Fejjel a falnak
Mottó: „Ha egy katona parancsot kap, akkor egy szart van köze ahhoz, hogy van-e értelme a harcnak, vagy nincs.” Karl Dönitz, 1944.
Az utóbbi időben történt pár dolog az orosz-ukrán háborúban, ami miatt érdemes pár gondolatot papírra vetnem. Rájöttem, hogy jobb kivárni a helyzetértékeléssel, mert sokan elsők akarnak lenni a nagyotmondási versenyben, és rendre beégnek.
De nem velük szeretnék foglalkozni, hanem vázolom a kialakult helyzetet, aztán az utókor eldönti, hogy jól láttam-e, vagy sem.
Nem állítom, hogy nálam van a bölcsek köve, de az biztos, hogy a pár éves katonai múltam sokat tud segíteni a helyzet pontos átlátásában. Jó, ha az ember felülről látja az eseményeket, és kívül helyezi magát egyik vagy másik tábor narratíváján. Sokan túl gyorsan képezték át magukat virológusból, és semmiféle katonai tapasztalatuk nincs. Azt is előszeretettel elfelejtik, hogy a történelem szokásához híven ismétli önmagát. A hadtörténelem vizsgálatával olyan hibákat tudunk kiküszöbölni, amit elődeink sikeresen végrehajtottak. Vannak olyan dolgok, amiket a harcoló felek azért hajtanak végre, hogy a maguk javára tudják fordítani a csata kimenetelét. Ha azonban ezek az apró taktikai húzások a szemünk elől rejtve maradnak, akkor csak sötétben tapogatózunk.
Ilyen taktikai húzás lehet az, amikor az ellenfeledet lépéskényszerbe hozod.
Nem az oroszpártiság miatt kell az orosz szemszögből vizsgálni a háború menetét, hanem azért mert ők irányítják a háborút. Ők voltak a támadó fél, ők ütöttek először, így ők vannak lépéselőnyben. Az ukránok csak sodródnak az eseményekkel, és nem uraik a tetteiknek. Zsoldosként harcolnak a saját földjükért, ami lehet, hogy már sose lesz a sajátjuk. A fő gond az, hogy egy olyan amerikai hadvezetés adja nekik a parancsokat, aki az elmúlt 30 évet végig háborúzta, de szárazföldi területszerző háborút soha nem vívott, így értelemszerűen tapasztalata sincs.
Erről a háborúról már a kirobbanásakor lehetett tudni, hogy más lesz, mint az eddigiek. A 2. világháború óta nem volt ilyen, így teljesen más taktikát kellett alkalmazni. Az USA eddig a szétbombázunk mindent, és kis létszámú csapatokkal legyilkoljuk a túlélőket, harcmodort választotta. Kevés saját áldozat, lenullázott ellenfél. Itt azonban ez nem működik. De ezt már az elmúlt egy évben sokan sokszor kielemezték, úgyhogy inkább lássuk mi történt legutóbb.
Először is oszlassunk el néhány tévhitet.
A nova kahovkai gát nem lett megsemmisítve, csak olyan szinten megrongálva, hogy lehetetlenné tegye a Dnyeper alsó folyásán a folyón való átkelést. A félreértések elkerülése végett tartsunk egy kis gyorstalpalót földrajzból. A Dnyeper Zaporizzsja alatt három jól elkülöníthető részre osztható. Az alsó rész a Fekete-tengertől Nova Kahovkáig, egy nagyjából Duna szélességű folyó. A különbség annyi, hogy kiterjedt mellékágaival egy komoly szigetvilágot hozott létre, így körülbelül úgy kell elképzelnünk, ahogy a Szigetköz nézett ki, még fénykorában. A folyó középső szakasza, a felduzzasztott Dnyepert, szintén a Dunához lehet hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy legalább 3-4-szer olyan széles. Ez a rész dél-délkelet irányban folyik. A legkomolyabb rész attól a kanyarulattól van, ahol a víztárazó legnagyobb része van, és kelet-nyugati irányban folyik nagyjából egyenesen. Ezt a részt már a Balatonhoz tudnám inkább hasonlítani, mivel 8-10 km széles, mint a mi tavunk Alsóörs és Siófok között, de míg a Balaton 80 km hosszú, addig ez a víztárazó 105 km.
Tehát elég vicces hallgatni azokat az elemzéseket, amik a gátrobbantás hatására bekövetkező ökológiai katasztrófát vizionálnak. Nyilván a Balatonból se folyna ki az összes víz, ha egyszer csak felrobbanna a Sió-csatorna zsilipje. Ez továbbra is egy gát, és nem egy dugó.
