A szélkapu azt a területet jelöli, ahol a szél átjut a hegyvonulatok között. Ilyen szélkapu lehet egy völgy, szoros vagy akár egy hágó is. A magas hegyeken való átjutás miatt a légáramlatok ereje és sebessége a hegység túloldalán jelentősen csökken. Ezzel szemben a szélkapukban kevésbé veszítenek a szelek az erejükből, sőt a völgyekbe betóduló levegő összetorlódik, így ereje és sebessége még nőni is fog az eredeti állapotához képest.
Egy korábbi írásomban már szó volt róla, hogy miért nem a jelenlegi neveket használom az egyes földrajzi tájegységeknél. Ott bemutattam Magyarország természetes határait, és érintőlegesen megemlítettem az általam használt neveket, de most készítettem egy térképet is róla. Nem bontottam szét a legapróbb részletekig, mindössze a nagytájakat tüntetem fel. A vármegyékhez tartozó térképeken úgyis jelezve vannak a jelentősebb kistájak is.
Valahol ott kellene kezdenem, ahol a magyarság történetének előző fejezetét abbahagytam. De kénytelen vagyok így is egy kicsit visszatekinteni, hiszen minden eseménynek, így ennek is, megvannak a közvetlen előzményei.
A meotiszi történet ott ért véget, hogy az addig egymás mellett élő népek úgy döntöttek, hogy innentől együtt fognak élni, és szorosabbra fűzik az addigi laza szövetségi viszonyukat.
Nemzetünk 5000 éves történelmének letagadása az a tény, ami világosan mutatja, hogy a magyarság történelmét mindig más népek írták. 1770-ig szó sem volt a finnugor elméletről, de akkor Sajnovics János kitalálta, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos. Ezt a munkát átdolgozta Gyarmathy Sámuel, aki kidolgozta a finn és a magyar nyelv rokonságán alapuló téziseit.
Vád ért, hogy a vármegyék földrajzi bemutatásánál a tájegységek magyar neveit használtam. Annak ellenére, hogy ez nem reprint mű kénytelen voltam a korabeli kifejezéseket használni, hiszen a Kárpát-medencét egységként kezelem, és minden határt az 1910-es állapotoknak megfelelően mutatok be. Így például az ország közepén furcsán mutatott volna az Északi-középhegység.
