtünk békét.”
Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”
Kogalniceanu, 1843.
Mottó: „Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”
Szenteleky Kornél,
a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője
Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”
Kogalniceanu, 1843.
Mottó: „Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”
Szenteleky Kornél,
a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője
Lassan kezd mániámmá válni a török időkkel való példálózás, de mit tegyek? Teljesen olyan időket élünk, mint akkor. Aki ezt nem látja be, annak érdemes lenne egy kicsit jobban elmerülnie a történelem tanulmányozásában. Ebben próbálok egy kicsit segíteni.
Megvan egy újabb vármegye. Hont volt a következő áldozat. Ha úgy veszem, kész van az úgynevezett „első kötet”, hiszen fent van 24 vármegye. Ez már az egyharmada a teljesnek. Még nagyon sok van vissza, és nem lesz egyszerű, de ettől függetlenül élvezem a munkát, és minden egyes vármegyét újabb kihívásnak veszek.