És hogy miért volt erre szükség?
A lehetőségek szűkítése végett. A lépéskényszer nagy úr, és az ukránoknak már nagyon forró volt a talaj a lábuk alatt. Március óta lengetik a nagy tavaszi offenzíva eljövetelét, de csak folyamatos halasztások vannak. A vilniusi NATO-csúcs időpontja pedig Damoklész kardjaként lebeg a fejük felett. Az egyes NATO országok által szponzorált háború ugyanis egyre nehezebben védhető. Ha sikerült volna valamit villantani, akkor lehet még több államot a jó ügy mellé állítani, ha viszont egyre inkább az látszik, hogy ez egy pénztemető, akkor sokan át fognak állni a békepártiak oldalára.
Az elmúlt két hét történéseit elemezve, a háborúpártiak kezdhetnek aggódni.
A nagy tavaszi offenzíva, ami a nyár első hónapjára csúszott, érezhetően két hét alatt ki is fulladt. A legnagyobb baj az volt vele, hogy kudarcra volt ítélve. Vannak olyan cselekedeteink, amiket azzal tudunk magyarázni, hogy elsőre jó ötletnek tűnt. Nos, Zsaporizzsja felől Mariupol irányába támadni, elsőre se tűnik jó ötletnek. A baj az, hogy nem nagyon volt más opció. A gátszakadással az oroszok elérték azt, hogy a Dnyeper alsó folyásán megszűnt az a veszély, hogy az ukránok onnan támadjanak. A front felső részén Izjumtól északra van az Oskil folyó, és egy kiterjedt erdőség, ami a harkovi offenzívát is megakasztotta pár hónapja. Donyecknél 9 éve állóháború zajlik, Bahmutból pedig most lettek kiszorítva. Tehát az ukrán támadás olyan erővel, amit beharangoztak csak a Donyeck és Zaporizzsja közötti részen kivitelezhető. Ezt viszont az oroszok lassan egy éve birtokolják, és stabilan megvetették a lábukat. Ez a vidék az ukrán búzakamra része, és élelmezés szempontjából nélkülözhetetlen. Mivel innen nem terveztek támadást, így védelemre rendezkedtek be. Mivel az utóbbi időben nyílt titok volt, hogy ezen a részen indulnak meg a támadó csapatok, ezért történt Belorussziában is egy kis csapatmozgás, hogy ne mindenkit hozzanak le délre, maradjon erő lekötve északon is.
A csapatok kiképzése és ellátása is hagyott némi kívánnivalót maga után, így a „fejjel a falnak” hadművelet végeredménye nem is lehetett más. Az ukrán csapatok felderítés nélkül vezették bele az aknamezőkbe a legmodernebb nyugati harceszközeiket. Ez van, ha egy jól működő egységből kiveszel részeket, és egy teljesen más egységben akarod működtetni. A kudarc garantált.
Csodafegyverek még nem nyertek háborút, embertömegek már igen.
A harkovi offenzíva volt a háború fordulópontja. Azóta egy teljesen más háborút látunk, mint ami a legelején volt. Akkor még gyorsan mozgó kis létszámú csapatok vívtak egymással. Nem volt cél Ukrajna porig bombázása. Egy gyors csapással térdre akarták kényszeríteni a rezsimet, és vazallussá akarták tenni az országot. Ez nem sikerült, mert az USA bevédte a gyarmatát. A 2014-ben hatalomra juttatott bohóc továbbra is uralja a cirkuszt. Az ország lehetetlenné tétele megtörtént, de senki se számított arra, hogy a nyugat önként, és dalolva adja oda az összes megtakarított pénzét, sőt még azon felül is hajlandóak áldozni. A harkovi offenzíva hatására még azt is elhitték, hogy lehet keresnivalójuk. Így az oroszoknak is stílust kellett váltani. Hosszú távú háborúra rendezkedtek be, és áttértek a felőrlő hadműveletre, ami a szovjet időkben már számtalanszor bevált. A kilőtt Leopárdok nem most fognak fájni, hanem amikor valaki rákérdez, hogy miért jó az nekünk, hogy több millió euró ég el az ukrajnai sztyeppén.
Az új „faukettes” valószínűleg az F-16-os lesz. Van értelme? Nem sok. Nem is értem hogyan gondolják. De erre térjünk vissza akkor, amikor már ott leszünk. A kudarc remélem elhozza a kívánt eredményt. A befagyott konfliktus már így is garantált, de legalább egy időre hallgassanak el a fegyverek.