A történelemben vannak időszakok amikről vajmi keveset tudunk. Az ókorban sok olyan társadalom létezett, amiről mindössze annyit lehet tudni, hogy volt. A régészek találnak használati tárgyakat, töredékeket, mindenféle emberi tevékenységre utaló nyomot, ami alapján feltételezhetjük, hogy az adott helyen emberek éltek.
Szokták mondani, hogy a téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni. A migráció kérdése sajnos nem engedi meg, hogy csak úgy elmenjünk mellette. Ahogy rendszeres olvasóim már megszokhatták tőlem, olyan módon fogom ezt a témát újra boncolgatni. Egyszer már feldobtam az asztalra, és bemutattam, hogy mi magyarok miért utasítjuk el zsigerből a migrációt,
Vannak dolgok amikkel szükségszerű foglalkoznunk, és vannak dolgok amikkel nem. Én legalábbis így vagyok vele. Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően egy nyugodt ember vagyok, és nagyon nehéz kizökkenteni a komfortzónából. Ezért is tartom magam ahhoz, hogy nem foglalkozok aktuálpolitikával. Vannak ezzel kapcsolatban unalomig ismételt mondataim, aki már olvasta az úgyis tudja, aki meg nem, az keressen vissza utánuk.
Napjaink gumicsontja ez a szó. Mindenki ezzel van elfoglalva nap, mint nap. A megítélése természetesen mindenkinél más, de alapvetően nem nagyon van olyan ember akit ez a dolog hidegen hagyna. Most jön a támadás, hogy miért foglalkozok a témával, hiszen én rendre el szoktam határolódni amikor aktuálpolitikai téma vetődik fel.
A történelem tele van furcsa történetekkel. Ez volt az ami miatt én annak idején megszerettem. Sokaknak csak az évszámok magolása az ami megmarad a történelemtanulásból, pedig jóval többről van szó. Mindig szoktam mondani, hogy a kor gyermeke sosincs tisztában azzal, hogy éppen „történelmet ír”, ugyanis a nagy sorsfordító események jelentős része, még csak véletlenül sem annak indult, mint ami végül lett belőle.
Egy korábban már megpendített húrt szeretnék újra megszólaltatni. A történelmi lant ugyanis ismét olyan dallamot játszik ami fülemnek igazán kedves. Azt mindenki kívülről fújja, hogy Erdély nem Románia. De, hogy a Kárpátok és Prut között elterülő Moldva sem az, már gondolom kevesebbeknek ismerős. Pedig ez így van. Történelmi mélypontra süllyedt Moldova és Románia viszonya.
Amikor nekiálltam a játékaim megalkotásának, sokan azzal támadtak le, hogy a „mi lett volna, ha” játék egy badarság, és álomvilágban élek. Aztán az idők során rá kellett döbbennem, hogy nem én élek álomvilágban, hanem azok, akik ezt állítják rólam. Mire gondolok?
Nos, annyit szögezzünk le mindjárt az elején, hogy Trianon elkerülhetetlen volt. Akárki akármit mond, elvesztettük a háborút, és ennek egyenes következménye volt, hogy megcsonkítják az országot. Minden háború így zajlik, hiába mondta azt a wilsoni elvekre hivatkozva Clemenceau, hogy: „A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le, mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét, mi a népek számára teremtünk békét.”
Mottó: „Bennem egy román lakozik, viszont sohasem oly mértékben, hogy hozzájáruljak a romanománia növekedéséhez, vagyis ahhoz a mániához, hogy rómainak nevezzük magunkat…”
Kogalniceanu, 1843.
Mottó: „Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapcsolódni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”
Szenteleky Kornél,
a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője
